Aprócska részletek, mozzanatok

Eszembe jutott sok-sok apróság, amik miatt emlékezetessé és varázslatossá vált az elmúlt időszak. Kicsi kis dolgok másoknak talán. Nekem ezek bélelik ki a lelkemet puhasággal...

Ott van rögtön éppen csak egy mozdulat, ami ösztönös volt, és olyan kedves a számomra. A három zongorista évvégi koncertjére érkeztünk. Zita is velük tartott, hiszen a műsor végén az ő fuvolázása tette fel a koronát az addig is szép előadásra. A kezdés előtt majd' egy órával ott kellett lenni a fellépőknek. Ezért én még "játszóruhában" rohantam el velük a zeneiskolához (és utána hazavágtattam szebb gúnyát ölteni). A bejárat előtt tettem ki a csipet-csapatot. Emma és Imola az autó mögött ment el, és már sikeresen beléptek a kapun; Zita és Klára viszont kicsit később, az autó előtt áthaladva igyekeztek az úttest túloldalára. Zita megragadta Klára kezét, kicsit visszafogta, jól körülnézett, és utána átkeltek. Annyira jól esett ezt látni...

Egyik este, még karácsony előtt, kissé megfáradtam valami testvérharc nyomán (de az is lehet, hogy Klára, legújabb szokásához híven, velem pörölt élénken valamiért). Nem volt nagy gond, folyt is a beszélgetés tovább, és a hangulat sem kereste a béka alsó fertályát, sőt. A vacsora utáni elpakolás során, Emma papírt és tollat ragadott, majd valamit szorgosan körmölt. Végül ragyogó arccal felolvasta és átadta nekem. Ez állt rajta:
"S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Zituskám, Klárikám és Imolám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég..."
Éppen pár nappal előtte kellett Emmának megtanulnia Petőfi István öcsémhez című versét...

Klára őrületes dolgokat művel mostanság. Igazából ezt a szó mindenféle értelmében kell venni, sajnos. Néha úgy kikel magából, hogy azon gondolkozom, hogy leöntöm egy pohár jeges vízzel. No mindegy, most nem erről szándékozom beszámolni, nem erre akarok majd emlékezni. Szóval. Például, december közepén, amikor egy erősebb megfázás miatt pár napot otthon töltött, egyik délelőtt egész végig az íróasztalánál ülve körmölt. Mint később kiderült, egy bábszínházi előadást tervelt ki, annak a "szövegkönyvét" fogalmazgatta. Én csak később döbbentem rá, hogy túl azon, hogy egy teljesen kerek, tanulságos, követhető és hosszú (8 oldalas!!!) történetet írt le, még arra is ügyelt, hogy a rendelkezésre álló bábokat is számba vegye, és aszerint kerüljenek szereplők a sztoriba. Este aztán mindenkinek felolvasta nagy büszkén a művét, és be is zsebelt jó sok dicséretet. Később aztán elő is akarta adni nekünk. Ehhez bevonta Imolát is, aki főként bábkezelőként működhetett közre, meg aprócska szerepeket kapott csak. Azokat roppant mókásan művelte... például az elcsattanó csóknál ő kezelte a királylányt, és utána  úgy tett, mintha megtörölné a báb száját... :-) Klára nehezen viselte a figyelemelterelődést, de attól még az előadást mind nagyon élveztük...

Klára karácsonyi ajándékot is készített a családnak, nagy odaadással, gonddal... Olyankor mindig megtiltotta a belépést a szobájukba, és lelkesen dolgozott. Aztán egyszer zokogva jött, hogy odaveszett az egész munkája, mert használt valami üvegfesték-szerű folyós eszközt, ami még nem száradt meg, amikor is véletlenül rátolta a székét, vagy mi is történt. És akkor elkenődtek olyasmik, amikkel már nem tudott mit kezdeni, nem lehetett újraszínezni... Úgy sírt, jó hosszan babusgattuk Zolival közösen, mert ugye ez az egész jelenet is olyan aranyos volt...
Aztán karácsonykor odaadta azért... Hát ezen dolgozott annyit!
Ugye milyen szép és kedves? És látszik, hogy sok munkája volt vele: vágott, hajtogatott, ragasztgatott...

És Klára szórakoztatott minket azzal is, hogy eléggé véres átkölteményeket kreált karácsonyi nótákra, kezében az új, azonnal megszeretett és azóta is anyatigrisként óvott-védett feles gitárjával.... No meg, ő az, aki a legbiztonságosabb fogmosást tudja bemutatni... :-)

Imola.... Hát, ő aztán tényleg bearanyozta ezt az időszakot! Örök jókedvével, utánozhatatlan humorával, szelídségével, határtalan tűrőképességével (főként az ikertesó irányában...). Valamelyik nap, Zita úgy szállt ki az autóból, hogy nem figyelt oda, és a biztonsági öve csattja nekicsapódott Klára orrának. Amit Klára erősen sérlmezett. Hát azt látni kellett volna, hogy Imola mit rendezett körülötte. Simogatta Klárát, ráripakodott Zitára, kisegítette Klárát az autóból, nyugtatgatta, majd Klárát átölelve mentek be...
Imolának nehezen ment az első komolyabb sípálya. Mivel az úgy lett kialakítva, hogy az első kb. 50 méter jó meredek, és még buckás is, ezt a szakaszt csak nagysokára tette meg, az apja türelmes segédletével. Ugyanis annyira óvatos próbált lenni, hogy pont az ellenkezőjét tette annak, amit kértünk tőle: popsiját lelógatta, és nem dőlt előre... így aztán el is esett többször, a lécei is leoldottak. Mi, Zitával, Emmával és Klárával, lentebbről figyeltük. És, valljuk be, egy idő után már jót szórakoztunk. Imola a sokadik esésnél már mérgesen maga mellé vágta a botjait, mint egy piros kockás kabátos síelő Micimackó.... Annyira aranyos volt!!! Ahogy egyébként az is, hogy a kezdeti nehézségektől nem ment el a kedve, és addig próbálkozott ezzel a nehezebb pályával, amíg végül ő jött ki "győztesen". Persze, sokszor megkérdezte, hogy ugye ő milyen ügyes....
Imó egyik nagy poénja az volt, amikor az új társasukkal, a Dixit-tel játszottunk.... Nehéz lenne most elmagyarázni ennek az egyébként roppant szórakoztató játéknak a menetét, de az a lényeg, hogy egy "mesélőnek" mondani kell egy mondatot vagy szót, vagy filmcímet, amihez a többi játékos valamilyen módon kötheti egyik, kezében tartott kártyáját. Én voltam a mesélő, és azt mondtam: "a remény hal meg utoljára". Imola nagyon büszkén adott a kezembe egy lapot.... Majd nem értette, hogy miért nem szavazott valaki arra, hiszen azon "legalább volt két hal".... Na ja, a reményhal... Ez sokáig visszatért a beszélgetéseinkbe....
Végül még két dolog...
Az egyik, hogy hazafelé jövet, a jövő-menő ködben, nagyon érdekes képet nyújtottak nagy kedvenceim, a szélerőművek (ha nagy leszek, lesz egyszer egy sajátom!!! :-) ).

A szuper fényképezőgépek pedig azért néha ugyanúgy tudnak vicces eredményt adni, mint a hagyományosabb elődjeik. Íme apukám egyik remeke rólunk, Zolival:

Tulajdonképpen előnyös, nem? Emlékeztett arra a filmre, ahol Robin Williams egyre jobban elveszíti a kontúrjait... :-)