Tulajdonképpen nem is erről illenék írnom. Hanem inkább arról a szomorú tényről, hogy ami már évek óta nem történt meg, most igen: mind a négy lányon végigment-megy ugyanaz a vírus. Emmánál a legmakacsabb, de Zita is magas szintre fejlesztette, így ők ketten most antibiotikumos kezelésre is szorulnak. Szóval, mondom, erről kéne értekeznem, vagy mondjuk arról, hogy felfessek-e egy óriási "H" betűt a házunk falára, mert amennyi egészségügyi macera minket ért mostanában, már lassan "kiérdemeljük". És mégis, egy több hete történt epizód türemkedik folyton-folyvást elő az írhatnékomban. Mit epizód, inkább csak egy villanás, egy momentum, egy kimerevített kép, ami, akárhányszor eszembe jut, valahogy mindig melegséggel, boldogsággal tölt el.
Hogy nem hagy békét, megpróbálom szavakba ölteni.
Szóval, egy békés családi vacsorát költöttünk éppen el. Kissé szedett-vedettet, nem akaródzott sok időt a konyhában töltenem. A szerény felhozatalt Zoli gyertyagyújtással és egy-egy pohár borral ellensúlyozta. Hosszú és érdekes beszélgetés alalkult ki a vacsoraasztalnál. Szóba jöttek olyan súlyos témák, mint a cigrettázás. Ez ügyben, a gyerekeknek nem kell túl sokat papolnunk, hiszen apai nagyapjuk élő példa arra, hogy mit tehet a sok cigi valakivel. Ezzel együtt, már többször tisztáztam Zitával: tudom, hogy majd ki fogja próbálni, én is megtettem. De látja és lássa is, hogy mivel jár a rászokás. Érintettük a még súlyosabb drog témát is. Ott annyira elmélyültünk, hogy még arról az évfolyamtársamról is meséltem, aki függő volt, tiszta lett, majd egy szerelmi bánat miatt egyszer újra elcsábult - és az végzetes lett számára. (Persze, ezt sikerült úgy "megbeszélnünk", hogy a Kicsik nem biztos, hogy értették). Innen az alkoholmámor felé kanyarodtunk. Itt is elmondtuk nekik: természetesen velünk is előfordult, hogy elveszítettük a józanságunkat. Kétségünk sincs afelől, hogy velük is előfordulhat ez majd. Csak arra ügyeljenek mindig, hogy ezt megfelelő társaságban engedjék meg magunknak, olyanokkal, akik akár haza is viszik őket és vigyáznak rájuk. És ismét elsimételtük az aranyszabályt, aminek alkalmazására, most még úgy tűnik, csak sokára lesz szükség, de biztos, hogy túl hamar eljön mégis az a pillanat, tehát: soha ne igyanak olyan italból, amit "magára" hagytak előtte....
Hogy innen miként írtunk le egy vargabetűt a szerelemig és egy azzal kapcsolatos igen érdekes felvetésig, már nem emlékszem. de egyszer csak ott voltunk. Csak nagyon finoman, hogy egy hatalmas gyermeki lélek se sérüljön, beismertük: egyikünk sem az "első" szerelme a másiknak. És valahogy innen jöhetett Zita kérdése:
"-És, Apa, verekedtél valaha valakivel Anyáért vagy Anya miatt?"
Zavartan elmerültünk poharaink tartalmának tanulmányozásában. Aztán csak egymásra néztünk Zolival, összesomolyogva. És, egyszerre, emlékek rohantak meg minket. Elhümmögtünk valami választ; Zita nem is volt elégedett a nyíltságával. Végül valahol a "mondjuk" és a "majdnem" között kötöttünk ki. Persze, Zita kíváncsisága itt nem állta meg: kivel, miért, ki volt ott, ki állította le, stb...
De már mindegy is volt.... Zoli és én szinte alig hallottuk. Valahogy az markolt belém - és valószínűleg belé is-, hogy milyen régen volt. És milyen fantasztikus, hogy a kapocs köztünk egyre szorosabb, szebb és erősebb.
Hogy milyen fantasztikus, hogy mi így összetartozunk.
Ebben a hónapban lesz 13 éve, hogy egymásra találtunk és 12 éve, hogy összeházasodtunk. Itthon vagyunk. Boldogok vagyunk.
