Pages

2010. szeptember 5., vasárnap

Ájulós

Hát, kemény hét, vagy inkább hetek vannak a hátam mögött, ez tény. Amióta a Balatonról feljöttünk, lebonyolítottam egy nagytakarítást (igaz, Zoli ebben-abban segített), megtettük a végső felkészülési intézkedéseket a sulikezdésre, elég sokszor jártunk a lovardában (mert hogy, iskolakezdés után ez már nem olyan egyszerű), megkezdődtek az egyéb edzések (vívás, tenisz itthon is, atlétika), cipővásárlási hullámot éltünk át (mindenki kinőtte mindenét...), mindeközben persze a négy gyermek folyamatos ellátását is ugyanúgy biztosítanom kellett, továbbá az iskolai évkezdéssel együtt meg kellett próbálnom kialakítani egy élhető heti menetrendet, könyveket kellett bekötni, stb, mindezt Zoli komoly távollétével (iszonyú intenzív és hosszú munkanapjai vannak). Ennek tetejében pedig "igazi-dolgoznom" is kell, nem keveset, egy egyre jobban formát öltő projektben, amiről most még nem, de nemsokára, írhatok. Szóval, tény, lehet, hogy egy kicsit túlvállaltam magamat. De lehet, hogy csak a véletlen hozta úgy, hogy pont engem talált el a kerületünkben dívó gyomorinfluenza-vírus....

Péntek reggel már éreztem, hogy itt gond lesz, még szerencse, hogy Apukám át tudott ugrani az Ikrekért, és el tudta őket vinni oviba, én féltem, hogy menet közben baleset ér. Le is pihentem, és egy kis idő múltán úgy éreztem, hogy ah, ez nem is komoly... Felkeltem, dolgozgattam. Délben befutott Jutka "mama", Zoli anyukája, ő is kicsit idő előtt, mert Zoli szólt, hogy lehet, hogy én kidőlök. De aztán nem, elég jól végigcsináltam a nem egyszerű délutáni hozom-viszemet (bár könnyített menet lett, Zoli még a bevásárlást is átvállalta).

Amikor este hazaértünk, fáradt voltam nagyon, a gyomrom is émelygett, de egy kicsit még éhes is voltam. Jutka ("mama") mindent elrendezett a gyerekek körül (Zoli focizott, mert úgy gondolta, nem olyan nagy a vész...), én pedig hamar lefürödtem, megkockáztattam egy szelet kenyeret és ledőltem a tévé elé. Ott ébresztett fel Zoli, amikor hazaért. No, átcuccoltam a hálószobába, akkor már kissé rosszabbul éreztem magamat.

Éjjel, arra ébredtem, hogy sehogy sem jó, olyan furán vagyok rosszul, még csak nem is a "megszokott" gyomorinfluenzás módon (mert, sajnos, ebben nekem nagy tapasztalatom van...). No, mindegy, gondoltam egy ponton, most inkább kimegyek a fürdőszobába, és ott majd eldöntöm, hogy milyen módon szabadulok meg attól, amitől kell. És elindultam a fürdőszobába....

ÉS FILMSZAKADÁS.

Arra eszméltem, hogy zúg-sistereg a fejem-fülem-mindenem és valahol a távolban tanácsokat ad egymásnak Jutka és Zoli, hogy miként is tartsanak, és közben szólítgatnak... Egy darabig csak gondolni bírtam arra, hogy válaszoljak, mert rögtön az jutott az eszembe, hogy meg kell őket nyugtatni, mert hogy aggódhatnak... Egy idő után megtaláltam a hangomat is: "itt vagyok, megvagyok, nincs baj". Na, ekkor, Zoli erős karjaiba kapott és kivitt a nappaliba, lefektetett a kanapéra. Később elmondta, hogy iszonyatos látvány voltam. Persze, főleg Jutka ijedhetett meg, aki a nappaliban aludt, és csak egy puffanást hallott, aztán úgy gondolta, hátha egy gyerek esett le egy ágyról (vagy egy ágy dőlt össze), és ment megnézni... Erre ott lát engem aléltan a fürdőben... Gyorsan kiáltott Zolinak, de előtte még pulzust nézett és érezte, hogy megy le..., no gyorsan öntött rám vizet, pofozgatott. Igazából, azt hiszem, hogy anyósom megmentette az életemet, mert Zoli csak aludt jó mélyen, és akkor mikor és ki talált volna meg? Vagy magamtól is magamhoz tértem volna? Ki tudja, de beleborzongok a gondolatba is...

