Hurrá!

"Egy kis lépés"... a nagy város életében, de mekkora a mi környékünkön!
Amióta itt lakunk, minden jelölt és minden megválasztott megígérte, hogy tesz valamit az ügy érdekében... De eddig, mindig csak ígéret maradt.

Négy gyermek babakocsiját taszigáltam végig a Sashalmi "sétány" porában nyáron, jégpályáján télen. Tettem mindezt akár a sötétben is, hiszen a téli időszak korai sötétedésekor, egy darab lámpa sem segítette utamat... A lányok nem tudtak itt négykerekű bicón próbálkozni, mert a gödrökbe beleragadtak, vagy pedig üresen pörgött a kerekük felettük... A műanyag motorokkal sűrűn elestek, a hepehupák miatt. Éveken át "csodálhattam" velük együtt, hogy "polgártársaink" mi mindent találnak odahajítandónak: elektromos kisgéptől kezdve, a szét nem osztott szórólapokon át a sima háztartási hulladékig bármit. Amikor a hó leesett, a kerület rally-őröltjei itt gyakorlatoztak a sötétség beálltával. Nem vagyok erkölcs-csősz, és ez zavart a legkevésbé, de sokan találták ezt a helyet ideálisnak a titkos, autóban megejtendő találkákhoz. Véleményünk szerint, több gyerek is megfogant a "sétányon" (úgyhogy, gond is lesz majd, ha már ez nem lesz itt így, ebben a siralmas állapotában: csökkeni fog a népszaporulat, de az is lehet, hogy mostantól jobban hasonlítanak ismét majd a gyerekek az apjukra...).

És akkor tegnap, ezt a papírkát halászta ki Klára (az önkéntes posta-felelősünk!!!) a postaládánkból:

"Tisztelt Lakosok!
Az Everling Kft. értesíti Önöket, hogy elkezdtük a Sashalmi sétány és havashalom park zöldfelület-rebdezési munkáit!
Kivitelezés időtartama: 2010.03.24. - 2010.10.15.

A munkákat az előírtaknak megfelelően végezzük!
Az esetleges kellemetlenségekért előre elnézésüket kérjük!
Megértésüket és türelmüket köszönjük!
Everling Kft."

HURRÁ!!!
Most már csak az a kérdésem, hogy a zöldfelület-rendezés után/alatt, vajon az út és a világítás is elkészül-e, vagy arra egy újabb ciklust kell várnunk?

Tavaszi zsongás egy nyugis hétvégén

Fantáziám szülte röntgen szemeimmel látni véltem a sejtecskéket szilaj, fiatal testükben, ahogy ugrándoznak, egymást lökdösik, néhányan taszigálják a többieket és kórusban skandálják: itt a tavasz, menjünk ki, mozogjunk, kergüljünk meg!!!!!! Leánykáim olyanok voltak ezen a hétvégén, mint a részeg kiscsikók (no, nem mintha valaha is láttam volna részeg kiscsikókat....).

Mondjuk, féktelen és céltalan nyargalásuknak rögtön szabott egy szinte fájdalmas határt az iskola, amelyik volt olyan "kegyetlen", hogy berendelte tanulóit szombat délelőtt (valamit pótoltak).

Mi pedig, félig elárvult szülők, a két "megmaradt" gyermekkel, kultúrális, ámde felszabadító programra készültünk. Igaz, eredetileg mind a négy csajócát vittük volna, dehát a kötelesség közbeszólt... Ezért aztán, családi premierként, négyesben, azaz Klára, Imó, Zoli és én vágtunk neki a Művészetek Palotájába vezető útnak. Ott a nagyon zseniális Brass Cirkusz előadását láttuk. Ez egy öt rézfuvósból és egy pantominosból álló csapat, akik úgy tesznek mintha egy igazi cirkuszi előadást adnának elő. Nagyon ötletes, nagyon vicces, semmire sem hasonlító műsorocska, ami a gyerekek fantáziáját is alaposan megmozgatja. Talán jellemző, hogy Klára szinte végigkuncogta az egészet, minden lapot vett. Kerek egy órát tartott, ideális hossza volt az ilyen aprónépek számára, szerintem. Utána még Imó kisírta, hogy menjünk fel a Ludwig Múzeum kreatívkodós lehetőségét kipróbálni, de őszintén szólva, elég nagy csalódást okozott mindnyájunk számára.