2010. szeptember 28., kedd
2010. szeptember 27., hétfő
Bulizni vitt minket a lányunk
Zita még kicsi. Fejben mindenképpen, szerintem. Méretre már lassan apai nagymamáját is utoléri, a lába pedig már régen lehagyta őt. Azt hiszem, ő most valamilyen átmenetet él meg. Gimnáziumba került. Az tény, hogy ettől most már "egészen nagyokat" is lát, viszont visszaminősült apróba. Az egyik tanár (akit Zita imád, pedig a leírás alapján igencsak csipkelődő humora van) "ovisoknak" hívja őket....
A vívásban sem tiszta a helyzete. Ugyanis, ő tavaly még teljesen "kategórián kívül" - vagy "alul"???? - versenyzett. Elvileg, a vívóversenyek (kardban mindenesetre) "gyermek" kategóriával kezdődnek. Van elvileg "bambi" is, de nekik gyakorlatilag sosem rendeznek külön versenyt. Nos, az elmúlt idényben a bambik is a '98-asok voltak, a "gyermekek" meg a '97-esek. Egy kis fejszámolással láthatjuk, hogy Zita, a maga '99 decemberi születésével, akár gyakorlatilag három évvel idősebbekkel vívott (és volt is ilyen: volt olyan ellenfele, aki '97 január 1-jén született). Ez a korkülönbség, ebben a korban, rengeteget számít. Tehát, így, hogy Zita a "gyermek" mezőny közepén végzett, egész jó. De még a bambi sem az övé volt, ott pedig az első harmadban fejezte be az elmúlt (számára nem is teljes) szezont. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy kiderüljön: a klubban is jóban van a nála több évvel idősebbekkel is. Idéntől már nem együtt - és egymás ellen - versenyeznek, de attól még a sportbarátság maradt. Nos, ennek keretében hívta meg Zitát Vanda, a vagány klubtárs, egy "vívóbulira", a "közeli" Biatorbágyra.
Nekem pedig "kirándulhatnékom" volt - még akkor is, ha tudom, hogy az őszre beterveztünk pár csábító célpontot. Így azt találtuk ki, hogy elvisszük Zitust Biatorbágyra, és onnan mi, öten, átmegyünk Etyekre, meglesni a nagyon vonzó hangzatú "Kezes-lábos fesztivált". A honlap sok szépet ígért, gondoltam megér egy próbát. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen mindez szombaton történt.
Nos, a fesztivál hírverése jobbra sikerült, mint maga a fesztivál - szerintem. Már eleve eléggé körülményes bejutni, mivel Etyeken kívül kell leparkolni, és utána egy buszjáratot lehet igénybe venni, ha nem akar valaki 2-3 km-t gyalogolni. Nos, mivel velünk tartott egy Imola nevű "valaki", így a gyaloglást már helyből kizárhattuk.... Jó, jó, nem esik le a gyűrű az ujjunkról egy kis buszozás miatt. Csakhogy... Akkor talán nem kellene mellé egy olyan rendszert bevezetni, hogy aki letesz 10 000 Ft kauciót, az mégis bemehet autóval, ha megígéri, hogy egy órán belül visszamegy (ha nem.... oda a kaució!!!). Mert így aztán mégis vannak autók, és mégsem engedhetjük a gyerekeket szabadon szaladgálni.... Na, mindegy. Biatorbággyal ellentétben, Etyek nem ragadott magával. Ezért aztán nem mondhatom, hogy "festői" környezetben lett volna a fesztivál.
Kissé szétszórva, a faluban, így a hangulatot némileg elakasztva, zajlott a dolog. Mi persze a gyerek-részleget céloztuk meg. Ahol végülis a három ifjabb leányunk kézműveskedhetett egy kicsit (nemezeltek meg kiflit gyúrtak élesztő nélküli kenyértésztából.... amit kisütöttek, de hát megenni, na azt nem volt ajánlatos...), de valahogy nem dobta fel őket túlzottan. Mondjuk, a későbbi fejlemények ismeretében, ez Emma részéről érthető is volt. Volt viszont egy zseniális momentum: a Ládafia Bábszínház előadásában megnézhettük a "Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj" című mesét. Tipikusan olyan műsor volt, amin gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik! Nos, ezután már indulófélben voltunk, még a szemerkélő eső is erre biztatott minket. Szóval, a "kezes-lábos" mellé pipa került. Nem voltunk csalódottak, de egyszer elég volt. A tanulság az, hogy a jó hírverés, a majdnem "sulykolás" lehet a siker titka, semmi más...