Jutka gyorsan hívta a mentőket (vagy az ügyeletet, nem tudom), de addigra már én is jobban voltam, magyaráztam, hogy hol a személyim és a TAJ-kártyám. Így aztán csak az ügyelet jött ki. De minek.... Egy, Apámnál jóval idősebb (vagy annak tűnő), bácsika totyogott (szó szerint!!!) oda az ágyamhoz, az volt az érzésem, hogy ő is mindjárt összeesik. Alig kérdezett és mondott valamit. Pulzust nézett, de vérnyomásmérő már nem volt nála. Azt mondta, igyak reggel egy kávét (haha! gyomorinfluenzával!) és hízzak tíz kilót... na jó... Amikor ma elmeséltem az esetemet egy barátnőmnek, ő mondta, hogy ez biztos ugyanaz volt, aki tavaly az ő agyérgörcsöt kapott nagymamájához ment ki, majd leült és megkérdezte a háziakat, hogy van-e a nagyinak vérnyomásmérője, mert meg szeretné mérni a SAJÁT (!) vérnyomását....

Szóval, bácsi elment, én nem kockáztattam meg egy elmozdulást a kanapéról, így szegény Jutka a kisebbikre szorult, és "őrzött" engem. Zolit bezavartuk a hálóba, de elmondása szerint hosszú órákon át nem tudott aludni, olyan feldúlt volt.

Én szinte az egész szombatot végigszunyókáltam (már saját ágyban), a gyomrom még mindig rakoncátlankodott. Anyukám is eljött, persze, teljes pánikban, és kiosztott az életvitelemet illetően. Persze, igaza van, csak nehéz változtatni. Meg nem biztos, hogy ez az egész ezért történt. De azért ezt egy jelnek veszem. És hálát adok a Sorsnak, hogy nem történt nagyobb baj (popóra estem, csak az fáj). És főként Jutkának, hogy ott volt. Jókor, jó helyen. Köszönöm!

14 megjegyzés:

Maimoni írta...

Bakker, Szilvi, nem tudtam, hova tűntél... De erre nem gondoltam...:(

Vera írta...

Ezt olvasni is ijesztő volt, nemhogy átélni! Remélem, már jobban vagy! Ilyenkor, gondolom, az ember próbálná átgondolni, hol lehetne visszafogni, változtatni, de sejtem, hogy nagyon nehéz!
Ettől jóval szebb hetet kívánok nektek, mint ahogy befejeződött!
Puszi!

Maculi írta...

Jesszusom, ez kegyetlen rossz lehetett! Vigyázz magadra, és azért néha pihenj egy picit. Tudom, nehéz, meg mikor, meg hogyan, de tényleg jó lenne, vagy legalább lassíts egy kicsit.
puszi, Macu

Judit írta...

Atyaég, ez aztán ijesztő volt még olvasni is! Nagyon vigyázz magadra Szilvi, csak egy van belőled!

SKY írta...

Szilvi, jól végigaggódtam ezt a bejegyzést...
Nagyon remélem, hogy már jobban vagy tényleg, és az évkezdés hajrája után a "rutinban" lesz módod némi pihenésre...
Sokat gondolok rád.
Szeretettel
Kinga

Hella írta...

Ajajaj, ezt olvasni is rossz volt! Vigyázz magadra!!!

Esetleg egy kivizsgálás?

Vivien írta...

Szia Szilvi, az a jó ebben az egészben, hogy egy jelnek veszed.

Köszönjük szépen (itt is) a születésnapi képeslapot, nagyon kellemes meglepetés volt! :)

Puszilom a Csajokat!

Vivien

Szitya írta...

Köszönöm Lányok-Asszonyok!
A helyzet már sokkal jobb, jelentős mennyiségű pirítóst fogyasztottam már el, és egész sok ropit is! :-)

Hella! A kivizsgálás jó ötlet, de ha most vérvételre kéne mennem, na ott jönne a következő ájulás. Ha tíz kilót nem is, egy párat felszedek előtte... :-)
Leginkább egyébként az bosszant, hogy ez a betegség elvette az erőmet, az izmaimat, a tartalékaimat, amiket Balatonon építettem fel...
Na mindegy, ez van....

