Kemény dió

Sokszor eszembe jut mostanában, egy, a tágabb baráti körben lévő, hölgy számomra aranyat érő megjegyzése. Három gyereke van, hétévente adta a fejét szülésre. Ő mondta azt, hogy anyasága első tizennégy évében, addig két kezelhető leánygyermekkel az oldalán, ha látott egy hisztis, akaratos gyermeket, mellette tehetetlennek tűnő és csak tűrő szülőkkel, mindig úgy gondolta, hogy "hú, de megnevelném ezt a "kölköt"!" Aztán megszületett a fia, és rájött, hogy nem lehet semmit így, kívülről nézve, ítélkezni.... Mert tényleg vannak olyan gyerekek, "akikkel nem lehet bírni". Ilyen volt az ő kisfia is, és ő maga is belátta,hogy valószínűleg, most őket nézve gondolhatják mások, hogy "hú, de megnevelnék azt a "kölköt"!" Tehát, ő utólag is megkövette azokat, akikről, ismeretlenül úgy gondolkozott, ahogy...
Szerencsére, ezt a megjegyzést jól az agyamba véstem... Persze, gyarló az ember, és "kívülről" mindig okosabb. Nekem is néha eszembe jut egy-két gyermekről ez-az. De azért rászoktattam magamat arra, hogy túl mélyen ne ítéljek ilyen esetekben sem.
Mindez a hosszú bevezető ahhoz, hogy igen, nálunk is van egy ilyen "kemény dió" gyerek. Akiről esetleg gondolhatnának mások ezt-azt... :-) Sőt, én magam is némileg "nevelési kudarcként" élném meg... De azért a képlet ennél természetesen sokkal bonyolultabb.
Hogy kiről van szó? Akik már olvassák egy ideje a blogot, már rájöhetnek, hogy Kláráról lesz szó...

Ugye, a képlet bonyolultsága ott kezdődik, hogy nála rögtön van egy "kontrollcsoport" - Imola személyében. Akivel az ég adta világon semmi gond sincs - hacsak nem az, hogy néha nem törli meg rendesen a pofiját Nutella-fogyasztás után.

A képlet összetettségét a genetikai hozomány is gazdagítja - nálunk ez igen, hogy is mondjam csak, érdekes; és úgy tűnik, hogy ezeket az "érdekességeket" Klára gyűjtötte be....

Most már akkor el is mesélem konkrétabban...

A múlt tanév vége felé, májusban, Klárán hirtelen nagy változás állt be. Ennek elején egy gyomorinfluenza típusú betegség volt, amiből nehezen gyógyult. Talán beléállt egy félsz, hogy ha eszik, akkor megint fájni fog a gyomra, nem tudom... A lényeg, hogy tényleg lement a saját súlyminimuma alá is, leginkább egy horpadt mellkasú fiókára emlékeztetett. Ezzel egyidejűleg - és ezért kötöm össze a két dolgot kezdettől fogva - hihetetlen rosszkedvű lett, és nagyon keményen hisztis. Szinte egyik naptól a másikra kezelhetetlenné vált. Eléggé megijedtem. Már egy hete tartott kb. az újonnan jött őrület, amikor összefutottam a tanító nénijével, és kérdeztem, hogy tapasztal-e változást Kláránál. Mire azt válaszolta, hogy éppen akart nekem szólni, hogy beszéljünk, mert hirtelen látványosan rosszkedvű lett Klára, és őt aggasztja az evéshez való hozzáállása is.

Hamarosan sort kerítettünk egy hosszabb beszélgetésre, melynek során a tanító néni kezembe nyomta a telefonját, a vonal túlsó végén gyermekkori barátnője, a területének egyik legelismertebb szakemberével (nem mellesleg hét gyermek boldog édesanyja). Nos, jártunk párszor a hölgynél, kettesben is Klárával, meg hármasban is Zolival. Rengeteget beszélgettünk, több mindent kibogoztunk, rá is csodálkoztunk egy két összefüggésre, néhol szinte "megvilágosodtunk". Klárának minél kevesebb esetben kell teljesítmény-kényszerbe helyeznie magát. A probléma az, hogy, pontosan a lelki alkata és a genetikai csomagja miatt, ő eleve belehelyezi magát a saját teljesítménykényszerébe. Hihetetlenül jól teljesít az iskolában, de egy fél pont elvesztésén is sokat tud rágódni. Pedig mást sem hall, mint hogy nem baj, ha nem mindig tökéletes, amit csinál. És mielőtt még azzal "vádolnának" meg, hogy persze, ezt csak mondom, de nem így van; kitűnő ellenpélda Imola, aki valóban könnyedén elfogadja, ha valami nem sikerül teljesen, és egyébként sosem kap dorgálást. Ha szeretné, segítünk és gyakorolunk, de ha nem szeretné, még csak nem is fenyegetőzünk, hogy akkor majd nem lesz jobb jegye. Viszont Kláránál már az is gondot okozhat, közvetve, hogy van a családban versenyző (illetve volt, az apja is...), és hát az őt is versenyzésre sarkallhatja, bármilyen területen, és általában - és leginkább - magával szemben.

