Gyereknap

"Anya! Én nagyon jól éreztem ma magam! Ugye te is?" Ezt Klára mondta és kérdezte.

"Ha majd én is anyuka leszek, én is elhozom a Vidámparkba a gyerekeimet!" Ezt Zita mondta. (Na jó, azt is hozzátette, hogy ő viszont MINDENRE felül majd velük....)

"Jövőre is veletek szeretném tölteni a Gyereknapot!" Ezt V. mondta, Emma barátnője, aki tulajdonképpen "véletlenül" volt velünk aznap; pontosabban azért, mert a szülei már jó előre megkérdezték, hogy nem tudnánk-e kisegíteni őket V. felügyeletével ezen a napon, mert nekik programjuk lenne, no meg V. nővérének is. Miért is ne?

A gyereknapot a Vidámparkban töltöttük. Pontosabban, négy plusz egy leány és én. 

Reggel úgy keltem fel, hogy ezt a napot tényleg úgy szeretném eltölteni, hogy nekik legyen jó, hogy végig jól érezzék magukat, hogy ne legyen vita, nyafogás, alkudozás; hogy róluk szóljon. Majdnem megdőlt a dolog már az elején, mert ugyan Zita nagyon erőteljesen, Emma és Imola kissé megingathatóbb módon, de a Vidámparkot emlegették (ráadásul Imó már a neve napján is oda szeretett volna menni, amit végül sajnos nem tudtunk akkor megoldani), Klára viszont makacsul azt hajtogatta, hogy ő nem akar a Vidámparkba menni. Márpedig Klárával sosem jó, de most pláne nem, ujjat húzni... Azt, hogy én hogyan viszonyulok a Vidámparkhoz, mind tudták... Rettegek mindenen, talán csak a Mesecsónakon nem... Jó, mondtam, nézzük meg a neten, hogy mire is tudnának felülni úgy, hogy nekem ne kelljen... És ahogy vettük végig a játékokat, úgy Klára kedve is hamar megjött. V. is jól elvigyorodott a Vidámpark ötletére...

Oké. Gyorsan lefektettem a "szabályokat". Én nem ülök fel semmi olyanra, amire nem szeretnék. Nekik kell úgy megoldani és megszervezni, hogy a Kicsikhez jusson mindig kísérő. (Sajnos, Zita barátnőjét nem sikerült elcsábítanunk, mert már volt programja, pedig úgy lett volna az igazi, páros számú gyerekkel.) Mindenbe beleegyeztek...

Gondoltam én, hogy nem mi leszünk az egyetlenek azzal az ötlettel, hogy az amúgy is mindig zsúfolt Városligetben töltsük a Gyereknapot - mert a szokásos tömeget még a ligeti gyereknapi rendezvények is fokozták. Tettünk ugyan egy próbát a Liget felé, de végül úgy döntöttem, hogy mérgelődés és hasztalan körözés helyett inkább sétáljunk egy kicsit, és így a Mexikói útnál parkoltam le. Szerintem nem is volt ez túl messze. A Vidámpark bejáratánál is hosszú sorok álltak, de Zita szemfülesen talált egy rövidet, így hamarosan felkarszalagozva léptünk be az áhított helyre. 

És innentől nem volt megállás. Rengeteg mindenre felültek, felszálltak a csajok. Kellett ugyan sorba állni több-kevesebb ideig, de az alatt pont volt lehetőségük elropogtatni az otthonról hozott élelmet, vagy inni pár kortyot. Ha meg túl hosszúnak vagy lassúnak bizonyult egy sor, akkor pedig teljes egyetértésben elmentünk máshová. Valóban végig élvezték. Nem volt egy nyafogás sem. Nem volt egy vita sem. Nem volt egy sóhaj sem. Csupa vigyor, lelkesedés és izgalom, hogy hová menjünk még, vagy hová menjünk vissza. Tulajdonképpen jó ez a napi jegyes rendszer. Pont azért, mert így nem kellett sosem azt mondanom, hogy na, ide már nem megyünk, már voltatok eleget, sokba kerül, elég már, vagy bármi... Egyedül egy számomra nézni is rossz kategóriájú cuccnál, az ún. "Spinning Coaster"-nél mondtam azt sokadjára, hogy inkább gyertek vissza - de csak azért, mert előttük (amíg sorban álltak), többször leállt a szerkezet. Nem szerettem volna, ha valahol fent ragadnak....

Persze, néha én is beültem velük. A Tréfás Dzsungel vasútra pl.... Meg a Kanyargó nevű, ősöreg, de tényleg vicces valamire. Meg a (lézer) dodzsemre. Meg az Elvarázsolt kastélyba. Meg a "csodabringára". Meg az óriáskerékre is, ahová eddig sosem és máskor sem soha... Imolával voltam, és ő fogta a kezemet és biztatott, hogy "most már mindjárt lefelé megyünk, Anya, ne izgulj!" Én ugyanis nem mertem lenézni... Borzasztó tériszonyom támadt...

Zita szeretett volna a fa-hullámvasútra is felülni, de Emma az utolsó pillanatban visszahőkölt. Zita abban bízik, hogy majd visszamegy még az apjával. Aki inkább focizni ment délelőtt, és este csodálkozva nézett rám: "Azt hittem, hogy csak egy délelőtti program lesz ez! Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú, veletek mentem volna én is!" Hát, eszem ágában sem volt megkurtítani az élvezeteket. Ha már egyszer rászántam magamat, ha már egyszer kifizettük a nem kevés napidíjat, akkor legyen az élvezet korlátozás nélküli! Igen, volt, amin vagy ötször is voltak! És nem, nagyon sokáig nem mondtam, hogy most már elég. Tulajdonképpen az újra és újra eleredő eső és az éhség hozott csak el minket onnan. Mert elfogyott az otthoni elemózsia és itóka; az ottani ételek aranyáron és hosszú sorban állás után voltak csak elérhetőek; így éppen csak egy gyorsabban beszerezhető pizzaszeletre ültettem le őket. 

Kerek hét órás intenzív vidámparkozás után, iszonyatosan koszos lábakkal, eléggé elfáradva, élményekkel teli, vigyorral az arcokon tértünk haza.

Utólag belegondolva, merész vállalkozás volt öt gyerekkel elindulni egyedül. De egy pillanatig sem éreztem gondnak, tehernek, vagy nehézségnek. Talán azért nem volt ez felelőtlenség részemről, mert egy részt már nagyok; más részt pedig tudom, hogy megbízhatóak nagyon. Büszke vagyok magamra. és boldog, hogy sikerült ilyen szép napot varázsolni nekik. Pont olyat, amilyet szerettem volna, amikor felébredtem.

(u.i.: Kép nincs... Én nem akartam még egy fényképezőgéppel is elnehezíteni amúgy sem könnyű hátizsákomat, Zitáé pedig az első körben lemerült - amikor is video készült. Emma telefonja hasonlóan járt...)
(u.i.2.: Tudom, hogy előbb-utóbb elköltöztetik erről a helyről a Vidámparkot. És tény, hogy egy kis ráncfelvarrás rá fér; habár most kevésbé éreztem ezt, mint a legutóbbi látogatásunk alkalmával. De remélem, hogy a gyönyörű Körhinta, amire ugyancsak mind fel szerettek volna szállni - sőt elvárták, hogy én is... -, a helyén marad, és tovább működik eredeti pompájában.