"Törődj magaddal!"

"Törődj magaddal!"
Igen, ezt sutyorogja a Garnier (????) reklám hangja, nap-mint-nap. Az elmúlt hónapokban az volt az érzésem, hogy ezt zakatolja valaki - vagy valami - az agyamban is.

Az egész a bőrproblémámmal indult. Olyan piros-pattanásos-ronda lett az egész arcom, hogy mindekni feljajdult, aki meglátott. Ez tavasz közepe felé lehetett. Míg az előző alkalommal, a hasonló kinézetű bőrömre gombát diagnosztizált a bőrgyógyász, ezúttal kegyetlenebb volt az ítélete: rosacea, mondta, egy sima ránézésre. Majd felírt egy olyan gyógyszert, amitől már a kiváltáskor megroggyant a térdem. Ugyanis ilyet még nem láttam: a dobozon hatalmas betűs figyelmeztetés a magzatkárosító hatásról és felhívás arra, hogy  még a szedést követő hónapokban se akarjunk teherbe esni. Bevallom őszintén, a családbővítés nem szerepel a terveink között, mindazonáltal, egy ilyen figyelmeztetés elég jól jelezte a gyógyszer pusztító mivoltát.

Szép lassan utánanéztem a diagnózisnak, és szinte depresszióba estem: gyógyíthatatlan - kongott sokáig a fejemben. Csak egy kicsit kezelhető, de idővel durvul.... stb. Nem, nem és NEM! Ezt döntöttem el magamban. Továbbá úgy gondoltam, hogy ezt egy szempillantás alatt meg sem lehet felelősen állapítani, azok alapján, amiket olvastam a betegségről.

Tehát elkezdtem "törődni magammal". Tudatosan NEM hagytam magamat felbosszantani egy csomó hétköznapi apróság miatt. Leálltam a kávéról, zöld teára váltottam. Bort se, sört se fogyasztottam többet (noha, azelőtt se vedeltem literszám...). És elmentem egy allergológushoz. Illetve nem "egy allergológushoz", hanem Budapest egyik legjobbjához, aki történetesen az utcánkban lakik, és aki volt olyan jó, hogy esténként törődött velem, ingyen és bérmentve, puszta jószándékból. Ennek már lett is eredménye, a bőröm sokkal szebb lett, noha egy alap pirosság és jópár hatalmas pattanás az államon maradt.

Elmentem egy biorezonancia vizsgálatra. Ott a nőgyógyászati részleget, a gerincemet és a nyakam környékét hozták ki lestrapáltnak, no meg a májamat, de annak a rosaceára szedett gyógyszer lehetett az okozója. Így aztán mentem tovább. Közben eljött a nyár, nyugodtabb tempóra váltottunk, elkezdtem rendszeresen mozogni, viráot vettem a vázákba és párszor masszíroztattam. De a bőrnyavalya maradt. Elmentem a nőgyógyászhoz. Ott ugyan talált kezelendő problémát, de semmi hormonálisat, ami a bőrt magyarázná. Ő azt javasolta, hogy fogorvoshoz és fül-orr-gégészhez is menjek el, az esetleges lappangó gócok miatt. A nyavalyámból azért kigyógyított, viszont eltanácsolt az esetleges candida-diétától, amire már kezdtem elszánni magamat.

A fogorvost jelöltem ki első versenyzőnek.... Be is ültem ártatlan mosollyal, és szurkoltam, hogy találjon valami olyasmit, ami megmagyarázná a bőrproblémát és kezelése után végre megszűnne a nyomorom. Nos, talált. Tanácsára ugyanis egy panoráma-röntgent készített, ahol, hogy finoman fogalmazzak, "kiderült a turpisság".... Annyira, hogy azt kérte: ha visszajövök a szájsebészetről (!!!), akkor majd vigyem vissza a röntgent, mert ő eddig ilyet csak tankönyvben látott, pedig tizenéve praktizál... Hogy mit talált? Egy akkora cisztát a bal alsó - rosszul nőtt - bölcsességfogam alatt, hogy azt csodálta, hogy az állkapcsom még egyben van.... És igen, a bőröm valószínűleg ettől néz ki, úgy, ahogy... A műtét sürgős. És mi történt volna, ha - konkrét fogászati panasz hiányában - nem megyek el hozzá?! Nos, mondta, akkor valószínűleg egyszer csak teljesen eltört volna az állkapcsom... Ajajj....

