Nevelni vagy nevetni?

"Természetesen", mint minden "rendes" gyerek, a mi lányainknak sem megy a kifogástalan viselkedés az asztalnál. Mondjuk, nem állítom, hogy nagyon malacok, csámcsogósak vagy turkálósak lennének, de tény, hogy rossz napjainkon néha úgy érzem/érezzük, hogy mi csak mantraként ismételgetjük egyre többet (és esetleg egyre hangosabban) étkezés közben azon kéréseinket, mely szerint, ha lehet ne úgy igyanak, hogy még a szomszéd néni is megállapíthassa a zaj alapján, hogy valamelyik Balogh lány szomjat olt, hogy ha lehet, töröljenek szájat evés vagy akár egy-egy fogás után, és ha lehet, ezt a szalvétájukba tegyék a ruhájuk oly' "kézenfekvő" volta helyett, hogy tele szájjal ne beszéljenek/kiabáljanak/vihogjanak, hogy ha lehet, naponta legfeljebb csak egyszer borítsák ki a vízzel teli poharukat az asztalra, és ha ezt már megtették, ha lehet ne visítsanak teli torokból, hogy "nem direkt volt!!!!". Kitartóan biztatjuk őket arra, hogy az étkezés vége előtt (de legalább is amíg ŐK nem végeztek) ne pattanjanak fel az asztaltól, a vívó-tercet, a waka-waka táncát és a bukfencet is szívesen megnézzük - utána (a bukfencet, ha lehet, JÓVAL utána...). Mindig kifejezzük azon kétségünket, miszerint valóban mókás lenne az étkezés közben eresztett büfi-puki (lásd ivás és lásd "de nem direkt volt!" válasz). Komoly a harcunk az ügyben is, hogy ne vakargassák a lábukat vagy simogassák a papucsuk talpát evés közben, és határozottan ellenezzük a térdelést (elég nagyok már), a könyöklést ("még" nem a kocsmában vannak) és az állva-evést (csak a lovak esznek állva, és bármennyire is szeretjük őket, ebben SEM kell hasonlítani rájuk, mint ahogy patkónk sincs és nem szálas takarmányt tálaltam). Rendszeresen megszámoltatom velük a karjaimat, amikor mind egyszerre kérnének valamit az asztalról (amit, amúgy, az esetek többségében már ők is elvehetnének), és már kórusban ejtik meg velem együtt a felfedezést: "nem, Anya, még mindig nem lett polip!".

Szóval, küzdünk. Most ez így kissé hihetetlennek tűnik, de azért jókat beszélgetünk is (esténként a "mi volt a legjobb és mi volt a legrosszabb a napban" játékot szoktuk játszani -sokszor tanulságos...). És a nevelhetnénkünkön sokszor felülkerekedik a nevethetnékünk.

Ahogy ma délben is. Töltött tök volt az ebéd, Imola (egyik) kedvence. Éppen a második -igen emberes- adagját kezdte el belapátolni Anyu legnagyobb hüledezése közepette, amikor a beszélgetés folyamában Zoli egyszer csak kijelentett valamit - talán azt, hogy Laci (aki vitorlásversenyre vitte a lányokat ma délután), nemsokára megérkezik. Ettől (na jó, nem ettől!) Imónak tüsszenthetnékje támadt. Hát igen....Tele szájjal. Kirobbant belőle a falatnyi töltött tök, és "beborított" vele mindent és minket, de főként a vele szemben ülő apját. Egy pillanatra, mint a filmekben, mozdulatlanságba és némaságba meredt minden, majd nem bírtuk tovább és az egész család egy hatalmas nagy kacagásban tört ki, olyan könnypotyogtatósban....

Valószínűleg, egy feszültebb, hajszoltabb hétköznapon, az esetleg szürkébb fővárosban, fáradtan és nyűgösen másképpen reagáltunk volna. Lehet, hogy mérgelődtünk volna, vagy megszidtuk volna Imót "a mi jó gyerekünket"- ahogy mostanság hívjuk. De ma, a "nevelés" helyett a "nevetést" "választottuk". Szerencsére ettől senkinek sem támadt köpködhetnékje vagy csak simán "rosszalkodhatnékja", hanem frenetikus jókedv vett erőt mindenkin.