Katarzis

Már régóta megvan az a perverz meggyőződésem, hogy futni jó és hasznos. A hasznosságát futás közben ismételgetem vagy ismételgeTTem magamnak, a "jóságát" pedig inkább utána élvez(T)em. Hasznosnak tartom, mert szinte minden izmot megmozgat és fejleszt, mert erőnlétet ad, némileg alakot is formál, mert méregtelenít és mert rengeteg endorfint szabadít fel! "Jó" is, mert olyan kellemes érzés utána, kicsit fáradtan, mégis feldobódottan!  

Itt, Bogláron, minden évben "formába hozom" egy kicsit magam. Mert itt több időm van magamra is, és kevésbé fárasztanak le a napok, legyen az fizikai vagy idegi szinten. Itt napokig nem veszem elő az autót, hanem mindenhová bringával, illetve gyalog jutunk el. Itt hétvégenként van alkalmam Zolival teniszezni (most már két órán át is bírom, akár), a ping-pong asztalt is sokat használjuk, a vízben is sokat ugribugrizunk. És igen, van lehetőségem, időm, erőm és kedvem futni. Idén nyáron főleg.

Először úgy kezdtem, hogy amíg Emma teniszen volt (mert itt is jár egy tündéri, Klári nevű, edzőhöz), én is futkorásztam a tenisz környékén. Húsz perccel kezdtem, és öt percekkel növeltem. Egy idő után már nem a tenisz közben gyakoroltam ezt - mivel vagy Imó vagy Klára ragaszkodott ahhoz, hogy ő is gyakorolhasson a gyerekek számára ingyen fenntartott pályán - és pont az a jó itt, hogy még véletlenül sem kell elutasítanom az ilyen kéréseket, így inkább az Ikrekkel (vagy csak egyikőjükkel) "pötyögtem" egy kicsit, majd közösen csodáltuk Emma határozottan fejlődő tenisz-tudományát.

Szóval, most már esténként futok, amíg a lányok még a kertben szöszmötölnek és/vagy esti fürdenek, netán terítenek (mindezt persze minimum egy Nagymama kellemes társaságában). Mert az ötperces növelésekből eljutottam 50 percig és kb. 7,5-8 km-ig!!! Már erre is rém büszke vagyok, persze, noha még egy teljes óráig és 10 km-ig el szeretnék jutni, deeee, amiért billentyűzetet "ragadtam", az az a hihetetlen, legalábbis SZÁMOMRA hihetetlen érzés, mondhatni KATARZIS, ami elfog kb. 30 perc után! Mert onnantól úgy érzem, hogy már BÁRMEDDIG és BÁRMENNYIT tudnék futni. Egyszerűen "visznek a lábaim"! És amikor megállok végül, nem lihegek, nincs "fent" a pulzusom és fantasztikusan érzem magam! Érdekes, hogy ehhez már majdnem a negyedik X-ig kellett eljutnom, de örülök, hogy valaha is megtapasztaltam!

És hogy miért jött rám ilyen erővel a futhatnék? És miért pont egy órát céloztam meg? És miért 10 km-t? Nos, erről bővebben, de máshogy, majd nemsokára!!!!! Ugye Hella?!?! Ugye Vera?!?!

Addig is, "Szilvi anyó" tanácsa: fussatok, amennyit csak tudtok!!!!!!        

Nevelni vagy nevetni?