Sok mindent tisztáztunk, több célt kitűztünk, változtatni valókat megbeszéltünk. Szerintem sikerült is a legtöbbet betartani, megvalósítani, annak ellenére is, hogy Zoli bizonyos dolgok ellen morgott, de a felszín alatt nyilván dolgoztak benne az elhangzottak.... Persze, vannak alapvető kiindulási pontok, amik megváltoztathatatlanok. Klára például a késő tavaszi "megborulásában" Emmát vette célpontul, mindenért Emmát okolta. Klára az a gyerekünk, aki látványosan rosszul viseli a nagycsaládos létet - ezen nyilván nem szándékozunk változtatni a kedvéért... És Zoli munkaideje sem tűnik rövidülni, ráadásul még én is elkezdtem dolgozni; nos ezek olyan feszültségforrásokhoz vezetnek, amelyek Kláránál hatványozódnak. A hatórás munkaidőm még így is nagy eredmény....

Szóval, egy megviselő tanévvég után a nyár relatíve békésen telt Klára szempontból is. Tényleg lecsupaszítottunk mindent még az elvárás, vagy megfelelés-kényszer gyanújától is. Klára vidáman ficánkolt hónapokon át. Az újabb tanév viszont hozta magával az újabb elvárásokat (az iskola részéről főleg), mindezt megfejelte az én visszatérésem a munkába, ami miatt a délutánba vagyok kénytelen besűríteni azokat a dolgokat, amik eddig elfértek a délelőttben.

Klára fokozatosan jutott el újra arra a szintre, mint múlt májusban, de mostanra talán túl is ugrott rajta, sajnos. Mindezt étkezési hozzáállásától függetlenül. Nem mondom, hogy zabál, de otthon legalább eszik. Mondjuk az is igaz, hogy a suliban délben valószínűleg nem.... Lehet, hogy ennyi mondjuk elég is nála.

A mostanra kialakult helyzet előtt eléggé tehetetlennek érzem magamat. Mert mi is történik? Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra kezd el Klára haragoskodni, kiabálni, parancsolgatni, visítva veszekedni. Az őt ért - többnyire - vélt vagy valós sérelmek miatt. A veszekedés célpontja általában Emma vagy én vagyok, de most már szinte egy családtagot sem kímél. Elég, ha annyit mondok, hogy sikerült már a szüleimet is kihozni a sodrukból.... Ő a legkisebb probléma miatt is visít és kioszt mindenkit. Sokszor azon pörög fel, hogy mondjuk azt panaszolja, hogy Imola - VÉLETLENÜL!!!! - szétrúgta az általa épített Lego-repülő tetejét, mire én úgy kezdem a mondatomat, hogy "Jól van, Klára, mindjárt segítek neked újraépíteni, ha akarod...." Mármint ezt szeretném mondani, de ő a "jól van" résznél elkezd velem - szó szerint - kiabálni, hogy "Nincs jól, Anya!"
Nem tolerál semmit és senkit, és képes annyira nyakas maradni, hogy komplett családi programokat lehetetlenít el, vagy tesz olyan hangulatúvá, amitől már a program is feleslegessé válik.... Mivel egyre eszesebb, félelmetesen érvel - és ezt a szó minden értelmében gondolom. Kegyetlen dolgokat is tud mondani, roppant elgondolkodtatókat és célirányosan bántóakat is (főleg nekem és Emmának).

Az a szerencsénk van még meg, hogy Zita valamennyire felvállalta magára a megértő nővér szerepét, így néha ő az, aki képes hatni Klárára. Én pedig kifejezetten támaszkodok is erre a "mankóra" - jót tesz ez Zitának is, bár néha túlzásba esik, meg néha csak a megvesztegetést használja eszközül (bár tény, hogy velem már ez sem működik nagyon Klárával...). De sokszor, Zita is konfliktusba keveredik harcias kis Húgával; bár kifejezetten elnéző irányába (míg Emma irányában zéró toleranciával bír a Nagylány...).