Ezért aztán, inkább hazaindultunk. Pontosabban a Koronakert Étterembe, ahol már Zita és Emma, szüleim társaságában, a jól megérdemelt ebédjüket fogyasztották. Mi is gyorsan rendeltünk és ettünk, mert már nem volt igazán maradásuk a napsütéses langymelegbe vágyó gyerekeinknek.

Ahogy hazaértünk, már szedték is elő a bringájukat. "Csak az utcában!" - mondták először. "Csak a sétányon!"- folytatták. Aztán, ahogy leváltottam kissé ellazulttabb öltözetben, az utcán szobrozó "Uramat", már jött is az újabb ötlet: "Anya, menjünk el a parkba, jó?" Szinte ki sem mondtam, hogy "jó", és már tekert is  a csipet-csapat a park irányába. Olyan jól esett utánuk battyogni, hagyni őket, hogy oda menjenek, ahová a kedvük viszi őket. Zita és Emma már előremehettek, Imót még kicsit meg kellett tolnom a Karát utca komoly emelkedőjén, és már ott is köröztek István király szobra körül.... De már mentek is tovább, a játszótérre! Ahol aztán, mint egy faluban, ismerős ismerős "hátán" hemzsegett. Nem csoda, mindenkit kivonzott a várva-várt tavaszi időjárás. Örvendezhettünk a Kicsik ovistársainak, Vera barátnőméknek (Emma keresztanyukája) a három csemetével, Zita rég' nem látott óvodai csoporttársainak. De főleg, annak a harapnivaló tavaszi áradatnak, ami körbevett és felpörgetett mindenkit.

Zoli is utánunk jött, ő is biciklivel. Kissé aggódtam: hogyan fogunk így felkerekedni Gergő (az unokatestvér) zsúrjára, a csömöri uszodába, ahová már négyből kettő eleve nem akart menni? De valahogy egészen zökkenőmentesen hazatértünk és beültünk az autóba (Zolit otthon hagytuk "pihegni"). És utána fergetegesen jól érezte magát mind a négy leányka!!! Őket lehetett utoljára kirimánkodni a vízből! Zita gyorsan összebarátkozott Gergő osztálytársnőivel (ugyebár, ők is negyedikesek), Klára valami hosszú, dalos monológba kezdett, miközben úszkált ide-oda, Imó Misivel, a Bátyámmal évődött, Emma pedig velem labdázott a vízben.

Hazaérvén, már mindenki kifogyott a szuszból, és igen gyorsan álomba merült a mi kis, "saját gyártású", csipet-csapatunk (no és, mi magunk is...).

Vasárnap Zita túrázni akart menni, a szokásos, iskolai, Petőfi emléktúrára, amin már többször részt vettünk. De ezúttal határozottan lebeszéltük róla. Miután a múlt hétvége is sűrű és fárasztó volt, a következő pedig extrán az lesz, kértük, hogy most lazítson egy kicsit. Persze, a maga "baloghos, sportos" módján ugyan, de azért sikerült neki. Az egész késői, közös, kényelmes reggeli után, mindenki játszott egy kicsit, majd összeszedtük magunkat, és elmentünk az Erzsébetligeti Uszodába. Ugyanis, mostanra már összeállt nagyjából a nyaralási tervezetünk, és abban szerepel pár nap Horvátországban, a tengerparton. Ezért aztán, időszerűnek láttuk, hogy az Ikrek is felhozzák annyira úszástudományukat, hogy teljesen vízbiztosak legyenek. Jöttek is, szívesen. A két Nagy kikötötte, hogy ők már nem oktatóhoz szeretnének menni. Ebbe beleegyeztünk, bár Emma úszásán még volna mit csiszolni - de majd csiszolnak rajta a jövő tanévben, amikor majd a sulival is mennek úszni. Most úgyis annyit mozog, edz, egész héten, hogy egy órácska lazítás a vízben pont elegendő. Úgyhogy Klára és Imola oktatásra mentek, Zoli és én leúsztuk a magunk ezresét, Zita és Emma pedig a szélső sávban úszkáltak, pancsoltak.

