Zita vív

Drága Nagylányom általában "dekára-grammra méri" az anyai szeretetet, figyelmet.... Nagy egyenlőség-párti (talán még az is zavarja, ha a mérleg az ő oldalára dől), és az ő elvárása engem is sokszor arra sarkal, hogy még jobban odafigyeljek erre. Amiért ezt megemlítem most, az az, hogy már egy jó ideje felhántorgatja nekem, hogy "Emmáról már két film is fent van a youtube-on, rólam meg még egy sem!"  Igaza van. Hozzáteszem, a Kicsikről sincs még. De ez csak az én technikai antitalentumom miatt van így, mivel az állítólag "jútyúbfrendli" videókameránkról egyelőre nem tudom átjátszani a kisfilmeket, csak Anyukámék jóval kevésbé "fejlett" fényképezőgépének videófunkciójáról. No mindegy.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam Zita meglepően érett döntéséréől, amikor egy versenyt választott az utazás helyett. Nos, az a verseny még február végén volt. Zoli kísérte el oda, én féltem, hogy túlizgulom, no meg készülnöm is kellett Emma családi szülinapi bulijára. Bevallom, rettegtem, hogy esetleg nagy lesz a csalódás. hiszen Zita a "gyermek korosztályban" indul, ami vívásban a '97-es évjárat, elvileg, meg persze mindenki, aki már versenyezni szeretne, de később született. Tehát, Zita a maga '99. decemberével, egész egyszerűen a legfiatalabb versenyző volt. Zoli küldött nekem a verseny alatt egy MMS-t, amelyiken Zita és az egyik "ellenfele" volt látható: a másik "kislány" minden túlzás nélkül akkora volt, mint én, a lábmérete pedig (Zoli szerint.....), mint Zolié....

A februári verseny végül, mondjuk úgy, hogy a laikusoknak is, mint például jómagam, érthető legyen, 25%-os eredményességet hozott Zita számára. Messze nem lett az utolsó, de azért a mezőny második felében végzett. Picit lekonyult a szája, de azért gyorsan felszívta magát, hogy majd a következő versenyen!!!!

A "következő" verseny tegnap volt, Balatonkenesén (az előző Gödöllőn volt: tiszta országjárás!). Erre most én is elkísértem Zitust; sőt, Anyu is velünk tartott. A három Kicsi, az unalomtól - jogosan! - tartva, inkább itthon maradt Zoli anyukájával. Mi persze nem unatkoztunk, hanem szurkoltunk! Ez már sokkal jobban sikerült, csak sajnos az egyenes kiesési szakaszban már kicsit "megilletődött" Zita, hiába no, még nincs versenyrutinja, nem úgy, mint a vele akkor szembelévő nagylánynak... Nem baj, a 25% 50%-ra javult. Persze a vesztes asszónál eltört a mécses egy picit, de rutinos vívóanyukák már előre szóltak: a vívóversenyeken mindenki sír! Így most Zita a középmezőnybe átkerült, ami igazán nagy szó. De ami a legnagyobb, számomra, mégis az, hogy hazafelé jövet, egyszer csak "kitört" belőle, hogy "Anya, én úgy szeretek vívni!"
És ekkor már végképp tudtam, hogy jó helyen van Zita. Testben, lélekben. No meg a vívásban.

Jöjjön hát a videó... Ez egy nyertes asszó (ráéreztem, hogy mikor kell filmezni!!!). Sajnos a kijelző tábla nem nagyon látszik, így az eredmény sem követhető azoknak, akik a víváshoz nem értenek. Az a szinte artikulátlanul harsogó egyén, aki üvöltözik a felvétel során, persze én vagyok, nem mondom, hogy emeli a felvétel minőségét.... Ja! Fontos részlet: Zita van szemben... mert ugye, nem evidens....


u.i.: Még valamit meg kell említenem. Pontosabban valakit. Egészen pontosan valakiket. Egy részről, Zita edzőjét, aki ugyan sajnos kicsit ritkábban van ott az edzőteremben, mint ahogy az ideális lenne (ilyenkor a fiúk, kevésbé szimpatikus, ámbátor ugyancsak jó, edzője tartja az edzést a lányoknak is), de ennek nem az az oka, hogy lusta lenne, hanem az, hogy európai és világversenyekre jár a nagyobbakkal, és sajnos nincs segédedzője (pénzhiány miatt, természetesen...). Szóval ő Fehér Gábor, és most, a versenyen, láthattam, hogy miért vannak oda érte mindannyian, akik a tanítványai. Laza, kedves, ugyanakkor határozott, mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá és értő szeme mindig segít neki a legoptimálisabb tanácsokat adni néha még csak "vagdalkozó" növendékeinek. Elmagyarázza a hibákat, betervezi a javítási módozatokat és nyugtat.
A másik, akit pedig meg kell említenem, drága Uram. Zoli végig ott állt Zita pástja mellett (ami, ugye, most nem is volt, csak képzeletbeli...). Fantasztikusan tudta a lelket önteni és tartani a néha elbizonytalanodó, kis nyuszivá összemenő lányunkban, és ami talán a legfontosabb: éreztette vele, hogy hisz benne és büszke rá, bármi lesz. Ezt nagyon köszönöm Zolinak. Lehet, hogy néha nem ér haza időben, a sok munka vagy a focija miatt, de ezeket a hiányzó órákat bizton kárpótolják ezek a fontos jelenlétek, a fontos pillanatokban. Mert azokból még egyet sem hagyott ki "Apa".