Pages

2010. augusztus 20., péntek

Majomanya

Minden este végignézem,"végigtapogatom", "végigsimogatom", "végigpuszilgatom" őket -álmukban. (Zitát csak óvatosan, félve, nehogy felébresszem.) Minden este mosolyt csal az arcomra a négy alvó gyermek pofija. Eltölt, betölt, teletölt valami leírhatatlan érzéssel -amit csak az anyák szívéből-lelkéből lehet előcsalni.

Aztán, bebújok én is az ágyba. És néha nekem sem megy rögtön az elalvás - pláne nem mostanság, hogy Zitus távol van, és sokszor hívogat este/éjszaka is. Lámpaoltás után zakatol az agyam. Gondolok mindenfélére, teendőkre, tervekre, vágyakra, ábrándokra. Mindezekben persze sokszor ott vannak ŐK is, a gyermekeim. És akkor, az "alvójelenettől" teljesen eltelve, néha rámtör: mintha ma elszalasztottam volna néhány alkalmat, amikor megölelhettem volna őket még egyszer, még többször, amikor jobban odafigyelhettem volna, amikor tovább odafigyelhettem volna. Bármennyire élünk is szinte szimbiózisban - főként itt és most - mindig lehetne még több, még jobb.

Az ilyen éjjelek másnapján talán ők sem értik, hogy miért mosolyog szinte bárgyún az anyjuk egész nap, miért nem pörölök velük, amiért összevesznek egymással, hogy ki üljön mellém reggelinél/ebédnél/vacsoránál, hanem inkább egyet/kettőt az ölembe veszek, a másik kettőt magam mellé. Lehet, hogy nem értik, hogy miért megyek bele olyan könnyedén, hogy ismét a lángososnál ebédeljünk, hogy miért nem nyaggatom őket semmivel, hogy miért nem táncolok ki a "pincéres" játékból a második óra után sem, hogy miért vagyok hajlandó egy teljes fejezetet elolvasni a Gerald Durrellből este Emmának, hogy miért nem lázadok, hogy mindegyikhez egyenként befeküdjek este, addig, ameddig elalszik, hogy miért viszem el őket első szóra Rádpusztára, "lovazni", hogy mért nem sürgetem őket,amikor már félórája vakarásszák a Baba-pónit, hogy miért engedem, hogy filmet nézzenek, amikor azt szeretnének, és miért pattogtatok hozzá még kukoricát is minden ellenkezés nélkül, hogy aztán közéjük zsúfolódva, egy kupacban megnézzem velük közösen a Jégkorszak 3-at, huszadjára is.

Ilyenkor csapok egy extra gyereknapot, anélkül, hogy elárulnám nekik. Milyen jó, hogy itt, Bogláron, ezt szinte minden nap megtehetem (hála a Nagymamák tündéri együttműködésének). Mert aztán hiába egy ilyen nap... Előfordulhat, hogy aznap este ismét azt gondolom, hogy lehetne még többet, még jobban együtt lenni velük. Mert ők az én gyerekeim. Köszönöm ezt nekik.           

2 megjegyzés:

Judit írta...

Nagyon szerencsés lányaid vannak, hogy ilyen Édesanyjuk van...

Vivien írta...

Olyan érdekes, mert mi sem megyünk úgy el lefeküdni este, hogy ne néznénk meg a Lányok a telefon fényénél, és mikor már fekszem, nekem is nagyon sokszor eszembe jut, főleg, amikor a házimunka sok időmet elvette aznap, hogy de kár, hogy aznap csak ilyen keveset foglalkoztam Velük. És bizony furdal a lelkiismeret is, és másnap, ahogy Te is, én is igyekszem "bepótolni" az előző napi "elmaradásomat". :)

Puszi Nektek is!
Vivien