Az úszásból még időben hazaértünk ahhoz, hogy eleget tehessünk négyőjük azon kérésének, hogy biciklivel menjünk át Anyuékhoz, a hagyományos családi ebédre. A finom ebéd és némi ejtőzés után, hazatekertünk. Itt némi házi feladatírás bontotta meg a harmóniát, de nem sokáig, mert a szombati tanítási napra tekintettel, nem volt sok lecke. Ismét kirajzottunk a szabadba, ezúttal a kertbe. Zita és a Kicsik görkorcsolyát húztak (itt jött egy kisebb dráma: Emmára már nem jó az ő görkorija, de milyen jó, hogy jön a Húsvét, van mit kérni a Nyuszitól), én pedig Emmával játszottam egy igazából tengerpartra való, ütögetős játékot. Időközben, Zoli elszaladt a kertészetbe, és hozott pár, ültetnivaló fát. (Ugyanis jön hozzánk az Önkormányzat ellenőrzésre, hogy elegendőt ültettünk-e a pár éve kivágott utcai fa helyett - ehhez csak annyit, hogy ültettünk mi már többet is, az utcára, de mindig megfújták...).

A fa-ültetés nagyon feldobta a három Kicsit, akik serényen segédkeztek (nem tudom, hogy Zoli valóban nagy örömére-e... :-) ), és azóta is állandóan locsolnák a facsemetéket, abban bízva, hogy hamarosan már a termésüket is ehetik... :-) (Van köztük két gyümölcsfa is.) Remek alkalmunk nyílott így elmagyarázni nekik a dolgok menetét...

Sportos, tavasziasan izgága hétvége volt ez, anélkül, hogy bármi, igazán extra dolog történt volna. Szeretnék még ilyeneket. Mondjuk a következő hétvége nem ilyennek ígérkezik. Hanem inkább kissé bonyolultnak, ámde nagyon érdekesnek és izgalmasnak!

Néha

... elmoziziok a fejemben: milyen lenne, ha csak egy gyerekünk lenne? Egyáltalán nem azért, mert erre vágynék, sőt... Hanem csak úgy, hogy elképzeljem: milyen életünk lenne, ha más forgatókönyvet írt volna nekünk a Sors. Ezekben a "kisfilmekben" mindig az a lánykánk kapja a főszerepet, amelyik valamiért egy rövidebb vagy hosszabb ideig egyedül találja magát velünk, szülőkkel.

Ahogy ez történt ma reggel, Imóval. Mostanában őt dobja ki legelőször az ágy.... Jött is, álomtól maszatos pofival, bújt hozzám, bújt Zolihoz. Kivételesen nem a fotelba vackolta be magát, hogy a reggeli, nyugis játékába merüljön pár Barbieval vagy Lego-figurával. Hanem leült közénk, a reggeli kávénk mellé, társaságnak. És szokatlanul bőbeszédű volt. Szabály szerűen bájolta az apját. Magyarázott neki az álmáról, amelynek történetét, eléggé átlátszó trükkökkel, ott találta ki. És mivel az Apja szinte belefolyt a lánya tekintetébe, újabb és újabb részleteket ötölt ki, a maga, kissé halandzsa módján, csak, hogy tartson a varázslat. Én meg néztem őket....

És pergett a film: "Csak" Imóval az élet jóval lassabb lenne. Nagyokat aludnánk, nagyokat ennénk. Halkabb is lenne minden. Puhább és visszafogottabb. Még biztos nem tudna két kerekűn tekerni (pedig most tud). Lehet, hogy még nem is lovagolna, se nem úszna. Viszont még több Barbienk és még több rózsaszínünk lenne. Kevesebb labdánk. Lehet, hogy a nyafogás és fintorgás már a mi részünk is lenne. De az is lehet, hogy nem. "Csak" Imóval az élet gömbölyűbb lenne....