Szóval, nehéz most. Mert itt van egy amúgy kifejezetten zseniális kiscsaj, aki eszméletlen dolgokat művel (színdarabot ír és rendez, csak úgy poénból megtanul egy-egy verset, egy nap alatt elolvas egy rendes könyvet, úgy ír, mintha gyöngyökből állnának a betűi, vicces, kreatív, egyedi, nagyon egyedi minden megmozdulása, stb.), ugyanakkor pedig minden délután úgy érek haza, ahogy egy vert asszony teheti (kis túlzással): ma vajon milyen passzban lesz?, kiabál-e?, veszekszik-e?, kiborít-e majd engem vagy mást?

Próbálkozunk a probléma kezelésével, de iszonyú nehéz. Amikor Zita ilyen korú volt, és vele sem volt egyszerű, mindig azt hajtogattam, hogy ő csak a bemelegítés, a meccs Klára lesz. Igazam volt. És, sajnos, ahogyan Apu frappánsan megfogalmazta, amikor egyszer a szüleimmel beszéltük meg a nehézségeket Klárával kapcsolatban, ebben a meccsben most keményen vesztésre állok.
Mert mit lehet tenni? Őszintén mondom, hogy a lehető legnagyobb türelemmel viseljük mindannyian Klára kirohanásait. Zita, ugye sokszor védelmébe veszi, Emma sajnos nagyon el tud keseredni, Imola pedig őrületesen diplomatikusan kezeli a konfliktus-helyzeteket. Én is igyekszem nyugodt maradni, nyugodtan válaszolni, nem kiabálni úgy, ahogy ő teszi velem. Persze, kérdés, hogy ezt nem tekinti-e úgy, hogy hagyom magamat.... De mit tehetnék? Visszakiabáljak? Sosem lesz nyugalom. Verjem? Nyilván nem. Egyetlen egyszer, amikor már eszméletlen pimasz és bántó dolgokat eresztett ki a száján elég hosszasan, na, egyetlen egyszer, rácsaptam egy kicsit arra a szájra. Nem használt, csak engem furdalt sokáig a lelkiismeret - tulajdonképpen még most is. Próbálkoztam olyanokkal, hogy lelkendeztem neki, ha egy nap békében telt el. Akkor egy darabig ez inspirálta őt, és számoltuk a békében eltelt napokat. Aztán megszűnt ez. Akkor vettem "I love you" gyertyákat, amiket a többi köré tettem (mi minden reggel gyertyafényezünk), és mondtam neki, hogy ez azért van, mert szeretném, ha szeretetteljesen telne a nap. Nem sikerült. Most éppen gyerekpezsgővel tankoltam fel (Klára imádja), és úgy tervezem, hogy az első konfliktus-mentes napon kibontom az elsőt, utána meg már tudni fogja, hogy mire vár a többi üveg... Még nem tudtam kibontani egyet sem.

Lehet, hogy ismét szakemberhez kell fordulni? Nem szeretném. Már csak azért sem, mert kétélű a fegyver: tudatosítja benne, hogy gond van, esetleg hivatkozhat is rá, felmentheti magát általa... De azért ismét kértem fogadóórát a tanító nénitől, hogy vele is megbeszéljem a dolgokat. A suliban nagyon jól tanul (szerintem csupa dicséretes ötös lesz félévkor), de a magatartása már egy ideje nem példás. Tudom, hogy mi Klára "szeretet-nyelve" (nála az ajándékok, a megfogható apróságok), de ezt sem használhatom napi szinten. A szeretetemről mindig biztosítom, minden összeveszés-lenyugvás/kibékülés után. Igyekszem ráérni, ha meg akar mutatni valamit, játszani akar, vagy ilyesmi. Igyekszem az ő logikáját követni sokmindenben, kicsit "megfelelni" neki. Ugyanakkor, gyötör az is, hogy ez miként hat a többi gyerekünkre. Meddig és mennyit kell nekik elfogadni, eltűrni azokból a - napi szintű - bántásokból, amit Klárától el kell viselniük?

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a viselkedés egy üzenet részéről, és igyekszünk megtalálni az üzenet kódját. De ha meg is leltük picit (ahogy fentebb írtam), bizonyos dolgok továbbra is adottak maradnak, ezért a válasz az üzenetre sem könnyen megadható.

Remélem a hosszabb nappalok, egy kicsit intenzívebb "hízlalás", és még valami kis csoda majd túllendít minket. Mert ez így most nem  jó.

(Sokáig írtam ezt a bejegyzést, és sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e, közzétegyem-e. De mivel ez a négy lányunkról szóló internetes napló, és mivel ez most nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, mégis megírtam, mégis közzéteszem. Remélem, nem bánom meg.)