Kiszédelegtem tőle, és szerencsére hamar eszembe jutott, hogy ismerek én egy szájsebész-fogorvost. Többek között nekik is szerveztem a januári síelést.... Másnap már nála voltam. A röntgen láttán ő is elképedt, majd elküldött CT-re. Ahogy kielemezte a CT-t, újra beszéltünk: hát igen, ő sem látott még ilyet, ez hihetetlen, ez bődületes, ő sem érti, hogy mitől van még állkapcsom... De majd hívjam vissza, ha már beszélt az altatóorvosokkal. Mert azt hamar leszögeztem: én egyszer már "végigélveztem" egy helyi érzéstelenítéses fülműtétet és teljesen úgy éreztem magamat, mintha néhány oldalt téptek volna ki Karinthy "Utazás a koponyám körül" című művéből, úgyhogy ezt a "gyönyört" még egyszer nem kérem... Amikor már türelmetlenségemben visszahívtam, humorosan megjegyezte: "az imént is a CT-det nézegettem: nem bírok betelni vele... azt tudod, hogy fotózni fogunk a műtét alatt?!?!" "Jó, majd mosolygok... "-morogtam. Még elmondta, hogy ha már "ott van", kiveszi a felső bölcsességfogamat is. Készüljek fel arra, hogy nem nagyon fog fájni a műtét után (csak nagyon fel fog dagadni), mert szinte semmit nem fog "fúrni-faragni", mivel NINCS MIT, annyira "felzabálta" a ciszta a csontomat. Ezért aztán a csontpótlás fog sokáig tartanai (és fog sokba kerülni, az alapanyag drágasága miatt...). Aztán pedig fél évig kímélnem kell....

Zoli ma elvitt vacsorázni egy jót. Ugyanis a műtét holnap reggel lesz. Kéretik szorítani nekem! És remélem, hogy senki sem gondolja úgy, ahogy a Garnier konkurense, a l'Oréal mondja: "...mert megérdemled!"


Ráadás: ha már reklámok és a hozzájuk kötődő élethelyzeteim... Egy kissé stresszesre sikerült délutánon Emmát teniszre kellett volna vinnem - ahová, leszögezem, IMÁD járni. Viszont ő átöltözés helyett inkább kutyázott egy kicsit, mert sehogy sem tudom őt meggyőzni arról, hogy az idő nem egy elasztikus dolog, még számára sem... Amikor már végre elindultunk - megkésve -, akkor tartottam neki egy kissé ingerült (nem ordibálós!!!) hegyibeszédet arról, hogy én tulajdonképpen nem poénból kérlelem őt arra, hogy öltözzön át és hogy el kell indulnunk, hanem azért, mert időre oda kell érnünk valahová... Emmáról - látszólag - eléggé leperegnek ezek a -"hegyi" vagy bármilyen - beszédek.... Most is inkább a rádióra figyelt, ahol kb. ez a (reklám)szöveg ment: "Éjjel nem tud aludni, nappal pedig fáradt, ideges? Sedacur (???) Forte!...." KÖZÉPSŐ (!!!) leánykám a legbűbájosabb hangján, az őszinte segítési szándékkal megtöltve azt mondta:
"Na, Anya, ilyen kell neked!"....

(Hát, gógyszer helyett ez pont elég volt! Akkorát nevettem, hogy az összes mérgem és idegességem elszállt...)

"Pozícionálási" zűrzavar

Egyik nap, éppen Anyukámmal egyeztettem telefonon, az aznapi, nem túl egyszerű "menetrendet":
"Akkor én elmegyek a két Naggyal a teniszre, ott leadom Emmát, aztán elviszem Zitát vívni. Aztán te elmész Emmáért, és később pedig elviszed a három Kicsit tornára, jó?"

Emma szépen végighallgatta, majd csendesen fellázadt:

"Anya, te először azt mondtad, hogy elviszed a két Nagyot, utána meg azt, hogy a három Kicsit. Akkor én most kicsi vagyok vagy nagy?!"