De nem kerekebb. Mert ahhoz kell Zita, Emma és Klára is. Természetesen. Apránként ők is előbújtak védelmező, meleg ágyaikból. Véget ért a látomás, a villanás. Életünk igazi, semmivel soha, el nem cserélendő filmje pergett tovább. Remélem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig tart még. 
(A kép nem ma készült)

Ilyen volt - ilyen lett

avagy. tavaszi megújulás a Balogh lányoknál (asszonynál)
avagy: családi "megrövidülés"
avagy: fodrászat

A Kicsik kezdték: bár volt idő, hogy fufru-növesztést irányoztak elő, a legnehezebb, szembelógós szakasznál már el is akadtak: csattot nem akartak, viszont zavarta őket mindenben.
Aztán Zita kezdte el rágni a fülemet: ő már nem akar ilyen "jó kislányos", mindenhol egyforma hosszú (és szerintem gyönyörű hajat), hanem valami lépcsőzetességre vágyik.
Végül Emma is rákezdett: le szeretné vágni rövidebbre hosszú loboncát, ami (szerintem) már szinte "rasztásodott", mert a fésűvel csak olyan "emmásan" találkozott.

No, Emma csatlakozása végképp' meggyőzött, az ő hajára ugyanis tényleg nagyon ráfért egy kis megújulás (nagyon elvékonyodott már a vége).

Beosztottuk Anyuval a lányokat: ő csütörtökön elviszi a három Kicsit, én pedig péntek délután Zitát, edzés után. Anyukám mellékesen megjegyezte, hogy engem is bejelentett, mert már elege van abból, hogy úgy nézek ki, mint egy árvalány....

És akkor most jöjjenek a fotók, párosával, "páciensenként".
Imó, a legkisebb:
Előtte:

És utána:

Klára lány előtte:

és, némileg duzzogva, utána:

Jöjjön most Emmus:
Hosszú hajzattal:

És jóval rövidebbel (némi kakaós csiga nyomokkal kidíszítve...):

Az ifjúság "legidősebb képviselője" fodrászkodás előtt:

(hát, nekem nagyon fájt a szívem ezért a gyönyörű hajzuhatagért...), de persze a folytatás sem lett rossz:

És végül, jöjjön az "árvalányhajú" anyuka....
Előtte:

 és hajvesztés után:

(Azért "magamhoz" hozzáteném: a képeket a kicsik készítették, mert éppen nem volt "kéznél" más.. És hát... egy frizura nem fog segíteni a gebeségemen, a hozzá tartozó "lófejjel" együtt, no meg azon sem, amit Zita "kedves őszinteséggel" így fogalmazott meg még a fodrászüzletben: "Anya, szép lettél, kár, hogy ráncos vagy!"... Petra, a fodrász, majdnem lenyelte a fésűjét, én csak vigyorogtam... Mit csináljak, ha egyszer igaza van a gyereknek?.....)

Hiányérzet

A március 15-i hosszú hétvégénk meglehetősen sportosra és vendégeskedősre sikerült.

Szombaton Zita lefutotta az órányi atlétika-edzését.Mielőtt még felsóhajtana az olvasó, hogy jaj, miért kell ezt a gyereket még hétvégén is mozgatni... inkább elmondom. Egy részről azért, mert szeret atlétikára (is) járni. A tanév elején még fej-fej mellett haladt a két sportág (a másik természetesen a vívás). Mostanra, ez tiszta sor, a vívás az abszolút győztes. Ez ott derült ki, hogy vasárnap két versenye is lett volna a leányzónak: egy atlétikában, a Megyei mezei futóverseny (amit két éve megnyert csapatban...) és a kenesei vívóverseny. És, bár a futóversenyen nagyobb esélyei lettek volna valami "kézzel fogható" eredményre, egy percig sem hezitált, hogy hová megy....
A másik ok, amiért kitartunk a heti egy (rossz esetben) vagy két (jó esetben) edzés mellett, az pedig a vívás egyoldalúsága. Amit a szó minden értelmében gondolok. Elméletben heti ötször is járhat(na) a gyermek kb. egy-másfél órákra (mi heti négyszer próbálunk, de abból egy mindig max. egyórás Zitának). És ezt ő szíves-örömest teszi is (sőt! imád korán odaérni, hogy legyen még ideje -ahogy én mondom - szagolgatni a vívóterem számára oly' speciális levegőjét...). De sajnos nem nagyon tartanak erőnléti edzéseket nekik, nem futtatják őket (pedig lenne hol!), és a legjobban a vívómozdulatokra koncentrálnak. Ami mindig ugyanazt a támadólábat, mindig ugyanazt a kardot tartó kart jelenti. Tehát, félek, hogy a növésben lévő, még nem teljesen kialakult csontozatú "kicsi" leányzóm esetleg "eldeformálódik" (gerinc, lábcsontok, stb..). Összeismerkedtem már elég sok szülővel a vívóterem előtt várva ahhoz, hogy tudjam, ez reális veszély.
Nos, ezért jár Zita atlétikára, még akár szombaton is. A futást, az úszást és a lovaglást ajánlják a vívás féloldalasságát ellensúlyozandó. Az úszás még hiányzik (bár tervben van, már a Kicsik miatt is), a futás megvan heti kétszer így....
.... és a lovaglás is beiktatódott gyakorlatilag heti rendszerességgel (Zita külön, nyomatékos kérésére, hozzáteszem!).
Tehát, visszakanyarodva a hétvégéhez, a szombat délelőtti atlétika edzés (és Emma zongoraórája) és az Emma által rendelt krumplifőzelékes-fasírtos ebédünk után, Zoli már útra is kelt a lovarda felé, Zitával, Emmával és Imóval. Klára ismét kimaradt, ő inkább velem jött, ajándék-beszerző túrára, két névnapos unokaöcsém számára (Zoli és Gergő).
... akiket szombat délután ünnepeltünk Bátyáméknál, Misiéknél, miután a lovasok visszatértek Gödöllőről, boldogan, mert megismerkedhettek a lovarda új jövevényével, a Marcipán nevű pónikával (Zita egészen közelről ismerte meg, hiszen ő ült rajta az osztályban - azt mondta, hogy elég akaratos..).

