Az iskolakezdésről

A helyzet az, hogy kissé önző módon a saját dolgaimról értekeztem mostanság a blog hasábjain (?!), pedig úgy alakult, hogy idén is eljött az első becsöngetés ideje, és bizony, mind a négy hölgyemény rutinos sulisként indult el az ünneplőjében szeptember 3-án reggel (jófej iskolákba járnak: egyik sem rángatta be őket már augusztus 31-én pénteken holmi évnyitó ünnepség végett, hanem azt letudták az első óra helyett szeptember 3-án, hétfőn).
Két évvel ezelőtt Zita kezdett egy új iskolát; az azóta már nagyon megkedvelt és "bevált" nyolcévfolyamos gimit. Tavaly az Ikrek kezdték el az iskolát. Az idei év újdonsága az, hogy Emma felsős lett - meg kell, hogy mondjam: legnagyobb bánatára. Túl azon, hogy még mindig a szíve szakad meg volt tanító nénije után, az is problémája, hogy ő mindig is tartott a felsősöktől, nem akar (még) közéjük tartozni. Ezek a megnyilvánulások tőrdöfések a szívembe, mert annyiszor megbántam már, hogy hat és fél évesen adtuk be az iskolába! Még akkor is, ha tudom, hogy a lehető legjobb osztályközösségbe és főleg a neki legjobb tanító nénihez került így. Annyira alsós-lelkű ő még! Annyival könnyebben mentek volna neki a dolgok. Ez ugyan meglepőnek tűnhet, tudva, hogy végül is kitűnő bizonyítvánnyal zárta az alsó tagozatot; de én voltam mellette ezen az úton és láttam, hogy sokkal fáradtságosabb volt, mint a többi lányunknak. Ennek megfelelően aztán most is kellőképpen aggódom: bejött jópár új tantárgy, újfajta kihívások, újfajta feladat-típusok. Ilyen apróságok is sokat jelentenek, hogy maguknak kell majd beírni a jegyeket az ellenőrzőbe, a leckét is saját felelősségre rögzítik, sehol sincs "központilag" tudatosítva; innentől lesznek felelések, ami eddig egy szál sem, napi szintű, be nem jelentett (röp)dolgozatok, amihez csak kicsit lettek szoktatva, úgyhogy félek, Emma esetleg el-elbolyong majd ebben az útvesztőben. Ugyanakkor azt is tudom, hogy le kell vetkőznöm ezt a féltést, mert lehet, hogy tudat alatt ezzel is gátat szabok neki. Érzem, hogy hagynom kell, hogy megpróbálja egyedül; úgy, hogy közben résen legyek, hogy odaléphessek, mielőtt teljesen elveszne.
Egyébként a másik újdonság pedig az, hogy mi, szülők, nem voltunk ott az évnyitókon... Nekem 8-kor már munkában volt a helyem (aznap kezdtem, mégsem kérhettem rögtön pár óra szabit...), Zoli pedig Zitát vitte el, aki kifejezetten örült annak, hogy nincs szülői jelenlét az évnyitón. Saját bevallása szerint ő sem emlékszik sokra, csak arra, hogy nagyon örült a régen látott osztálytársainak (értsd: végigcsacsogta az ünnepélyt, Himnusztól és Szózattól eltekintve).
A tanodás évnyitón pedig Anyu képviselte a "szülői kart". Szerencsére azért a lányok nem borultak ki ettől az anyaapa-hiánytól. Én meg inkább örülök, hogy nem láttam Emmát, ahogy feltűzi a Tanoda jelvényét az új kis elsősökre, volt tanító nénije osztályában, mert tuti pityeregtem volna egy jót....