Annyira aranyos volt!!!! Elgondolkoztam... Tényleg! Most akkor kicsi vagy nagy? Amikor reggel ébresztem és álmában olyan a pofija, mint születésekor, akkor nemhogy kicsi, hanem egyenesen baba.... Viszont amikor tenisz közben nézem ahogy figyel, koncentrál, akar, összpontosít, egy igazi, nagy sportolót látok benne. Amikor tiszta elkeseredettséggel görbül a szája, akkor kicsi. Amikor vágtázik a lovon, hatalmas.... Tiszta, őszinte, ragyogó és romlatlan még.... tehát kicsi. De már telefonra vágyik, hosszasan fésülködik és nézi magát a tükörben... tehát nagy.

Végül is ezt válaszoltam:
"Nem tudom, Emma? Mit szeretnél? Kicsi legyél, vagy nagy? Netán pontosítsam, hogy "a Középső"?!?

Érdekes módon, ez utóbbira voksolt.

Kicsi, nagy vagy középső, imádom!

Logisztikai fejvesztés

Nos, eljött az idő, asszonytársaim, hogy tanácsért járuljak elétek! Mert az igazság, noha fáj, mégis az, hogy valahogy nem sikerül. Nem sikerül úgy megszerveznem magamat, hogy meg is legyen minden és jusson mégis idő magamra, a lazításra. Kicsit leírom, hogy mit miként próbálok, és aztán várom a javító tippeket!

1. Étkeztetés
Nincs mese, főzni és sütni, tálalni, teríteni, leszedni, mosogatni KELL, muszáj. Napi szinten sokszor. Mondhatnám, rengetegszer. Néha, amikor mindenki itthon van naphosszat, úgy érzem magamat, mint egy jól menő étteremben: főz, terít, tálal, mosogat, leszed, főz, terít, stb... Igyekszem heti menüket összeállítani, megtervezni előre. Felírom, bevásárolok. Aztán, valamiért, valahol, megdől az egész. Pl. mégsem marad másnap ebédre Zitának. Pl. lebetegszem, mint a múltkor. Vagy bármi. Vagy a mennyiséget nem találom el jól, vagy nem jól építem fel a menüsort, vagy nem tudom, hogy mi a bibi. Vágynék arra, hogy legyen egy-egy napom, amikor csak minimális időt töltök a konyhában....

2. Mosás-teregetés-vasalás
Az örök körforgás. Never ending story, mondaná a művelt nemmagyar. Nincs mosókonyhánk, így, ha esik az eső, a szárító a könyvtár-zene-tanuló szoba dísze. Nincs is ezzel baj. Mert legalább jól takarja azt az irgalmatlan vasalatlan-hegyet, ami mögötte gyülemlik. Mert bár igyekszem vasalás-barát módon teregetni és továbbra is azt tartom, hogy jobb egy gyűrött pólójú gyerek, mint egy olyan, amelyik szenved attól, hogy az anyja vasal, ahelyett, hogy vele játszana, mégis összejön előbb-utóbb egy csomó oylan darab, amihez kell a forró eszköz. Akár azért is, mert nem volt időm akkor kiteregetni, amikor lejárt a mosógép, és így odalesz a vasalás-barát szemlélet. Szennyes mindig rengeteg van, száradó ruha is és vasalatlan is. Hol a bibi?

3. Takarítás
Nos, Húsvétig aranyéletem volt, bevallom. De azóta.... Igyekszem egy fix napot kijelölni takarításra, heti szinten. De valamiért sosem érek a végére. Valahogy csak irtó ritkán jön össze az, hogy az egész házon fáradt örömmel tudom végighordozni a tekintetemet, mert minden tiszta. És hogy tisztaság ÉS rend is legyen, na, az a legkeményebb! Most értem csak a végére az augusztusra tervezett nagytakarításomnak. Most éppen csillog minden ablak és csempe, no meg a bútorok és egyebek, de a konyha ismét szalad. A rendszeresített nap pedig sosem jön össze igazán. Mert akkor van megbeszélés. Mert akkor kell szervízbe vinni az autót. Mert aznapra nem maradt ebéd Zitának. Mert, mert, mert....  Mi a megoldás?

4. Szervezés-tervezés
A délutánjaink persze különóradúsak, tanulással terheltek, de azért igyekeztem úgy, hogy mindenkinek legyen laza délutánja, legyen játszóterezésre alkalma. Én sokszor sofőrködöm, de ugyanilyen sokszor Anyu is segít. És Jutka "mama" is, persze, a jelenlétével. Minden napra külön tervet készítek, kit hová, mikor és ki. Ezen kívül, az extra dolgok ügyében (ebédbefizetés, sportorvos, szülői, kirándulás, tisztasági csomag és bármi más...), üzemel egy tábla az étkezőben, krétával.... Van még egy "családi tervezős" naptárunk is, havi beosztással. Azt is vezetem. Néha mégis kimegy ez-az a fejemből. Néha (ha! nem is olyan néha!) mégis futunk-szaladunk; sőt!... elkésünk. Miért?