"Természetesen", mint minden "rendes" gyerek, a mi lányainknak sem megy a kifogástalan viselkedés az asztalnál. Mondjuk, nem állítom, hogy nagyon malacok, csámcsogósak vagy turkálósak lennének, de tény, hogy rossz napjainkon néha úgy érzem/érezzük, hogy mi csak mantraként ismételgetjük egyre többet (és esetleg egyre hangosabban) étkezés közben azon kéréseinket, mely szerint, ha lehet ne úgy igyanak, hogy még a szomszéd néni is megállapíthassa a zaj alapján, hogy valamelyik Balogh lány szomjat olt, hogy ha lehet, töröljenek szájat evés vagy akár egy-egy fogás után, és ha lehet, ezt a szalvétájukba tegyék a ruhájuk oly' "kézenfekvő" volta helyett, hogy tele szájjal ne beszéljenek/kiabáljanak/vihogjanak, hogy ha lehet, naponta legfeljebb csak egyszer borítsák ki a vízzel teli poharukat az asztalra, és ha ezt már megtették, ha lehet ne visítsanak teli torokból, hogy "nem direkt volt!!!!". Kitartóan biztatjuk őket arra, hogy az étkezés vége előtt (de legalább is amíg ŐK nem végeztek) ne pattanjanak fel az asztaltól, a vívó-tercet, a waka-waka táncát és a bukfencet is szívesen megnézzük - utána (a bukfencet, ha lehet, JÓVAL utána...). Mindig kifejezzük azon kétségünket, miszerint valóban mókás lenne az étkezés közben eresztett büfi-puki (lásd ivás és lásd "de nem direkt volt!" válasz). Komoly a harcunk az ügyben is, hogy ne vakargassák a lábukat vagy simogassák a papucsuk talpát evés közben, és határozottan ellenezzük a térdelést (elég nagyok már), a könyöklést ("még" nem a kocsmában vannak) és az állva-evést (csak a lovak esznek állva, és bármennyire is szeretjük őket, ebben SEM kell hasonlítani rájuk, mint ahogy patkónk sincs és nem szálas takarmányt tálaltam). Rendszeresen megszámoltatom velük a karjaimat, amikor mind egyszerre kérnének valamit az asztalról (amit, amúgy, az esetek többségében már ők is elvehetnének), és már kórusban ejtik meg velem együtt a felfedezést: "nem, Anya, még mindig nem lett polip!".

Szóval, küzdünk. Most ez így kissé hihetetlennek tűnik, de azért jókat beszélgetünk is (esténként a "mi volt a legjobb és mi volt a legrosszabb a napban" játékot szoktuk játszani -sokszor tanulságos...). És a nevelhetnénkünkön sokszor felülkerekedik a nevethetnékünk.

Ahogy ma délben is. Töltött tök volt az ebéd, Imola (egyik) kedvence. Éppen a második -igen emberes- adagját kezdte el belapátolni Anyu legnagyobb hüledezése közepette, amikor a beszélgetés folyamában Zoli egyszer csak kijelentett valamit - talán azt, hogy Laci (aki vitorlásversenyre vitte a lányokat ma délután), nemsokára megérkezik. Ettől (na jó, nem ettől!) Imónak tüsszenthetnékje támadt. Hát igen....Tele szájjal. Kirobbant belőle a falatnyi töltött tök, és "beborított" vele mindent és minket, de főként a vele szemben ülő apját. Egy pillanatra, mint a filmekben, mozdulatlanságba és némaságba meredt minden, majd nem bírtuk tovább és az egész család egy hatalmas nagy kacagásban tört ki, olyan könnypotyogtatósban....

Valószínűleg, egy feszültebb, hajszoltabb hétköznapon, az esetleg szürkébb fővárosban, fáradtan és nyűgösen másképpen reagáltunk volna. Lehet, hogy mérgelődtünk volna, vagy megszidtuk volna Imót "a mi jó gyerekünket"- ahogy mostanság hívjuk. De ma, a "nevelés" helyett a "nevetést" "választottuk". Szerencsére ettől senkinek sem támadt köpködhetnékje vagy csak simán "rosszalkodhatnékja", hanem frenetikus jókedv vett erőt mindenkin.

            

Majomanya

Minden este végignézem,"végigtapogatom", "végigsimogatom", "végigpuszilgatom" őket -álmukban. (Zitát csak óvatosan, félve, nehogy felébresszem.) Minden este mosolyt csal az arcomra a négy alvó gyermek pofija. Eltölt, betölt, teletölt valami leírhatatlan érzéssel -amit csak az anyák szívéből-lelkéből lehet előcsalni.