Visszaevickéltünk Biatorbágyra. A Kicsik elaludtak a kocsiban, így azt gondoltuk: csak beugrunk Zitáért. De ahogy megállt az autó, felpattantak a szemek, és egy kis rágcsa reményében, mind kijelentette, hogy be akar menni. Hát akkor nosza. A házból dalolászás hallatszott. Már az ajtóban "elkapott" minket a házigazda, hogy azonnal menjünk be, üljünk le, énekeljünk (karaoke...) és döntsük el: melyikünk vezet. Önként jelentkeztem... Úgy éreztem, hogy a fájdalomcsillapítókra elfogyasztott alkohol nem biztos, hogy jót szült volna. Pláne, ha még egy mikrofon is van a közelben....
És így belecsöppentünk a buliba. Szülők és gyerekek együtt mulatoztak, énekelt ott mindeki bátran, hangminőségtől függetlenül... Egészen fura volt az elején, de aztán rájöttem: csak szokatlan. Nagy szerencsénk, hogy ez a szülői gárda végtelenül kedves, a maga sokszínűségével együtt. Kicsit aggódni kezdtem, amikor Zoli borospoharát újratöltötték.... féltem, hogy egyszer csak megragadja a mikrofont és többé el sem engedni. De addig inkább csak a kórusban vett részt vagy beszélgetett. Amikor már Zolit is elkapta volna a hév, kiderült, hogy Emma nagyon nem érzi jól magát, így sajnos, egy huszárvágással véget vetettünk a bulizásnak. De Zoli többször is kifejezte azon reményét, hogy ebből majd rendszer lesz... :-)
Szóval köztes állapot. Még együtt bulizunk. De ez már nem zsúr. Valahogy mégis kerek az egész. Remélem, hogy az átmenet hosszan tart majd és zökkenőmentes lesz....
A vívás pedig.... Nos, kíváncsiak vagyunk. Zitus májusi versenye nem nagyon sikerült, túlszorongta magát.... Minden képessége megvan arra, hogy jól menjen neki. De ez fejben dől el nagy részt. És ott még "gyúrnia" kell. Mi, mindenesetre bízunk benne és szurkolunk. Ha pedig elakad, akkor majd ott leszünk neki.
A vívásban sem tiszta a helyzete. Ugyanis, ő tavaly még teljesen "kategórián kívül" - vagy "alul"???? - versenyzett. Elvileg, a vívóversenyek (kardban mindenesetre) "gyermek" kategóriával kezdődnek. Van elvileg "bambi" is, de nekik gyakorlatilag sosem rendeznek külön versenyt. Nos, az elmúlt idényben a bambik is a '98-asok voltak, a "gyermekek" meg a '97-esek. Egy kis fejszámolással láthatjuk, hogy Zita, a maga '99 decemberi születésével, akár gyakorlatilag három évvel idősebbekkel vívott (és volt is ilyen: volt olyan ellenfele, aki '97 január 1-jén született). Ez a korkülönbség, ebben a korban, rengeteget számít. Tehát, így, hogy Zita a "gyermek" mezőny közepén végzett, egész jó. De még a bambi sem az övé volt, ott pedig az első harmadban fejezte be az elmúlt (számára nem is teljes) szezont. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy kiderüljön: a klubban is jóban van a nála több évvel idősebbekkel is. Idéntől már nem együtt - és egymás ellen - versenyeznek, de attól még a sportbarátság maradt. Nos, ennek keretében hívta meg Zitát Vanda, a vagány klubtárs, egy "vívóbulira", a "közeli" Biatorbágyra.
Nekem pedig "kirándulhatnékom" volt - még akkor is, ha tudom, hogy az őszre beterveztünk pár csábító célpontot. Így azt találtuk ki, hogy elvisszük Zitust Biatorbágyra, és onnan mi, öten, átmegyünk Etyekre, meglesni a nagyon vonzó hangzatú "Kezes-lábos fesztivált". A honlap sok szépet ígért, gondoltam megér egy próbát. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen mindez szombaton történt.