5. Munka
Mert hogy - szerencsére - az is van. "Deadline"-üzemeltetésű vagyok: úgy dolgozom igazán jól, gyorsan és hatékonyan, ha már egészen közel lebeg a fejem felett Damoklész kardja. Ez a hozzáállás természetesen nem segít abban, hogy nyugodt, megtervezhető és élvezhető életritmusunk legyen....

Az állatokat a csajok látják el, tekit én tisztítom (havi egy), kutya piszkát Zoli, a nyulakat (akik külön vannak, mert igazi nőből lévén, jól összevesztek...) Emma. Zolié a kert.

+1: Valahogy azt a meggyőződésemet kellene levetkőzni, hogy mindent nekem kell és lehet csak megcsinálni, és hogy mindig mindent be- és el kell vállalni.... Igyekszem kis "cukorkákat" ígérni magamnak, ilyen pl. a netezés, blogolás, "ha már mindenhol beágyaztam, ha feltettem a levest főzni, ha..., ha..., ha..."

Nos, ez a harci helyzet. Valahogy sosem vagyok elégedett a háztartással, a kajával, a gyerekekkel töltött idő mennyiségével (és néha minőségével) és valahogy sosem megy a lelkifurdalás nélküli lazítás. Na, most is mennem kell. Vár a vasárnapi ebéd (amit amúgy Anyukám szokott nekünk tálalni, de most nincs itthon) elkészítése, a leckeíratás és Klára új (csillagászati-időjárásos) könyvének beígért tanulmányozása...
Ötletek várok!
Előre is köszi!

Hip-hip hurrá!

Noha a XVI. kerület "őslakosának" számítok, eddig csak ritkán éreztem úgy, hogy hű de kitüntetett helyzetben vagyok, hogy itt élhetek. Tisztában vagyok vele, hogy ez Pest legdrágább kerülete, hogy ez kertváros, kérem szépen, csak valahogy semmilyen egységes báját nem találtam a helynek, nincs "szelleme", semmi extra. Persze, a város sok más részéhez képest kellemesebb itt, talán, de ennyi. Ha nem lenne a kötődés a szülői házhoz, akkor bizonyára Budán kerestünk volna hajlékot magunknak, annak idején, vagy akár... no de erről majd máskor. De itt élünk, és kész.

Viszont pár hónapja megmozdult valami körülöttünk. Míg az elmúlt tíz évben egy szégyenletes hepehupás, járda és világítás nélküli úton zötykölődhettem a csajokkal akár babakocsival, akár kismotorral, akár biciklivel, vagy csak gyalog, ha bárhová el akartunk jutni: park, játszótér, piac, bolt, majd ovi és suli, és a játszótér is olyan szellős volt, hogy el sem volt kerítve (így aztán, a park másik részén sétáltatott kutyák közül néha "beugrott" oda is néhány, sőt, a szemem láttára harapott meg gyereket), nem beszélve a város egyik leglehangolóbb piacáról (hatalmas, de kong, a még működő üzletek pedig tákolt viskókból üzemeltek), nos míg ez eddig így volt, most mindent átlakítottak-átalakítanak! A piacot már március óta "csinálják", azaz, először a földdel tették egyenlővé, majd most már "kibújt" az új csarnok-épület. A hepehupás utunk (az utcánk végében), amit "Sashalmi Sétánynak" csúfolnak már évtizedek óta, már tavasz vége óta komoly munkálatok tere, és reméljük, hogy hamarosan elnyeri a nevéhez méltó külsejét is.

És a park! Az egyszerűen FANTASZTIKUS lett! Régen "Tanács parknak" hívták a helyiek, most ezzel konzekvensen "Önkormányzati parknak" (mert hogy az egyik végében áll a kerületi Önkormányzat épülete), pedig hivatalosan "Havashalom park". Nos, aki Budapesten él, vagy a környékén, javaslom neki, hogy jöjjön el, és nézze meg! Aztán pedig á-mul-jon!!!!