Aztán, bebújok én is az ágyba. És néha nekem sem megy rögtön az elalvás - pláne nem mostanság, hogy Zitus távol van, és sokszor hívogat este/éjszaka is. Lámpaoltás után zakatol az agyam. Gondolok mindenfélére, teendőkre, tervekre, vágyakra, ábrándokra. Mindezekben persze sokszor ott vannak ŐK is, a gyermekeim. És akkor, az "alvójelenettől" teljesen eltelve, néha rámtör: mintha ma elszalasztottam volna néhány alkalmat, amikor megölelhettem volna őket még egyszer, még többször, amikor jobban odafigyelhettem volna, amikor tovább odafigyelhettem volna. Bármennyire élünk is szinte szimbiózisban - főként itt és most - mindig lehetne még több, még jobb.

Az ilyen éjjelek másnapján talán ők sem értik, hogy miért mosolyog szinte bárgyún az anyjuk egész nap, miért nem pörölök velük, amiért összevesznek egymással, hogy ki üljön mellém reggelinél/ebédnél/vacsoránál, hanem inkább egyet/kettőt az ölembe veszek, a másik kettőt magam mellé. Lehet, hogy nem értik, hogy miért megyek bele olyan könnyedén, hogy ismét a lángososnál ebédeljünk, hogy miért nem nyaggatom őket semmivel, hogy miért nem táncolok ki a "pincéres" játékból a második óra után sem, hogy miért vagyok hajlandó egy teljes fejezetet elolvasni a Gerald Durrellből este Emmának, hogy miért nem lázadok, hogy mindegyikhez egyenként befeküdjek este, addig, ameddig elalszik, hogy miért viszem el őket első szóra Rádpusztára, "lovazni", hogy mért nem sürgetem őket,amikor már félórája vakarásszák a Baba-pónit, hogy miért engedem, hogy filmet nézzenek, amikor azt szeretnének, és miért pattogtatok hozzá még kukoricát is minden ellenkezés nélkül, hogy aztán közéjük zsúfolódva, egy kupacban megnézzem velük közösen a Jégkorszak 3-at, huszadjára is.

Ilyenkor csapok egy extra gyereknapot, anélkül, hogy elárulnám nekik. Milyen jó, hogy itt, Bogláron, ezt szinte minden nap megtehetem (hála a Nagymamák tündéri együttműködésének). Mert aztán hiába egy ilyen nap... Előfordulhat, hogy aznap este ismét azt gondolom, hogy lehetne még többet, még jobban együtt lenni velük. Mert ők az én gyerekeim. Köszönöm ezt nekik.           

A szédelgő

- Minden éjjel mással?!? Ne má'! Tényleg? Dehát hogy csinálhat ilyet? Van négy gyereke!!!
- Hát ez az, pont azért!
- Mert hogy?!?!
- Hát, azt állítja, hogy az úgy volt, hogy Emmának furcsa volt, hogy Zita nincs ott, így egyszerűbb volt magához vennie. Aztán, amikor Zita megérkezett, kisírta, hogy azt az egyszem otthoni éjszakáját vele töltse. Utána azért Zoli is hőbörgött, hogy csak hétvégenként találkoznak és még akkor is kitúrják őt a hitvesi ágyból - így egy éjszakára sikerült "visszatérnie". Aztán, amikor Zoli felment Pestre, Imó kezdett el berzenkedni, hogy ha már így, akkor ő miért nem?! És akkor jött ő. Persze, Klárának sem kellett több: jelentkezett, hogy ő a soros! Alig telt el egy pihentető, "üres" éjszaka, hogy Emma már megint szólt: visszatérne! Jó, de akkor Klára is! Na, hát így!
- És hogy bírja?
- Ki?
- Hát az, akiről mesélsz!
- Ja! Hát kérdezzük meg!
-Hogy ő írja ezt a blogot?! Akkor csak tudja!
Ja! Tényleg! Köszi! Ez így nagyon klassz!!!!!  

Klára-napi programkavalkád 3.

Hát, a szombati napunk igazán tartalmasra és sűrűre sikeredett, mint egy kiadós, téli leves. Ami ugyan jól esik egy-egy kint töltött hideg napon, de nem feltétlenül vágynánk rá egy kánikulai estén. Így volt ez a szombati nappal: kell néha ilyen is, de azért ne túl sok! A nyár mégiscsak a ráérésről, lazaságról, pihenésről szól - legalábbis a csajoknak, amibe jobb a programokat díszítésként, változatosságként beiktatni és nem dömpingben. Mert akkor esetleg nem értékelik. Vagy kidőlnek. Szóval, ez egy kicsit "dömpinges" lett, de szerintem elmondhatom, hogy szerencsére, erre a nyárra csak egy ilyen "zsufi" nap jutott.

