Néha

... elmoziziok a fejemben: milyen lenne, ha csak egy gyerekünk lenne? Egyáltalán nem azért, mert erre vágynék, sőt... Hanem csak úgy, hogy elképzeljem: milyen életünk lenne, ha más forgatókönyvet írt volna nekünk a Sors. Ezekben a "kisfilmekben" mindig az a lánykánk kapja a főszerepet, amelyik valamiért egy rövidebb vagy hosszabb ideig egyedül találja magát velünk, szülőkkel.

Ahogy ez történt ma reggel, Imóval. Mostanában őt dobja ki legelőször az ágy.... Jött is, álomtól maszatos pofival, bújt hozzám, bújt Zolihoz. Kivételesen nem a fotelba vackolta be magát, hogy a reggeli, nyugis játékába merüljön pár Barbieval vagy Lego-figurával. Hanem leült közénk, a reggeli kávénk mellé, társaságnak. És szokatlanul bőbeszédű volt. Szabály szerűen bájolta az apját. Magyarázott neki az álmáról, amelynek történetét, eléggé átlátszó trükkökkel, ott találta ki. És mivel az Apja szinte belefolyt a lánya tekintetébe, újabb és újabb részleteket ötölt ki, a maga, kissé halandzsa módján, csak, hogy tartson a varázslat. Én meg néztem őket....

És pergett a film: "Csak" Imóval az élet jóval lassabb lenne. Nagyokat aludnánk, nagyokat ennénk. Halkabb is lenne minden. Puhább és visszafogottabb. Még biztos nem tudna két kerekűn tekerni (pedig most tud). Lehet, hogy még nem is lovagolna, se nem úszna. Viszont még több Barbienk és még több rózsaszínünk lenne. Kevesebb labdánk. Lehet, hogy a nyafogás és fintorgás már a mi részünk is lenne. De az is lehet, hogy nem. "Csak" Imóval az élet gömbölyűbb lenne....

De nem kerekebb. Mert ahhoz kell Zita, Emma és Klára is. Természetesen. Apránként ők is előbújtak védelmező, meleg ágyaikból. Véget ért a látomás, a villanás. Életünk igazi, semmivel soha, el nem cserélendő filmje pergett tovább. Remélem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig tart még. 
(A kép nem ma készült)