Pár napja már "birtokba vehettük" - és meg is tettük, gyakorlatilag az egész kerület ott élvezkedik! Így aztán mi sem maradhattunk ki!

Először  Zoli és az Ikrek fedezték fel (ugyanis Zoli szúrta ki, hogy már lehet használni) múlt vasárnap, amikor az én "állóképességem", illetve annak komoly hiánya, lehetetlenné tette, hogy csatlakozzak. Klára olyan lelkesen, csillogó szemekkel tért onnan vissza, hogy már akkor tudtam: ez tényleg szuper lehet, ha a mostanság főfanyalgóvá előlépett leánykám is így belelkesült!

Ezért aztán, kedden, amikor volt egy kis időnk, ismét "elrándultunk" oda (kb. 5 perc gyalog, most, hogy még kerülni kell), Emmával, Klárával és Imóval. és a fényképezőgéppel. Mert ezt dokumentálni kell!

Tehát mi is van? "Természetesen", gyönyörű növényzet, rendezett pázsit. Egy hatalmas, több részre osztott, elkerített játszótér! Ahová visszatették a régi kedvenceket, azaz a nagy favárat és a "siklót", de kiegészítették egy nagy homokozóval, egy, kisebbnek szánt, résszel, egy még nagyobbaknak szánt résszel és a megunhatatlan pörgős alkalmatossággal. A játszótér közepén gusztusos virágos rész, körbepadozva. Van ivókút, és ha jól sejtem, mellékhelyiségek épülnek a szomszédságában.

De nem csak játszótér van ám! Gondoltak a még nagyobbakra is, a kamaszokra is! Mert van egy puha talajú kosárpálya, egy ugyanilyen kézilabdapálya, pár pingpongasztal, és!... aminek, úgy látom híre ment már a fél városban: egy gördeszkás-bicós "gödör". Ez utóbbi hely eléggé úgy tűnik, mint amit a vagányokon kívül a mentősök is sűrűn fognak látogatni, de a magam részéről úgy gondolom, hogy mivel most nagy divat az ilyesmi, még mindig jobb, ha az erre kitalált helyen, rendezett körülmények között tesztelik magukat a fiatalok. Mondanom sem kell, hogy a bicajjal és rollerrel érkezett leányaim is ki szerették volna próbálni, de akkora volt a tömeg, hogy maguktól is elriadtak tőle...

És akkor még van valami szuper: egy ugyancsak puha talajú (rekortan, vagy mi...) futópálya!!!! Igggen! Az ki is megy egy kicsit a parkból, gyakorlatilag a kapunk előtt fog (majd) elhaladni!!!!!

Van még egy furcsa motívum a parkban: felállítottak (vagy inkább lefektettek) mindenféle alakzatú betonvalamiket, amiket aztán kiraktak szép, piros mozaikocskákkal. Állítólag "napozók" ezek...

Szóval, hihetetlen, hogy ez mennyit dob a közhangulaton! Hogy ezt pont a választások előtt fejezték be, nyilván némi "hátsó szándékkal"? Kit érdekel? Azóta már voltunk még egyszer és egyszerűen öröm látni, ahogy az emberek elkezdték használni ezt a kellemes, nagyon élhető, közösségi helyet! ÉL a környék végre!!! Ezzel a parkkal, ebben a parkban, úgy érzem, hogy végre eljutottunk Európába, abba a nagybetűsbe. Köszönjük!!!!

u.i.: Már csak azt kérnénk, hogy az utcánk végében található építkezés mihamarabb ugyanilyen szép, rendezett élményt nyújtson! Most még ilyen: De kivárjuk! Tudjuk, hogy érdemes!

Ájulós

Hát, kemény hét, vagy inkább hetek vannak a hátam mögött, ez tény. Amióta a Balatonról feljöttünk, lebonyolítottam egy nagytakarítást (igaz, Zoli ebben-abban segített), megtettük a végső felkészülési intézkedéseket a sulikezdésre, elég sokszor jártunk a lovardában (mert hogy, iskolakezdés után ez már nem olyan egyszerű), megkezdődtek az egyéb edzések (vívás, tenisz itthon is, atlétika), cipővásárlási hullámot éltünk át (mindenki kinőtte mindenét...), mindeközben persze a négy gyermek folyamatos ellátását is ugyanúgy biztosítanom kellett, továbbá az iskolai évkezdéssel együtt meg kellett próbálnom kialakítani egy élhető heti menetrendet, könyveket kellett bekötni, stb, mindezt Zoli komoly távollétével (iszonyú intenzív és hosszú munkanapjai vannak). Ennek tetejében pedig "igazi-dolgoznom" is kell, nem keveset, egy egyre jobban formát öltő projektben, amiről most még nem, de nemsokára, írhatok. Szóval, tény, lehet, hogy egy kicsit túlvállaltam magamat. De lehet, hogy csak a véletlen hozta úgy, hogy pont engem talált el a kerületünkben dívó gyomorinfluenza-vírus....