Nos, a fesztivál hírverése jobbra sikerült, mint maga a fesztivál - szerintem. Már eleve eléggé körülményes bejutni, mivel Etyeken kívül kell leparkolni, és utána egy buszjáratot lehet igénybe venni, ha nem akar valaki 2-3 km-t gyalogolni. Nos, mivel velünk tartott egy Imola nevű "valaki", így a gyaloglást már helyből kizárhattuk.... Jó, jó, nem esik le a gyűrű az ujjunkról egy kis buszozás miatt. Csakhogy... Akkor talán nem kellene mellé egy olyan rendszert bevezetni, hogy aki letesz 10 000 Ft kauciót, az mégis bemehet autóval, ha megígéri, hogy egy órán belül visszamegy (ha nem.... oda a kaució!!!). Mert így aztán mégis vannak autók, és mégsem engedhetjük a gyerekeket szabadon szaladgálni.... Na, mindegy. Biatorbággyal ellentétben, Etyek nem ragadott magával. Ezért aztán nem mondhatom, hogy "festői" környezetben lett volna a fesztivál.
Kissé szétszórva, a faluban, így a hangulatot némileg elakasztva, zajlott a dolog. Mi persze a gyerek-részleget céloztuk meg. Ahol végülis a három ifjabb leányunk kézműveskedhetett egy kicsit (nemezeltek meg kiflit gyúrtak élesztő nélküli kenyértésztából.... amit kisütöttek, de hát megenni, na azt nem volt ajánlatos...), de valahogy nem dobta fel őket túlzottan. Mondjuk, a későbbi fejlemények ismeretében, ez Emma részéről érthető is volt. Volt viszont egy zseniális momentum: a Ládafia Bábszínház előadásában megnézhettük a "Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj" című mesét. Tipikusan olyan műsor volt, amin gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik! Nos, ezután már indulófélben voltunk, még a szemerkélő eső is erre biztatott minket. Szóval, a "kezes-lábos" mellé pipa került. Nem voltunk csalódottak, de egyszer elég volt. A tanulság az, hogy a jó hírverés, a majdnem "sulykolás" lehet a siker titka, semmi más...
Visszaevickéltünk Biatorbágyra. A Kicsik elaludtak a kocsiban, így azt gondoltuk: csak beugrunk Zitáért. De ahogy megállt az autó, felpattantak a szemek, és egy kis rágcsa reményében, mind kijelentette, hogy be akar menni. Hát akkor nosza. A házból dalolászás hallatszott. Már az ajtóban "elkapott" minket a házigazda, hogy azonnal menjünk be, üljünk le, énekeljünk (karaoke...) és döntsük el: melyikünk vezet. Önként jelentkeztem... Úgy éreztem, hogy a fájdalomcsillapítókra elfogyasztott alkohol nem biztos, hogy jót szült volna. Pláne, ha még egy mikrofon is van a közelben....
És így belecsöppentünk a buliba. Szülők és gyerekek együtt mulatoztak, énekelt ott mindeki bátran, hangminőségtől függetlenül... Egészen fura volt az elején, de aztán rájöttem: csak szokatlan. Nagy szerencsénk, hogy ez a szülői gárda végtelenül kedves, a maga sokszínűségével együtt. Kicsit aggódni kezdtem, amikor Zoli borospoharát újratöltötték.... féltem, hogy egyszer csak megragadja a mikrofont és többé el sem engedni. De addig inkább csak a kórusban vett részt vagy beszélgetett. Amikor már Zolit is elkapta volna a hév, kiderült, hogy Emma nagyon nem érzi jól magát, így sajnos, egy huszárvágással véget vetettünk a bulizásnak. De Zoli többször is kifejezte azon reményét, hogy ebből majd rendszer lesz... :-)
Szóval köztes állapot. Még együtt bulizunk. De ez már nem zsúr. Valahogy mégis kerek az egész. Remélem, hogy az átmenet hosszan tart majd és zökkenőmentes lesz....
2010. szeptember 24., péntek
Reggeli készülődés
Zoli elég döbbent fejjel nézi iskolás lányai reggeli készülődésének finisét. Már felöltöztek. Itt az első bökkenő: miért húz Zita a cicanadrágszerű valamire egy sortot? Miért tesz fel egy kendőt a rövidujjúhoz is? És miért akar mindehhez még egy -igenis nagyon menő! - kötött sapkát is feltenni??? Mindezt Zoli fejéről olvasom le.... És akkor még nem is tudja, hogy a szobában már lejátszottunk egy kisebb játszmát. Ugyanis csak nehezen tudtam meggyőzni Zitust arról, hogy hiába klassz a vadiúj kötött lábszármelegítője, a beígért huszonfokokra az túlzás. És igen, a csizma is.