Vasárnap volt  a vívóverseny, amiről az előző bejegyzésben beszámoltam.

Hétfőn pedig a nagyon nem akaródzó házi feladat írás után, Emma ment el teniszezni Gyurihoz. Az ebédet Anyukámnál költöttük el, ahol ott is "hagytuk" a gyerekeinket, mert estére barátainkat vártuk vacsorára és egy "gyerekmentes" estére. De aztán vissza is mentünk mégis Zitáért és Emmáért, mert Emma még korábban számon kérte rajtunk, hogy megígértük neki, hogy együtt is elmegyünk teniszezni. Mivel sikerült teniszpályát foglalni, ezért még délután beváltottuk az ígéretet... Eljött Zita is, akinek nem árt, ha néha megpróbál a labdával bánni.... Nagyon jót szórakoztunk, igazán jó ötlet volt ez Emmától.

Amikor hazajöttünk, gyorsan befejeztük a vacsora előkészületeit. Ami nem csak sütésből-főzésből állt, de hatalmas nagy rendrakásból és némi takarításból. Azért leírom a menüt, mert nagy sikert aratott és ezúttal én is elégedett voltam mind a tervezéssel-szervezéssel, mind a kivitelezéssel. Előételnek padlizsánkrém és tonhalkrém volt pirítóssal, zöldségekkel, főételnek Jamie Oliver egy remek receptje, egy tejszínes-krumplis-parmezános "haltorta" és madárbegy-saláta, édességnek pedig a Stahl-féle New York-i sajttorta Kata módra átalakítva. Ez utóbbi sokkal finomabb és könnyebb a Kata által használt mascarponéval, mint a Stahl által javasolt Philadelphia-sajtkrémmel. No meg volt sajt is, saját sütésű bagettemmel. A vendégek jó sokáig maradtak, amit jó jelnek értékelek....

No de, amiért az lett a bejegyzés címe, ami, az most következik. Természetesen nagyon jó volt vendégeket fogadni, felnőttesen beszélgetni, felnőttes dolgokról. Jó volt mindezt úgy tenni, hogy ha végighordoztam a tekintetemet a nappalin, akkor az nem bicsaklott meg lego-darabokon, barbiekon, telerajzolt papírdarabkákon, szétszórt plüssökön és elhajigált ruhadarabokon. Jó volt, hogy ha elkezdtem egy mondatot, ha úgy tetszett, akár be is fejezhettem. Mégis volt egy komoly hiányérzetem. Ami nagyot ugrott akkor, amikor este, a hálószobába tartva, nem volt értelme egy ellenőrző kört tennem a gyerekek szobáiban, hiszen nem szuszogott ott senki.