Péntek reggel már éreztem, hogy itt gond lesz, még szerencse, hogy Apukám át tudott ugrani az Ikrekért, és el tudta őket vinni oviba, én féltem, hogy menet közben baleset ér. Le is pihentem, és egy kis idő múltán úgy éreztem, hogy ah, ez nem is komoly... Felkeltem, dolgozgattam. Délben befutott Jutka "mama", Zoli anyukája, ő is kicsit idő előtt, mert Zoli szólt, hogy lehet, hogy én kidőlök. De aztán nem, elég jól végigcsináltam a nem egyszerű délutáni hozom-viszemet (bár könnyített menet lett, Zoli még a bevásárlást is átvállalta).

Amikor este hazaértünk, fáradt voltam nagyon, a gyomrom is émelygett, de egy kicsit még éhes is voltam. Jutka ("mama") mindent elrendezett a gyerekek körül (Zoli focizott, mert úgy gondolta, nem olyan nagy a vész...), én pedig hamar lefürödtem, megkockáztattam egy szelet kenyeret és ledőltem a tévé elé. Ott ébresztett fel Zoli, amikor hazaért. No, átcuccoltam a hálószobába, akkor már kissé rosszabbul éreztem magamat.

Éjjel, arra ébredtem, hogy sehogy sem jó, olyan furán vagyok rosszul, még csak nem is a "megszokott" gyomorinfluenzás módon (mert, sajnos, ebben nekem nagy tapasztalatom van...). No, mindegy, gondoltam egy ponton, most inkább kimegyek a fürdőszobába, és ott majd eldöntöm, hogy milyen módon szabadulok meg attól, amitől kell. És elindultam a fürdőszobába....

ÉS FILMSZAKADÁS.

Arra eszméltem, hogy zúg-sistereg a fejem-fülem-mindenem és valahol a távolban tanácsokat ad egymásnak Jutka és Zoli, hogy miként is tartsanak, és közben szólítgatnak... Egy darabig csak gondolni bírtam arra, hogy válaszoljak, mert rögtön az jutott az eszembe, hogy meg kell őket nyugtatni, mert hogy aggódhatnak... Egy idő után megtaláltam a hangomat is: "itt vagyok, megvagyok, nincs baj". Na, ekkor, Zoli erős karjaiba kapott és kivitt a nappaliba, lefektetett a kanapéra. Később elmondta, hogy iszonyatos látvány voltam. Persze, főleg Jutka ijedhetett meg, aki a nappaliban aludt, és csak egy puffanást hallott, aztán úgy gondolta, hátha egy gyerek esett le egy ágyról (vagy egy ágy dőlt össze), és ment megnézni... Erre ott lát engem aléltan a fürdőben... Gyorsan kiáltott Zolinak, de előtte még pulzust nézett és érezte, hogy megy le..., no gyorsan öntött rám vizet, pofozgatott. Igazából, azt hiszem, hogy anyósom megmentette az életemet, mert Zoli csak aludt jó mélyen, és akkor mikor és ki talált volna meg? Vagy magamtól is magamhoz tértem volna? Ki tudja, de beleborzongok a gondolatba is...

Jutka gyorsan hívta a mentőket (vagy az ügyeletet, nem tudom), de addigra már én is jobban voltam, magyaráztam, hogy hol a személyim és a TAJ-kártyám. Így aztán csak az ügyelet jött ki. De minek.... Egy, Apámnál jóval idősebb (vagy annak tűnő), bácsika totyogott (szó szerint!!!) oda az ágyamhoz, az volt az érzésem, hogy ő is mindjárt összeesik. Alig kérdezett és mondott valamit. Pulzust nézett, de vérnyomásmérő már nem volt nála. Azt mondta, igyak reggel egy kávét (haha! gyomorinfluenzával!) és hízzak tíz kilót... na jó... Amikor ma elmeséltem az esetemet egy barátnőmnek, ő mondta, hogy ez biztos ugyanaz volt, aki tavaly az ő agyérgörcsöt kapott nagymamájához ment ki, majd leült és megkérdezte a háziakat, hogy van-e a nagyinak vérnyomásmérője, mert meg szeretné mérni a SAJÁT (!) vérnyomását....