Az én új "hóbortommal", ezzel a munkába-járással (Emma már többször megkérdezte, hogy meddig tervezem én ezt csinálni - Édesem, azt hiszi, hogy olyan ez, mint a forgatások: 10 nap intenzív munka és előtte és utána itthoni elő- és utózöngék), még jobban megbonyolódott a Lányok különóra ütemterve. Persze, minden csak alapos végiggondolás és tervezés kérdése, de azért nem semmi heteink vannak/lesznek. Könnyítő tényező, hogy Zita már rutinos buszozó. Persze, az sem jó, ha túl sok ideje megy el vele, de mindegy. Amikor szükség van rá, akkor jó, hogy ő már önálló. persze, megszállottan vív tovább, és szerencsére a fuvolázás szeretetét is megtartotta - amit segít az is, hogy most már komolyan a nagyzenekar szerves része. Emma teniszezésébe meg idén becsatlakozott bizonyos napokon egy barátnője, akinek az anyukája szerencsére tudja a szállítást is vállalni. Az Ikrek atlétikáját egy későbbi időpontra tettét át, így az már semmi gondot nem okoz. És ők még úsznak, ami megint szerencsés, mert sok időpont közül választhattunk. Leginkább a zeneórák okoznak fejtörést. Most már három lányunk jár a csodálatos Larisza nénihez zongorára, mivel Klára is átpártolt hozzá, a nem túlságosan megkedvelt furulyáról. És Larisza néninek is olyan nehéz volt beosztani a beszűkült lehetőségei közé a lányokat, hogy nem tudtunk túl sokat alkudozni. Így a zongoraórák vannak a legnehezebben megoldható időszakban. A megoldás erre legtöbbször az én drága, aranyos anyukám, illetve, a ritmusváltásra abszolút felkészült Zoli, aki mostantól a koradélutáni óráit többé-kevésbé üresen hagyja, hogy ha kell, be tudjon szállni a logisztikába.
Eddig mindenki eljutott mindig mindenhová, és részt vehet azokon a külön-programokon, amiken szeretne. És eddig még mindig volt ennivaló az asztalon, amikor kellett, illetve még a háziállatok sem éheztek... :-) A házat sem ette meg a kosz (nem, nincs takarítónő :-) ), és még programokat is szerveztünk a hétvégére. Viszont a vasalatlan ruha a Csomolungmával vetekedhetne, ha nem lenne egy másik áldott jó nagymama a láthatáron, "Jutka mama", aki úgy tűnik, hogy heti rendszerességgel segít be nekünk ezen a téren (is - még gyerekfelügyelet is társul ehhez :-) ). A lányok könyvei sincsenek még mind bekötve, bevallom őszintén. Ezt az Ikrek sérelmezik is, de majd igyekszem kiengesztelni őket... szép lassacskán. Zita nem is szeretné, hogy bekössem őket (én meg nem erőltetem), Emma pedig türelmesen vár. Némelyik tartós tankönyvén már úgysem segít (vagy ront?) semmi....
Azt is be kell vallanom, hogy rettenetesen elfáradtam péntekre, ahogy a lányok is. De talán csak meg kell szokni az új ritmust. Nagyon féltem attól, hogy no, most akkor már végképp el kell búcsúznom a mozgás bármilyen fajtájától (a nem túlságosan alakformáló porszívózástól eltekintve...), de úgy tűnik, talán erre is lesz megoldás. Az Ikrek úszása alatt többnyire én is úszhatok, és a hozzánk közeli park nyújtotta remek lehtőséggel meg úgy próbálok élni, hogy egy kedves (és sportos) anyuka-társsal, aki a gyerekeknek "Judit néni", mert ő tartotta nekik a különtornát éveken át (most nem fért bele az időbeosztásukba, sajnos), szóval vele együtt nordic walkingolunk pár este, amikor már lenyugodtak (vagy lenyugvőfélben vannak) a csemeték.
Eddig (azaz a munkába való visszatérésig) néha előfordult, hogy kissé "ellazultam", elszöszöltem az időt otthon, esetleg többet neteztem, vagy komótosabban rántottam össze a házat a reggeli roham után, elbambultam bevásárlás közben. Nos, az ilyen üresjáratok már megszűntek, még szervezettebben, még "végig-gondoltabban" kell az életet művelnünk. Ez azért még nem baj. Zolival kell még megtalálnunk azokat a lehetőségeket, amikor minőségi időt tudunk együtt tölteni, mert azt, jelen állás szerint, legalább a gyerekekkel azért sikerült megőrizni. Zolival még keressük... De azért... Már volt, hogy kiugrottam egy kávészünetre a munkából, és találkoztunk. Nappali fénynél, a Belvárosban, kettesben. Mint egy randi... :-) És a most érkező hétvége is ígéretes.
Szóval, a munkakezdős bejegyzésem keserűségéből szeretnék visszavenni minél többet, és ezért mindent megteszek én magam is. A munkaköröme pedig.... Hát talán rajtam is múlik picit, és az a pici elegendő kell, hogy legyen a nagy változásokra.... Ó, a csudába, már megint magammal törődtem a fél bejegyzésben!!!