Pages

2012. szeptember 18., kedd

Jótékonykodás...?!

Úgy nőttem fel, hogy azt láttam: akinek tudunk, segítünk. Vagy úgy, hogy továbbadjuk a kinőtt és még használható ruhákat, vagy úgy, hogy gyakorlatilag ingyen biztosítunk egy erre rászoruló családnak lakhatási lehetőséget, vagy úgy, hogy a megfelelő tanácsokkal és ajánlással látjuk el a minket arra kérőt, vagy simán úgy, hogy meghallgatjuk, amikor kell. És ahogy eszméltem is növekedés közben, már realizáltam, hogy anyagi támogatást is nyújtottak szüleim, ha kellett, főként rokonoknak.
Aztán Svájcban ez már hivatalosabb és jelentősebb méreteket öltött. Először is, minden közeli és távoli hozzánktartozót és barátot vendégül láttunk (és hogy!) Genfben. Aztán már módszeresen ajándékhegyeknek álcázott segítséget hordtunk haza (pelenkától a ruhákon át a bicikliig). És ehhez még hozzájött, hogy Anyu az ENSz női egyletének jótékonykodási munkájába is belevetette magát: gyerekeket segítettek szerte a világban különböző intézményeknél. Így tudott Anyu is intézni egy magyar gyerekkórháznak egy komoly (rákszűrő?...) berendezést. Annak idején úgymond "örökbe fogadtam" egy kambodzsai kisgyerek taníttatását, és az akkor így-úgy megkeresett zsebpénzem (korrepetálás, baby-sittelés, nyári munkák) egy részét utalgattam egy szervezetnek, amelyik ezeket intézte. (Még képeket is kaptam a kislánytól - kb. egy általános iskolányi ideig tettem ezt.) Belém ivódott, hogy mi szerencsés helyzetben vagyunk, ezért morális kötelességünk úgy segíteni annak, akinek kell, hogy ez a segítség egy pillanatig se tűnjön megalázónak, leereszkedőnek - és persze, alamizsnának.
Amikor haza-hazajöttünk a "rendszerváltás" után, engem sokkolt a városban megjelenő kéregetők számának rohamos növekedése. Akkortájt, ha bementem a városba (márpedig mindig bementem, ha itthon jártunk), akkor előtte egy marék aprót tettem zsebre, és nem tudtam elmenni senki mellett sem anélkül, hogy ne adjak valamicskét. Elég vacakul éreztem magam a szerencsés helyzetemben, mikor ők meg úgy, ott....
Nos, a hazatérésem után pár évvel már éreztem, hogy ilyen ügyben nagyot fordult a világ. Továbbra is él bennem a segíthetnék, és szívesen továbbadok dolgokat (pl. babaülésétől kezdve iskolatáskán át ruhákig mindent), ha szükséges, máshogy is segítek. Nem szeretem eladogatni vagy kidobni a dolgokat, de szeretem tudni, hogy hová és kinek adom.Viszont az utcai kéregetőkkel kapcsolatban sokat változtam, bevallom. Igen, gyanakvó, hitetlenkedő lettem. Főleg, hogy voltak furcsa tapasztalásaink. Mint például a lábát erősen húzó kéregető, akit tíz perccel később teljesen éplábúnak tűnően látok a kisboltban, alkoholt vásárolva. Vagy egy másik, aki egy darabig Zoli irodájának környékén X szövegű táblával jött-ment a közlekedési lámpánál, majd pár hónappal később az Örsnél Y szövegűvel környékezte meg az arra gurulókat. És nyilván sok ilyenről tudunk, hallottunk... Meg az állítólagos maffiákról is, ugye...
Nem tudom..., maffia vagy sem, csalók vagy sem, rendkívül nehéz lehet az utcán lenni naphosszat, ezt természetesen mindenképpen elismerem; és nagyon rosszul érzem magam őket látva.