Szóval, bácsi elment, én nem kockáztattam meg egy elmozdulást a kanapéról, így szegény Jutka a kisebbikre szorult, és "őrzött" engem. Zolit bezavartuk a hálóba, de elmondása szerint hosszú órákon át nem tudott aludni, olyan feldúlt volt.

Én szinte az egész szombatot végigszunyókáltam (már saját ágyban), a gyomrom még mindig rakoncátlankodott. Anyukám is eljött, persze, teljes pánikban, és kiosztott az életvitelemet illetően. Persze, igaza van, csak nehéz változtatni. Meg nem biztos, hogy ez az egész ezért történt. De azért ezt egy jelnek veszem. És hálát adok a Sorsnak, hogy nem történt nagyobb baj (popóra estem, csak az fáj). És főként Jutkának, hogy ott volt. Jókor, jó helyen. Köszönöm!

Az Újrakezdőkről - kissé nyáriasan

Emma is visszatért a suliba, természetesen. Hogy ő milyen hangulatban? Hát... Nem türelmetlenkedett, hogy mikor mehet már ismét tanulni... Szerintem még évekig ellett volna itthon, a húgaival (főként Imóval) játszadozva, lovasat vagy bármit. Valahogy a gondolkodást is kissé pihenőpályára tette az utóbbi időben....  Még szerencse, hogy egy-egy teniszedzésre menet elkezdtem kikérdezni tőle a szorzótáblát, így az lassan visszajött neki. De mivel továbbra sem kenyere az olvasás, nagyon félek, hogy az meg az írás (tollbamondás! fogalmazás!) hogy fog neki menni. De talán majd kellemesen csalódom abban is, mint ahogy a reggeli készülődés ügyében is. Ugyanis, hogy Zoli szavaival éljek: "mostanában egy másik Emma jár iskolába", nem az, akit az előző tanévben minden egyes mozdulatra külön-külön és többször kellett noszogatni reggelente, hogy aztán az utolsó pillanatban érjen be, miután már mindenkit az idegösszeroppanás határára űzött...

Zoli volt Emma évnyitóján. Ez igazi önfeláldozás volt a részéről, mert az igazgatói beszédek elég megviselőek ebben az iskolában... Zoli elmondása szerint, Emma ezt végigbeszélgette az örömmel viszontlátott barátnőivel. Amiért illene haragudni, de a beszédek ismeretében ez igazán bocsánatos bűn... Emma így is kommentálta, amikor Zita kérdezte tőle, hogy milyen volt az évnyitó:
-Hát, azt nem lehetne mondani, hogy keveset beszélt az igazgató néni. Azt nem.

Amikor érte mentem, nagyon jó kedve volt, örül mindenkinek az osztályában. De a tanulásnak nem kifejezetten. Majd kitalálok valami motivációs rendszert....

A Kicsik? Ők is az apjukkal lépték át először az ovi  küszöbét a nyári szünet után. Klára már nagyon várta, Imó kevésbé (hiszen kedvenc játszótársa továbbra is Emma). Nem volt gond az ottmaradással és azóta sem a járással, viszont mindkét nap elmondták: kicsit unalmas volt, mert nem voltak ott a nagyok. Mármint a tavalyi nagycsoportosok, akikkel ők nagyon jóban voltak. Sajnos, ezt már tudtam, hallottam másoktól is, a vegyes csoportoknak ez a visszája: ugyan jó, amikor kicsi a gyerek, mert "húzzák őket" a nagyok, de amikor nagy lesz, akkor megvan rá a veszély, hogy unatkozik. Pláne úgy, hogy nagyon kevés a nagycsoportos rajtuk kívül. Hivatalosan talán egy vagy kettő. Ezért aztán, ismételten felmerült a Varázsovi gondolata, ahol hetente egy teljes napot töltenének és ahol, túl azon, hogy nagyon aranyos, értelmes, jópofa és kedves foglalkozásokon vennének részt, garantáltan az ő korosztályukkal lennének. No, majd meglátjuk, tavaly becsődöltünk ezzel a projekttel, igazából nem is tudom, hogy miért.