Anyukámék tegnap tértek haza Genfből, és ez ilyenkor felér egy kis születésnappal a csajok számára. Betty "mama" ugyanis rendszeresen leszállítja nekik az aktuális "divat" néhány darabját. Elvileg azokat hozza, amiket én előzőleg felsorolok neki, mint hiányzó darabokat. Így jutott most például a két Kékszemű fantasztikus sífelszereléshez. (Tegnap az is hosszas kérlelést igényelt, hogy Emmát rávegyen: ne akarjon abban aludni....) De a szükségesekhez "valahogy" mindig társulnak "otthagyhatatlan" darabok és "szükséges felesleges homik" is. Mint például a lábmelegítő. Szóval, nem csoda, ha egy ilyen fantasztikus szállítmány másnapján még nehezebb a lányok "józan" eszére hatni....
Az öltözés után a lányok fésülködni, "frizurázni" kezdenek. Zita haja nem csak dús, fényes és gyönyörű, de újabban egy kicsit már kunkorodik is - tündéri. De persze, mint minden nőstényember a Földön, ő sem elégedett azzal, amit neki osztott a Sors - és amiről mi, "többiek", úgy gondoljuk, hogy nagyon örülnénk, ha ilyen lenne a mi hajunk... Így aztán újra és újra legyártja, a laikus számára teljesen egyforma, copfjait, dühöng, majd újrakezdi. Mellette Emma küzd. Nála ünnepnap, ha hajlandó fésűt is használni frizura-készítéshez. Ha viszont igen - ahogy ma is - akkor a lehető legteljesebb alaposságra törekszik... Újra és újra végighúzza búzakalász-színű haján a fésűt, lelógatja a fejét és úgy is fésüli, felemeli, megrázza, és újrafésüli.... Végül, csinál egy ugyanolyan copfot, csattal kiegészítve a fufrunál, mint amilyet az összes többi napon is visel.
Zoli - nem idegesen - inkább kissé idegenként, csak áll és vár.... Végre, kabát és táska is rajtuk, csattannak a puszik és kibilleg a két iskolás. Zoli hozzám hajol utoljára. Súgom is neki:
"- Szerintem, ameddig nem firkáltatják össze magukat mindenféle maradandó rajzzal és nem lyuggatják tele a testüket, továbbá nem lóg ki sem a popsijuk, sem a mellyük, addig inkább ne szóljál semmit!"
Zoli nyugtázza, hogy valószínűleg igazam van, és kilép ő is az ajtón.....
Anyukámék tegnap tértek haza Genfből, és ez ilyenkor felér egy kis születésnappal a csajok számára. Betty "mama" ugyanis rendszeresen leszállítja nekik az aktuális "divat" néhány darabját. Elvileg azokat hozza, amiket én előzőleg felsorolok neki, mint hiányzó darabokat. Így jutott most például a két Kékszemű fantasztikus sífelszereléshez. (Tegnap az is hosszas kérlelést igényelt, hogy Emmát rávegyen: ne akarjon abban aludni....) De a szükségesekhez "valahogy" mindig társulnak "otthagyhatatlan" darabok és "szükséges felesleges homik" is. Mint például a lábmelegítő. Szóval, nem csoda, ha egy ilyen fantasztikus szállítmány másnapján még nehezebb a lányok "józan" eszére hatni....
Az öltözés után a lányok fésülködni, "frizurázni" kezdenek. Zita haja nem csak dús, fényes és gyönyörű, de újabban egy kicsit már kunkorodik is - tündéri. De persze, mint minden nőstényember a Földön, ő sem elégedett azzal, amit neki osztott a Sors - és amiről mi, "többiek", úgy gondoljuk, hogy nagyon örülnénk, ha ilyen lenne a mi hajunk... Így aztán újra és újra legyártja, a laikus számára teljesen egyforma, copfjait, dühöng, majd újrakezdi. Mellette Emma küzd. Nála ünnepnap, ha hajlandó fésűt is használni frizura-készítéshez. Ha viszont igen - ahogy ma is - akkor a lehető legteljesebb alaposságra törekszik... Újra és újra végighúzza búzakalász-színű haján a fésűt, lelógatja a fejét és úgy is fésüli, felemeli, megrázza, és újrafésüli.... Végül, csinál egy ugyanolyan copfot, csattal kiegészítve a fufrunál, mint amilyet az összes többi napon is visel.