Akiktől konkrétan félek, azok a mindenféle nem kért szolgáltatásokat nyújtják. A szélvédőmosás például. Hiába integetek, kiabálok, dudálok, könyörgök: ő (ők néha) jön, és az általában már rém koszos vizével lemossa az (általában) nem is olyan koszos szélvédőt. Majd várja a pénzt. És az ember nem mer nem adni. És dühös vagyok ilyenkor magamra, rá, arra, hogy ilyen helyzeteket kell megélnünk. Aztán ott vannak a parkolóhely "foglalók", "mutogatók". Azon parkolóhelyek foglalói és mutogatói, amiket úgyis felefedeznénk, és úgyis mi foglalnánk el, és ahová simán be tudunk állni. De ő mutogat, "irányít", jelzi, amikor "jó".... És hát, kiszállva, többet vár tőlünk, mint a mosolyunkat és egy köszönömöt.
Nos, egy ilyen esetet éltem meg nagyon rosszul a múlt hétvégén, ezért kezdtem neki ennek az igazából nagyon bonyolult és összetett témának (annál is csak az én saját érzéseimnek ezzel kapcsolatban).
Az Ikreket meghívták egy szülinapi buliba az állatkerti játszóházba. A bulit szervező kislány szülei nem realizálták, hogy pont a Nemzeti Vágta hétvégéjével esik egybe a zsúr. Így hát a Ligetben amúgy is nagy kihívást képező parkolás már előre a teljes lehetetlenség kategóriába esett, látatlanban. A bulizós kislány szülei nagyon okosan csinálták: nekünk, vendéggyerekek szüleinek, csak egy buszmegállóig kellett vini a gyerekeket a játszóház előtt, és ott a kislány szülei átvették őket. Ez rendben is volt. Igenám, de értük már úgy mentem, hogy gondoltam, csak megpróbálkozom a parkolással első körben. Lassan haladtam, indexelve. Egyik autóról úgy tűnt, hogy talán kiáll, így megálltam. De nem. Tovább döcögtem, és már ott várt kalimpálva a kéretlen "segítő", és az elém is teljes panorámájában táruló helyre "beigazgatott". Valahogy éreztem, hogy ez nem fog simán menni. Kiszálltam, rámosolyogtam, és mondtam egy kedves köszönömöt. Mire rámdörrent, hogy ilyenkor szoktak adni valamit. Kicsit érveltem vele (tényleg udvariasan), hogy ugyan miért tenném, miközben én nem kértem az ő szolgáltatását, nem kellett foglalni a helyet, senki nem akarta elvenni és simán rátaláltam volna egyedül is. Nos, ezek után már ordibált velem, és eléggé csúnya kifejezésekkel illetett. Belül remegtem, de azért nagyjából határozott léptekkel mentem el. Eléggé féltem attól, hogy esetleg kárt tesz az autóban, de attól még inkább, hogy ismét nekem esik (még ha nem is szó szerint), amikor már a lányokkal megyek vissza.
A játszóházba érve, örömmel vettem észre egy apukát, akit amúgy is régóta ismerek, és akivel jóban vagyunk (a feleségétől kaptunk anyatejet hónapokon át az Ikreknek). Ráadásul, ő hivatásos katona, és ez a tény akkor nagyon megnyugtatott. Felvázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy kísérjen el minket az autónkig. Készségesen vállalta, és addigra ért oda az agresszív "segítőember", amikor már kanyarodtunk ki a parkolóhelyről a kocsival. Az apuka ott állt és várt, és még jelentőségteljesen megmutattam neki az illetőt.
A folytatást (ha volt) nem ismerem még. Mindenesetre, én sokáig rosszul éreztem magamat. Sőt, még most is. Hát ezért írtam ezt le. Hátha jót tesz. 