Hella írta...

Elhiszem, de tarts ki! Mindennek eljön az ideje. Most hízz kicsit. :)

Mea írta...

Szia Szilvi!
Biztosan nem emlékszel rám,Tímea vagyok,a férjed és az én exférjem (Döme) jó barátok voltak a régi időkben,ott voltunk az esküvőtökön is.Én nem rég kezdtem írogatni,még kezdő vagyok,de csatlakoznék a táborodhoz.Olvasgatván hasonlóak a problémák és az örömteli események is.Bár nálunk a lányok száma osztva kettővel,azért mégis.
Tímea

Dius írta...

Szia, Szilvi.
Egy jó ideje olvaslak már, és párszor kommenteltem is (bár volt, amit elnyelt a blogger)
Epilepsziával élő ember vagyok (hú, hány év kellett ehhez, hogy ezt így felvállaljam..), épp nemrég voltam kontrollon.
Engem is lesoványozott a doki (56 kg körül vagyok, plusz mínusz egy-két kiló, és mindehhez csak 160 cm), és közölte, ne csodálkozzak, ha többször van kisrohamom, mert az idegeim sem ugyanúgy vannak beágyazódva, mintha lenne rajtam valami zsír, meg tartalékom sincs, így aztán hamar lezuhan a vércukorszint is.
Szóval, nem okoskodni akarok. De próbálj hízni, tényleg.
És a rohanások mellett is próbálj legalább szendvicset enni többször, hogy sose tudjon "éhezni" a szervezeted. És pihenj, amennyit csak bírsz még most egy jó pár napig.
Remélem többet nem lesz ilyen.

Szitya írta...

Szia Dius!
Köszönöm az őszinteségedet, teljesen meghatódtam. De, ha hiszed, ha nem, én egy rendszeres evő vagyok, egy kezemen meg tudom számolni azokat a napokat egy évben, amikor nem eszem megfelelően. tehát: reggeli, tízórai, ebéd és vacsora. Nem vagyok nagy húsevő, de az is jön azért, szénhidrát bőven, nem salátaleveleket rágok esténként... :-) De érettségi óta kb. ennyi kiló vagyok (kivéve a terhességeket), mindig is alacsony vérnyomással és alacsony vas-szinttel. Ez utóbbit rendszeresen ellenőriztetem és sokszor kapok intravénás kúrákat. Tény, hogy a "gebe" típus vagyok (vagy ahogy a nődokim fogalmazott egyszer, viccesen: "agár"), mivel nekem 55 kg jut a 173 cm-re (bár most kevesebb, mármint a kg), de valahogy így szoktam meg magam... Ezzel együtt, azt belátom, hogy tilos magunkat ennyire túlhajtani. Igyekszem. Csak aggódós, lelkizős, önrágó és "önhajtó" típus vagyok, amire rásegít a folyamatos kötelesség: mindenkit ellátni, mindenre és mindenkire figyelni, no, és, mellesleg, szellemi munkát is végezni.

De köszönöm Dius, értem, hogy miért írtad ezt és ígérem: amit most üzentél nekem nem lesznek égbekiáltott szavak!

Puszi,
Szilvi

Szitya írta...

Kedves Tímea!

Üdvözöllek "minálunk"! Köszönöm, hogy bejelentkeztél! Tény, hogy így nem emlékszem rád, dehát Zoli barátaiból nem sikerült még mindenkit megismernem addigra, mire összeházasodtunk!
Bekukkantottam a blogodra, megyek majd máskor is. Látszik, hogy szeretetben élsz két leánykáddal és az is, hogy a lelked sajog, hogy már nem ketten nevelitek őket.

No, de még "beszélünk"! Nálad vagy nálam!

Puszi,
Szilvi

fenci írta...

Mihamarabbi gyógyulást! Remélem azóta már fel is épültél és minden rendben!
Én szivesen küldök Neked legalább 10 kg-t ha gondolod...:-)
Puszi Enikő