Zoli - nem idegesen - inkább kissé idegenként, csak áll és vár.... Végre, kabát és táska is rajtuk, csattannak a puszik és kibilleg a két iskolás. Zoli hozzám hajol utoljára. Súgom is neki:
"- Szerintem, ameddig nem firkáltatják össze magukat mindenféle maradandó rajzzal és nem lyuggatják tele a testüket, továbbá nem lóg ki sem a popsijuk, sem a mellyük, addig inkább ne szóljál semmit!"
Zoli nyugtázza, hogy valószínűleg igazam van, és kilép ő is az ajtón.....
Már egy hete,...
...., hogy megműtöttek és még mindig nem nyerte vissza az arcom az eredeti formáját.
Még mindig úgy nézek ki, mint egy olyan gyerek, aki nem hajlandó kiköpni a barackmagot, hanem a szája bal oldalában szopogatja. Béla (a szuper fogorvos-szájsebész barát) szerint, akinél tegnap jártam varratszedésen, a sebem nagyon szép. Hát, legalább a sebem, ha már én nem... Továbbra is Béla szerint, egy ilyen hatalmas műtét után "még belefér", hogy van még egy "kis" duzzanat. Hát neki tuti simán belefér.... Hogy a pattanásaim múlnak-e? Nem igazán tudom... Talán.... Mintha.... halványodnának. De lehet, hogy ez csak az, amit az angol "wishful thinking"-nek hív: annyira ezt szeretném látni és gondolni, hogy ezt is gondolom...
Már egy hónapja, hogy nem futottam.
Sőt: egyáltalán semmit sem sportoltam. Ennyit arról, hogy milyen jól "formába hoztam" magamat a Balatonnál. És ennyit a további terveimről (terveinkről...). Hja kérem, aki inkább ájulgat, meg élve boncoltatja magát, az ne akarjék futni....
Már egy fél éve, hogy nem töltöttem kettesben egy teljes napot drága férjem-urammal. És ez nagyon hiányzik, megmondom őszintén. Emiatt senki sem hibás, maximum azok a nyavalyás és kikerülhetetlen "körülmények". Na de, majd csak, egyszer....
Már nagyon rám férne egy fodrászkodás.... Persze, lehet, hogy az én fejemnek most úgyis mindegy?!
Már lassan az egész családomat elönti a nátha-fejfájás kórság.
Már 8 óra van?!?! Te jó ég! Mennem kell!
(Na, ez kicsit "panasznaposra" sikeredett... Pedig nincs is igazán rossz kedvem. Pláne már most nincs, hogy ez "kijött" belőlem... :-) Szép napot mindenkinek!)
Még mindig úgy nézek ki, mint egy olyan gyerek, aki nem hajlandó kiköpni a barackmagot, hanem a szája bal oldalában szopogatja. Béla (a szuper fogorvos-szájsebész barát) szerint, akinél tegnap jártam varratszedésen, a sebem nagyon szép. Hát, legalább a sebem, ha már én nem... Továbbra is Béla szerint, egy ilyen hatalmas műtét után "még belefér", hogy van még egy "kis" duzzanat. Hát neki tuti simán belefér.... Hogy a pattanásaim múlnak-e? Nem igazán tudom... Talán.... Mintha.... halványodnának. De lehet, hogy ez csak az, amit az angol "wishful thinking"-nek hív: annyira ezt szeretném látni és gondolni, hogy ezt is gondolom...
Már egy hónapja, hogy nem futottam.
Sőt: egyáltalán semmit sem sportoltam. Ennyit arról, hogy milyen jól "formába hoztam" magamat a Balatonnál. És ennyit a további terveimről (terveinkről...). Hja kérem, aki inkább ájulgat, meg élve boncoltatja magát, az ne akarjék futni....
Már egy fél éve, hogy nem töltöttem kettesben egy teljes napot drága férjem-urammal. És ez nagyon hiányzik, megmondom őszintén. Emiatt senki sem hibás, maximum azok a nyavalyás és kikerülhetetlen "körülmények". Na de, majd csak, egyszer....