Szóval, szombat reggel még hajszárítóval szárítgattam Zitusom néhány frissen mosott bugyiját - ugyanis az a fél nap, ami rendelkezésre állt, hogy rendbe szedjem a ruhatárát a párizsi túra után, a keszthelyi tábor előtt, nem bizonyult elegendőnek. Pláne nem úgy, hogy a többnapos száraz és napsütéses meleg után, pont péntek délutánra borult be és szakadt ránk az ég ....(így nem tudtam a napon teregetni) Nos, szóval, a hajszárítózás előtt és után, Zita cuccait raktam össze (kész szerencse, hogy az ember gyermeke nem pont azokat viszi turistáskodni a Fények Városába, mint amiben edzeni szándékozik... másik kész szerencse pedig az, hogy Zita egy csomószor volt helyezett a kerületi Fórum futáson, ahol egy póló a nyeremény - ami úgysem jó másra, mint edzésre....). A készülődés során, Zoli hajóra "rakta" Anyukáját, aki hivatalos volt unokaöccse esküvőjére, a Magyar Tenger túlpartján. Ja! Egyébként mi is - de ez majd mindjárt kiderül.

Még egyszer szóval, egyponton csak elkészültünk, és a különböző célpontjaink különböző céljaira összeállított csomagok is kisbuszunkban pihegtek - így nekivágtunk. Egyedül a hétvégére átmenetileg "ideimportált" ebünk maradt itt - ha még őt is magunkkal vittük volna, akkor aztán még jobban megbonyolítottuk volna a történetet..... Keszthely volt az első célállomás, Hotel Via - Mónika elmondása szerint minden edzőtábor ott zajlik.... Zitus izgatott volt, de szerencsére nem a sírós izgalomból való... Eléggé természetesnek találtam, hogy amikor megérkeztünk, nem nagyon találta a helyét, a szerepét, csak téblábolt és körmöt rágott. Mivel az összes szobatársa és/ vagy barátnője (a helyes részt majd a tábor után aláhúzandó...) ott volt már, bölcsebbnek tartottunk elbúcsúzni tőle, semmint, hogy csak növeljük a téblábolók számát... A búcsú nem volt könnyes, inkább bátorító és bizakodó. Azért még nagyon bennem van a kép, és itt is marad....

Keszthely után Zánkát, illetve Monoszlót, illetve még azt sem, hanem "Hegykőt", illetve a mellette lévő dombocskát céloztuk meg: Mariann és Morgi (Klára keresztszülei) meglehetősen eldugott kis gyöngyszemükhöz (nyaralójukhoz)  igyekeztünk, ahol eddig nem jártunk. Pedig fantasztikus a hely és annak varázsa. Nem csak azért, mert elénk tárul az egész Balaton, hanem azért is, mert mesélik: mindenféle állat járkál náluk: őzek, vadnyuszik, mókusok, vaddisznók és még ki tudja mik! Mindentől távol, teljesen eldugva áll a házikó ("présház"), a természethez a lehető legközelebb... Mondjuk, én bevallottam nekik, hogy rettegnék ott este, de így, nappal, lenyűgözött az a nyugalom, ami ott körbevett. És ami -szinte szimbiózis-szerűen- áradt mindhármójukból: az anya-apa-gyerek egységből.

("négy a lány" -de egy nem a "miénk"....mögöttük aaaahhh, "A" kilátás)

Nos, itt nem csak a látvány miatt tátottuk a szájunkat, hanem azért is, mert már jócskán megéheztünk és Mariann fenséges ebédet tálalt nekünk!!! Annyira jól éreztük ott mindannyian magunkat - Klára még a függőben maradt névnapi ajándékát is boldogan bezsebelte (Mariannak az örök befutót ajánlottam: szütyőt!!! ), hogy semmi-de-semmi kedvünk nem volt továbbállni. De muszáj volt - esküvőről nem illik késni!

(Zoli és Morgi - igazán JÓbarátok!)