Szóval, Emma , Klára és Imola is rendben "betagozódtak" a számukra kijelölt intézményekbe és teszik dolgukat, ahogy kell....

A nyárias jellege a bejegyzésnek a fotókból jön, amiket a minap küldött át Laci, Emma szuper keresztapja. Augusztus vége felé, egyik hétvégi délutánon bejelentkezett, hogy átugrana Boglárra (a Kacsájával, persze!!!!) és elvinné a csajokat egy vitorlás-versenyre, ami Lelle és Révfülöp között zajlott, és aminek a "műsorvezetője" (házigazdája???!) közös barátunk, Buza Sanyi volt. Így aztán felviszi őket egy "VIP" hajóra és megnézik a versenyt. A lányokat nem nagyon kellett nógatni... Lacit is szeretik, a Kacsát is, Buza Sanyit is, a hajókázást is és a Balatont is! :-)
Laci készített (és készíttetett) pár fotót ott.....

A "Keresztapa" és pártfogoltjai... :-)

(Mi azért nem tartottunk velük, mert éppen akkor mentünk Zitáért az edzőtáborba.)

Boldog évek?

"Anya, szerintem boldog évek elé nézek itt, a Balassiban!" - mondja így, szóról szóra, a velem szemben ülő nagylány, miközben turkálja az ebédjét. Mert nem éhes. Hanem izgatott, feldobódott. Én sem vagyok éhes. Nézem őt, és elmerengek: hogy lehet, hogy ennyit nőtt egy nap alatt?!?! Zolival visszatértünk erre este, a "könyvbekötés éjszakájának" elején. Hogy nagylány lett. De a szó legjobb és leggyöngédebb értelmében. Egy boldog, tettre kész, bátor és reményekkel teli, "kisgimnazista" nagylány. Aki úgy érzi, a helyén van.

Tulajdonképpen már egy jó ideje tudjuk, hogy jó döntés volt elhozni őt az előző suliból. Ez már azon meglátszott, ahogy búcsút vett a régi osztálytól. Mintha egy mázsás zsákot tett volna le, amit eddig a hátán cipelt. Aztán ott folytatódótt, amikor levelet írt. A leendő osztályfőnökének. Ugyanis az osztályfőnök is írt neki, amiben bemutatkozott, mesélt egy kicsit az iskoláról és arra kérte őt (és persze az összes osztálytársát), hogy írjon ő is (kézzel), meséljen magáról ő is (pompás, Zita "kedvenc" témája!!! :-) ) és többek között írja le azt is, hogy mit remél a Balassitól. Ez utóbbi kérdésre, Zitusunk, a levél végére, ezt a választ biggyesztette:
"A Balassitól egy jó osztályközösséget várok." Nos, ez teljesen meggyőzött minket arról, hogy valóban, eddig nem találta a helyét.

Hogy a Balassiban van-e a helye, az persze majd elválik. Mindenesetre, az évnyitóval és az első nappal mindent megtettek azért, hogy meggyőzzék az ott most kezdőket, hogy igen, ez álmaik iskolája. kedves és szép, nem ömlengős, viszont összeszedett volt az évnyitó műsor, sok humorral fűszerezve. A két új osztályfőnök egy csokor virágot, az osztályok egy-egy plüss "kabala-állatot", minden gyerek egy balassis kitűzőt kapott, no meg felvillantották olyan programok eljövetelét, mint Gólyabál, Luca napi vásár és (osztályszinten) saját kert-darabka művelése... Csak három órájuk volt, mindhárom osztályfőnöki. Körben ültek, nem padokban, fejük felett a nevükkel ellátott lufikkal és vicces és ötletes ismerkedő játékokat játszottak, miközben egy hosszú "használati utasítást" is kaptak a sulihoz.

Zita repdesve, a föld felett tíz centivel közlekedve jött ki, sorolta, hogy ki mindenkivel ismerkedett össze és ki mit csinál, mit szeret, hogy hívják, hány testvére van, mit sportol és milyen a szeme színe. Még szerencse, hogy kell egy kicsit autózni a sulitól (kb. 15-20 perc), így beszélhetett zavartalanul....

Nos, nem is kell mást kívánnom, mint azt, hogy az, amit Zita mondott, megvalósuljon! Hajrá Drága Nagylányunk!!!!