Amikor másnap délelőtt még mindig ez a rend és csend fogadott, akkor ez a hiányérzet még tovább erősödött. Alig vártam, hogy mehessek az Ikrekért az oviba (ugyan én vittem el őket oda is, Anyuéktól, de akkor is!). Nagyot játszottunk. Igen, de Emma bent maradt a suliban napköziben (így szerette volna), Zitát pedig Vera-barátnőm vitte vívásra, Anyu hozta el onnan (és vitte el zenekarra....). Ráadásul, amikor Emmáért mentünk, akkor utána rögtön az atlétika-edzést céloztuk meg a három Kicsivel. Még ott sem maradhattam, mert szülőire kellett mennem az oviba. Amikor pedig már mindenki végre hazatért, akkor meg mi mentünk el Zolival, mert hosszú idők óta először (és sokáig utoljára) színházjegyünk volt. Nagyon jó darabot láttunk az Örkény Színházban (Finito), de alig volt kedvem elmenni, mert Emma még sírva is fakadt, hogy "Anya, ma alig láttalak!"

Szóval, ez az össz-vissz másfél nap nagyon elgondolkodtatott..... Össze vagyunk nőve a csajokkal, és ez jó. Az is kikristályosodik előttem, hogy nem leszek egy karrierista nő... És nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy eddig Zoli keresete elég volt nekünk, bár azért elég gyakran sikerül kiegészítenem itthon is elvégezhető munkákkal. Ez a vonal most felerősödni látszik, és ennek örülök. De az biztos, hogy addig a pontig nem szeretnék elmenni, hogy gyakran halljam az Emma által mondott mondatot....

Vírustalanítás és kérés

Kb. egy hete megfertőződött a blogom, egy úgynevezett trójai ló vírussal. Nagyon kétségbe estem, mivel eddig fel sem merült bennem ilyen, hogy a blogot is lehet fertőzni. A mai napig nem értem, hogy ez hogyan működik, dehát lehet, hogy a lelkem mélyén kicsit szőke vagyok ehhez.

Konzultáltam számítógépes szakemberrel is, de a végső és legjobb tippet Wise Lady adta, akinek ezúton is köszönöm, és akit lehet, hogy zaklatni fogok még párszor, mert jó sok kérdés felmerült bennem...

Szóval, most úgy néz ki, hogy megszabadultam a vírustól. Ezért most kivételesen kérném az idemerészkedőket, hogy ha ők is valóban vírustalannak látják, jelezzék. Ha nem, akkor valószínűleg bezárom a boltot (és esetleg máshol nyitom meg - erre is kaptam tippeket, de ezt csak végső megoldásnak szeretném). Akik nem mernek jobban "belemászni" egy megjegyzés erejéig, de ismerik az e-mail címemet vagy iwiwesek, ott is jelezhetnek.

Előre is köszönöm, és mindenkinek ajánlom, hogy tegyen óvintézkedéseket!

Zita vív

Drága Nagylányom általában "dekára-grammra méri" az anyai szeretetet, figyelmet.... Nagy egyenlőség-párti (talán még az is zavarja, ha a mérleg az ő oldalára dől), és az ő elvárása engem is sokszor arra sarkal, hogy még jobban odafigyeljek erre. Amiért ezt megemlítem most, az az, hogy már egy jó ideje felhántorgatja nekem, hogy "Emmáról már két film is fent van a youtube-on, rólam meg még egy sem!"  Igaza van. Hozzáteszem, a Kicsikről sincs még. De ez csak az én technikai antitalentumom miatt van így, mivel az állítólag "jútyúbfrendli" videókameránkról egyelőre nem tudom átjátszani a kisfilmeket, csak Anyukámék jóval kevésbé "fejlett" fényképezőgépének videófunkciójáról. No mindegy.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam Zita meglepően érett döntéséréől, amikor egy versenyt választott az utazás helyett. Nos, az a verseny még február végén volt. Zoli kísérte el oda, én féltem, hogy túlizgulom, no meg készülnöm is kellett Emma családi szülinapi bulijára. Bevallom, rettegtem, hogy esetleg nagy lesz a csalódás. hiszen Zita a "gyermek korosztályban" indul, ami vívásban a '97-es évjárat, elvileg, meg persze mindenki, aki már versenyezni szeretne, de később született. Tehát, Zita a maga '99. decemberével, egész egyszerűen a legfiatalabb versenyző volt. Zoli küldött nekem a verseny alatt egy MMS-t, amelyiken Zita és az egyik "ellenfele" volt látható: a másik "kislány" minden túlzás nélkül akkora volt, mint én, a lábmérete pedig (Zoli szerint.....), mint Zolié....