És ez az esküvő Salföldön volt, ami ugyancsak a Balaton-felvidéken van. Az a falu- egy kis ékszerdoboz! A legtöbb ház régies, tipikus parasztház formát öltött - még akkor is, ha új. Egységes, hagyományörző és bűbájos az egész. No de az esküvő nem a faluban volt. Hanem a legromantikusabb helyen, ahol én eddig esküvő miatt jártam! Salföld mellett van egy kolostor-rom (nem "régi": alig több, mint 750 éves!!!). Egy részét valamelyest újjáépíthették valamikor, de mindenesetre teteje már nincs, besüt a nap, egy dombon áll, a fák között, egyszerűen fantasztikus!!!! Nos, a lelkes blogolvasó bízhat abban, hogy most lesz erről kép... De nem, a gépet bent hagytam az autóban, ugyanis igencsak az utolsó pillanatban értünk oda - Mariannéktól sem indultunk el könnyen, és nem számítottunk arra, hogy a Salföld tábla után még tíz perc rally vár ránk....

Így aztán az utolsó pillanatban toppantunk be, hogy tanúi lehessünk annak, ahogy Szabolcs (Zoli unokatestvére) és Zsófi hivatalosan is összekötik az életüket. Gyönyörű volt - a hely még varázslatosabbá tett minden, egyébként is megkapó, szót és gesztust.

A gratulációk után azért csak előkaptam a gépemet - és már lejjebb ugyan, de kattintottam párat, hogy legalább egy picit rögzítsek a hely bájából.

(a kolostor egy részlete sejlik fel a fák között)

 

(lánykáink helyezkednek: ŐK szeretnék elkapni a csokrot!)

(de "szerencsére" nem nekik sikerült...)

(az ifjú pár)

(és egy huncutul megdöntött kép az ünneplő tömegről)

A lagzira már nem tartottunk a násznéppel, mert úgy gondoltuk, hogy a három Kicsi számára ez csak kín lenne: nem ismertek senkit (Jutka mamán és Dédin kívül), nem volt több gyerek, az ünneplőtömeg viszont elég - hogy is mondjam - harsány volt. Így aztán elbúcsúztunk mindenkitől.

De ha már arra jártunk - Mariannék meleg ajánlását követve - beugrottunk a salföldi "Természetvédelmi Major"-ba. A parkolóban átvedlettünk: az esküvői gúnyát (amit Mariannéknál öltöttünk magunkra) ledobtuk és átváltottunk "normál" üzemmódba... Ez a Major tényleg klassz helynek bizonyult, egy kicsit olyannak, mint a "mi" Rádpusztánk, a "mi" déli, boglári oldalunkon... A hasonlóság még ott is fennáll, hogy itt is - ott is "kínálnak" lovasbemutatót. Mi pont ennek idejében csöppentünk oda - így, a gyerekek nagy örömére -meg is néztük. És az én -kevésbé nagy - "örömömre" még ki is szólítottak egy csikós-ostoros számhoz, ahol sikerült a csikósok kedvencévé válnom egy pillanat alatt. Nos ezt Zoli még meg is örökítette - kaján vigyorral az arcán. Alapvetően az lett volna a "feladatom",  hogy egy újságpapírt tartsak, amit majd az egyik ügyes legény egy ostorcsapással kettévág, de végül annyian "segítettek" nekem, hogy egész jól elterelték a figyelmemet. A végén még egy "csokrot" is kaptam az elkövető "Feri bá'"-tól....

(aha, értem a feladatot - de nem szeretem!!!)

(köszi, nem biztos, hogy ennyi segítséggel jobb...)

(és a "csokorral" - azaz, az összes összeszabdalt újságpapírral)

Eme viszontagságok után még körbejártuk a majort és megcsodáltuk az összes "őshonos" házi állatunkat, végül egy üdítő után elbúcsúztunk a gyönyörű Salföldtől.(erről ugyan akartam még képet betenni, de nem hagy a blogger többet feltölteni...)

Hogy a bonyolultat még tovább tekerjük, megálltunk hazafelé menet Györökön, mert a lányok Erzsike főztjére vágytak.