7 megjegyzés:

Dominika írta...

Uhhhh.
Nagyon gyomorösszehúzós történet.
Nálunk ilyen parkolást segítők nincsenek, csak bevásárlókocsit visszatolni akarók.
Vannak viszont nálunk olyan anyukák, akik a csecsemőjükkel kéregetnek. Fogják a kezükben, és mindenkitől kérnek, utána meg látom, hogy odamegy hozzájuk egy fiatalember, és átadják neki a pénzt. Másnap meg azt láttam, hogy ezzel a fiatalemberrel kettesben sétálnak, sehol a baba.
Viszont adni nagyon fontos, még ha leveset tud is adni az ember. Mi is ruhákat szoktunk, meg egyéb babás dolgokat a környezetünkben levőknek. Én is ott tartok, hogy szívesebben adok olyan embernek, akit így vagy úgy, de ismerek, és tudom, hogy tényleg jó helyre megy a pénz. Az utcai adakozásról már régebben leszoktam. Illetve nem pénzt adok, hanem élelmet. És akin látom, hogy szívesen fogadja, mert tényleg arra van szüksége, nem másra, akkor szívesen adunk máskor is.

Agnes. írta...

Szilvi:) en mar eleg regota erzek hasonloan a jotekonykodas teren.Otthon akkor lettem rosszul, amikor no keregetett es konkretan kozolte, cigit szeretne venni.
Itt kitesszuk az elhasznalt targyat, de bekopogtak, mi a baja, az ingyen elviheto targynak!??!
Mar csak ugy adok, ha valakitol hallom orulne neki, vagyis igen, en is szeretem tudni jo helyre adom e.
Jo, hogy leirtad:)

Bartush írta...

Őszintén szólva utcai kéregetőnek már nagyon régóta nem adok pénzt. Régen egy csavargónak akartam ételt adni, boltból mentem haza, ajánlottam, hogy pénzem már nincs, de pár zsemlét szívesen adok. Hát ő nagyon pénzt akart, már bántam, hogy megálltam. Végül elment, az étel nem kellett neki.

khase írta...

Szilvi, még a hideg is kirázott... :((( nagyon rossz élmény lehetett, olyan kiszolgáltatott ilyenkor az ember és tényleg nehéz okosan viselkedni, mert nem tudhatod,hogyan reagálnak :((
Mi egyszer egy rózsát adónak döltünk be, egy nö mászkált és rózsákat osztogatott, nem gondoltunk semmi rosszra, elvettünk egyet, aztán persze 2 perc múlva jöttek utánunk és a pénzüket akarták... akkor visszaadtam a rózsát, ami nem tetszett nekik, és nagyon rossz érzéssel mentem tovább..

Adakozni szoktam, utcán, de csak Veszprémben, van 3 olyan ember, akiknek ismerem a történetét, és évek óta a belvárosban kéregetnek, pontosabban az egyik zenél, másik újságot árul, harmadik pedig már öreg és nagyon rég óta hajléktalan, neki szoktunk használt ruhákat, cipöt, matracot vinni..

Egyébként most pont ilyen dilemmában vagyok, kiválogattam a szekrényemet, 3 zsáknyi nemhordós, de jó ruha + Marcel ruhái, otthon annyi embert ismerek, akik hasznát vennék, csak a hazavitel nem olyan egyszerü.. konténerbe nem szivesen teszem bele, úgyhogy még ki kell találni valamit.

Az agressziv kéregetök ellen meg fel kell vértezni magunkat és megpróbálni nem észrevenni öket, még ha nagyon nehéz is..

Vigyázzatok Magatokra, szép hetet! Orsi

Névtelen írta...

hmmm.. ez egy igen nehéz téma.
Többszörös rossz élmény miatt én úgy vagyok, hogy pénzt NEM adok. Ha tényleg étel kell, adok, megveszem, de volt már, hogy a szemem láttára dobta ki az illető...
Az ember nem is tudja, hogy mit csináljon: esetleg próbáljam nem észrevenni? de mégiscsak emberek, bár néha jól álcázzák ezen tulajdonságukat...

Az szélvédőmosáshoz bátrabbaknak:
http://indavideo.hu/video/Keretlen_ablakmosas

üdv: Olgi

Lepkevár írta...

Tényleg nehéz téma. Vidéki jány vagyok, és nekem ez (is) olyan szokatlan, amikor nagy ritkán Bp-re megyünk. Itt nálunk van néhány "bevásárlókocsi-pénzes", plusz egy-két kéregető a sétálóutcán, de durvaságot még soha nem tapasztaltam. Hiába nagyváros, a fővároshoz képest mintha burokban élnénk.

A kinőtt gyerekruhákat illetően már évek óta megvan a jól bejáratott köröm, úgyhogy azok tutira jó helyre kerülnek.

Kri írta...

Ismerős a szituáció. Én is vidéki vagyok, de amikor kicsit nagyobb lettem sokat jártam be edzésre Pestre. Volt egy kéregető fiatal nő, akinek adtam 100 Ft-t, gyerek voltam, a többi, ami nálam volt pénz, buszjegyre kellett. Ahelyett, hogy megköszönte volna, elkezdett üvöltözni, hogy mit képzelek, ő a McDonaldsban szeretne venni menüt. Nagyon megszeppentem, és nagyon rosszul éreztem magam napokig. Mostanában szerencsére kedvesebb kéregetőkkel találkozom.Pénzt nem szoktam adni,de ha kisgyerekkel kéregetnek, szoktam nekik venni üdítőt meg valami ételt. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki elutasította volna. Akiket viszont utálok, azok a könyvjelzővel, képeslappal álldogálók, akik a kezedbe adják, reflexből elveszed, majd jönnek, hogy az X alapítványnak gyűjtenek,majd szép jelzőkkel illetik az anyukámat, ha megköszönöm, hogy akkor mégsem kérném.