A februári verseny végül, mondjuk úgy, hogy a laikusoknak is, mint például jómagam, érthető legyen, 25%-os eredményességet hozott Zita számára. Messze nem lett az utolsó, de azért a mezőny második felében végzett. Picit lekonyult a szája, de azért gyorsan felszívta magát, hogy majd a következő versenyen!!!!

A "következő" verseny tegnap volt, Balatonkenesén (az előző Gödöllőn volt: tiszta országjárás!). Erre most én is elkísértem Zitust; sőt, Anyu is velünk tartott. A három Kicsi, az unalomtól - jogosan! - tartva, inkább itthon maradt Zoli anyukájával. Mi persze nem unatkoztunk, hanem szurkoltunk! Ez már sokkal jobban sikerült, csak sajnos az egyenes kiesési szakaszban már kicsit "megilletődött" Zita, hiába no, még nincs versenyrutinja, nem úgy, mint a vele akkor szembelévő nagylánynak... Nem baj, a 25% 50%-ra javult. Persze a vesztes asszónál eltört a mécses egy picit, de rutinos vívóanyukák már előre szóltak: a vívóversenyeken mindenki sír! Így most Zita a középmezőnybe átkerült, ami igazán nagy szó. De ami a legnagyobb, számomra, mégis az, hogy hazafelé jövet, egyszer csak "kitört" belőle, hogy "Anya, én úgy szeretek vívni!"
És ekkor már végképp tudtam, hogy jó helyen van Zita. Testben, lélekben. No meg a vívásban.

Jöjjön hát a videó... Ez egy nyertes asszó (ráéreztem, hogy mikor kell filmezni!!!). Sajnos a kijelző tábla nem nagyon látszik, így az eredmény sem követhető azoknak, akik a víváshoz nem értenek. Az a szinte artikulátlanul harsogó egyén, aki üvöltözik a felvétel során, persze én vagyok, nem mondom, hogy emeli a felvétel minőségét.... Ja! Fontos részlet: Zita van szemben... mert ugye, nem evidens....


u.i.: Még valamit meg kell említenem. Pontosabban valakit. Egészen pontosan valakiket. Egy részről, Zita edzőjét, aki ugyan sajnos kicsit ritkábban van ott az edzőteremben, mint ahogy az ideális lenne (ilyenkor a fiúk, kevésbé szimpatikus, ámbátor ugyancsak jó, edzője tartja az edzést a lányoknak is), de ennek nem az az oka, hogy lusta lenne, hanem az, hogy európai és világversenyekre jár a nagyobbakkal, és sajnos nincs segédedzője (pénzhiány miatt, természetesen...). Szóval ő Fehér Gábor, és most, a versenyen, láthattam, hogy miért vannak oda érte mindannyian, akik a tanítványai. Laza, kedves, ugyanakkor határozott, mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá és értő szeme mindig segít neki a legoptimálisabb tanácsokat adni néha még csak "vagdalkozó" növendékeinek. Elmagyarázza a hibákat, betervezi a javítási módozatokat és nyugtat.
A másik, akit pedig meg kell említenem, drága Uram. Zoli végig ott állt Zita pástja mellett (ami, ugye, most nem is volt, csak képzeletbeli...). Fantasztikusan tudta a lelket önteni és tartani a néha elbizonytalanodó, kis nyuszivá összemenő lányunkban, és ami talán a legfontosabb: éreztette vele, hogy hisz benne és büszke rá, bármi lesz. Ezt nagyon köszönöm Zolinak. Lehet, hogy néha nem ér haza időben, a sok munka vagy a focija miatt, de ezeket a hiányzó órákat bizton kárpótolják ezek a fontos jelenlétek, a fontos pillanatokban. Mert azokból még egyet sem hagyott ki "Apa".