Balatongyöröktől Boglárig már csak egy egyöntetű, békés szuszogás hallatszott a kocsi hátsó fertályából.

Talán nem csoda, hogy vasárnap a "farniente" (semmit-tevés olaszul) édes ízét ízlelgettük. No persze, csak úgy "baloghosan": tenisszel, pingponggal és hasonlókkal fűszerezve....              

Klára-napi programkavalkád 2.

Péntek délutánra terveztük be az ún. "családi" ünneplést. Ez otthon, születésnapoknál és más névnapoknál azt jelenti, hogy a nagy család megjelenik, nagyszülőkkel, Dédivel, keresztszülőkkel. Nos, itt ennél kisebbet terveztünk. És még annál is kisebb lett. Az én szüleim már a Zitával való utazás előtt megköszöntötték őt, és mivel péntek hajnalban jöttek ugye haza erről az útról, nem akartak autóba szállni még aznap délután - ez érthető. Jutka "mama" itt volt velünk, de János "papa", aki nem mozog könnyen, nem jött le idén a Balcsira, így ő a köszöntésnél sem volt itt. "Dédi" (Jutka anyukája) ígérte, hogy esetleg áthajózik Ábrahámhegyről, ahol a másik lányának segített unokája esküvőjének előkészületeiben (mármint a Dédi unokája, azaz Zoli unokatestvére, nősült másnap - de majd erre is visszatérek), de végül nem tudott erre sort keríteni. Ekkor már konyult lefelé Kláránk szája. De amikor kiderült, hogy Mariannék, a keresztszülei sem tudnak jönni, mert a kislányuk még csak lábadozófélben volt egy vírus-fertőzésből, hát az a kis száj határozottan legörbült... Kicsit megvigasztaltam azzal, hogy majd másnap "helybe megyünk" az ajándékért, el Mariannékhoz, Monoszlóra. De akkor is láttam, hogy ő is úgy érezte: ez így már nem az a buli.

Mindenesetre, mi azért mindent elkészítettünk és beszereztünk neki, amit kért: Jutka sütött neki sajtos sós rudacskákat, én vettem ropit és pattogatott kukoricát, és "ünnepi" menüt is készítettünk (úgy, mint rántott hús és kísérői, illetve Klára kedvenc tésztáját, a carbonarát).

Hatalmas üdvrivalgással köszöntöttük Zitát, Zolit és Scottyt a kutyusunkat, amikor végre begördült az autójuk! Bár ez a bejegyzés Kláráról szól főként, azért le kell írjam, hogy nagyon jó, ugyanakkor kissé furcsa érzés volt Zitát ennyi idő után viszontlátni.  Egy hét, és hogy megnőtt!!! :-)

Amikor a kezdeti vidám zűrzavar kissé alábbhagyott, leültettük az ünnepeltet és szépen "eléjárultunk" az ajándékokkal. Emma és Imó nyitották a sort, saját készítésű kreálmányukkal, amiért Klára egészen meghatóan lelkesedett. Igazán örült mindennek, de a fürdőnadrág majd talán jövőre lesz jó (pedig a legkisebbet vettük), "amikor majd kövérebb leszek" - hogy Klárát idézzem...

Az ajándék-átadás után rendeztünk egy nagy, ünnepi pancsolást a Balatonban. A dörgés visszakergetett végül minket a házba, ahol a vacsora tálalásáig, Klára és apja elmerültek az új vulkános könyvben. És Klára végre teljesen megnyugodhatott: nem veszélyes dolog a Badacsonyt megközelíteni! Éppen jókor...
Végülis elégedetten zárta Kláránk ezt a napot is, igaz, hogy az általa különösen nem kedvelt vihart (pokróc alá bújva, sírva-rettegve, az ölembe zárva szokta átélni a mennydörgéses szakaszt..) senki nem hívta, mégis beállított estére....    

Klára-napi programkavalkád 1.

Nyári névnap, nyári ünneplés: nagyon klassz, mert lehet a kertben tartani, az estébe jól belenyúlóan. Nem annyira klassz, mert nehéz összeszedni az ünneplő társaságot, a szabadságolások összeegyeztethetetlensége (tejóég! micsoda hosszú szót sikerült eszkábálnom!!!) miatt... Hát igen, így esett, hogy ugyan sikerült Kláránkat "jó alaposan" megünnepelnünk - mindezt azért több, egészen pontosan három, részletben tettük.

1. Rész - A napja, napraforgókkal és csacsikkal

Csütörtökön, augusztus 12-én, Klára napon, Emma reggel teniszedzésen vett részt. Az itteni, boglári, edzőjét, véletlenül pont Klárinak hívják! Így aztán, amíg Emmus püfölte a labdát, én átugrottam a közeli és tündéri boglári piacra és vettem egy aranyos nénitől három-három napraforgót a két Klárának.

Visszatérévén a nyaralóba, át is nyújtottuk az, aznap szerencsére jókedvű, ünnepeltünknek a virágot, aki ezt kitörő örömmel fogadta. Nem sokkal később már autóba is szálltunk: Klára, Imó, Emma, Jutka "mama" (azaz Zoli anyukája, aki most itt van velünk egy darabig), Viszt célozva meg célállomásul. A Boglárhoz közel eső Visz nevű falucskáról két dolgot tudtam meg az utóbbi időben, hála szüleim egy kis túrájának még júliusban: van egy csodálatos kastélya, sokak (mint pl. a Time Out Budapest és a szüleim) szerint Magyarország legjobb éttermével és séfjével, és van ott egy "csacsifarm" is, édes és jámbor csacsikkal.

Nos, a kastéllyal és annak éttermével várunk még egy kicsit... Csak amíg a gyerekek ízlése is kifinomul ahhoz, hogy élvezzenek egy ilyen gasztronómiai álomutazást - és amíg a pénztárcánkat is felhízlaljuk ahhoz, hogy beleférjen egy ottani családi lakoma... Most inkább a csacsikra koncentráltunk.

Az odavezető út is bájos már, hiszen csacsirajzokat találhatunk egy-egy fára feltűzve, egy-egy "csacsinévvel", így tudhatjuk meg, hogy jófelé haladunk. Maga a farm egy csodás völgyben fekszik, és számunkra felejthetetlen élményt nyújtott. Ugyanis, itt úgy ülhetnek fel a gyerekek a felnyergelt szamarakra, hogy utána vagy ők próbálják meg haladásra sarkallni - szó szerint - vagy a gyermek egyik hozzátartozója vezetheti a néha kissé csökönyös állatot. Amikor ez így kiderült, és kezébe nyomták Rudi-csacsi vezetőszárát, Jutka kissé elsápadt... Dehát nem volt választása... És, saját bevallása szerint, a végére egészen megkedvelte ezeket az állatokat...

Remekül szórakoztunk ötösben, a két szamárral. A gyerekek váltogatták egymást és a csacsikat, mindenki vezetett mindenkit, Emma persze egyedül szamaragolt és közben hatalmasakat kacagtunk, egy-egy megmakacsolás során. Nagy örömömre, Klára, az ünnepelt, aki el sem akart oda menni, pompásan érezte magát, és ezt többször el is mondta: "micsoda jó névnapi program"!

Vagy egy órán át húztuk-vontuk Matyit és Rudit, amikor fájó szívvel "leadtuk" őket.

Azért még alaposan körülnéztünk a jópofa helyen. Az ottlévő "csacsis" legény "idegenvezetett" is egy kicsit. Megmutatta pl. a főépület "emeletét", ahol a városi ember számára egy igen vadregényes szállási lehetőséget kínálnak: kis fülkékbe osztva, zsákfüggönyökkel elzárva, szalmán (szénán?! na tessék!) lehet aludni. Akár hálózsákban, akár csak úgy "á la natúr". A csajok teljesen belelkesültek! Még a végén kipróbáljuk egyszer.... Mondjuk a másik, frissen - a leégett helyett -felépített "mesebeli" panzió-épület is elnyerte tetszésüket, ahol azért ágy és fürdőszoba is található...

Szóval, döntésük egyöntetű volt: ide, Viszre vissza kell jönni!
A csacsifarmról távozva még annyira a hely hatása alatt voltam én is, hogy el is felejtettem a kastély felé kanyarodni, hogy azt is meglessük - kívülről. No de sebaj: úgyis visszajövünk!