Már nagyon rám férne egy fodrászkodás.... Persze, lehet, hogy az én fejemnek most úgyis mindegy?!
Már lassan az egész családomat elönti a nátha-fejfájás kórság.
Már 8 óra van?!?! Te jó ég! Mennem kell!
(Na, ez kicsit "panasznaposra" sikeredett... Pedig nincs is igazán rossz kedvem. Pláne már most nincs, hogy ez "kijött" belőlem... :-) Szép napot mindenkinek!)
2010. szeptember 23., csütörtök
Egy különleges különóra
Vagy pontosabban: egy különleges különóra, a maga egyszerűségében.
Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.
Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.
Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.
Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!
Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...
Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!
Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...
Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!
Őszintén szólva, erre én sem számítottam. El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek a fejleménynek. És csak magamat tudom azzal ismételni, hogy a jókedv, a gyerekek jó értelemben vett "kinyílása" ilyen "apróságokon" múlik, mint az együtt éneklés. Mosolyogva. FELSZABADULTAN!!!!
És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?
Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.
Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.
Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.
Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!
Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...
Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!
Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...
Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!
És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?
2010. szeptember 21., kedd
A jó(k) a rossz(ak)ban
Mert hogy az én hörcsögfejemhez és a vele járó kellemetlenségekhez "társult" tegnap óta Klárának egy magas lázzal járó betegsége is...
No de, minden rosszban van valami jó.
Például az, hogy Klára és én kettesben lehetünk jó sokat. És ez most nagyon jót tesz a kapcsolatunknak. Meg úgy általában Klárának, akivel az élet mostanában nem egyszerű. De erre majd visszatérek máskor. Most maradjon itt az együttlét örömének lenyomata. És csak azért nem "felhőtlen" ez az együttlét, mert Klárám magas láza néha bezavar.
Az is jó, hogy azáltal, hogy én nem merészkedek még emberek közé, Zita nagylányom kénytelen volt végrehajtani pár olyan önállósodási cselekedet, amit már lehet, hogy régen kellett volna, és ami bizonyára csak a javára válik, építve őt. Ezek között volt olyan feladat, hogy bemenjen egyedül Imóért az oviba (én a kocsiban rejtőzködtem), illetve Emmáért a suliba (persze mindkét esetben tájékoztattuk az illetékeseket arról, hogy odaadhatják az azért nem-annyira-nagy-lánynak a húgait). De például boltba is egyedül küldtem, két-három dologért. Nos, ez utóbbit még kissé megbonyolította, de minden kezdet nehéz, és végül is sikerrel járt.
Hozzátenném: Emma is felelős nővérként és nagylányként viselkedhetett: én elvittem őket a suli kapujáig, és onnan ő kísérte be Imót (és saját magát) tegnap a tornára, felügyelte az át és visszaöltözésüket (majd végül kedvenc torna-edzőnk volt olyan drága és hazahozta őket!).
Az is jó, hogy ha már nem tudtam a családommal tartani a hétvégi "külsős" programokra (lovaglás, parkjárás, étteremben vasárnapi ebédelés), legalább vasárnap már tudtam egy kicsit dolgozni, csökkentve ezzel kissé az elmaradásaimat "igazimunka" téren.
Az is jó, hogy ilyenkor az ember realtivizál, és megtanul igazán apró dolgokat is értékelni. Jelen esetben, pl. azt, hogy most már nagyobbra is ki tudja nyitni a száját, sőt, szinte már ásítani is tud.
Az is jó, hogy rég nem hallott és rég nem látott ismerősök és rokonok fülébe is eljut megpróbáltatásaim híre, és így felhívnak, újra beszélgethetünk. És mivel nekem az még nem megy túl jól, én hallgathatom meg őket. És ez jót tesz a lelkemnek, mert szeretek másokat MEGhallgatni. No meg, nem egy esetben rájöttem: az én -remélem múló!!!- nyavalyám igazán semmiség sok más mindenhez képest.
És az is remek, hogy Klára és én, újra és újra végignézzük azokat a családi videókat, ahol ők kicsik voltak, és jókat nosztalgiázunk! No meg, együtt nyafogunk: bárcsak még mindig olyan aprókák lennének!!!
No de, minden rosszban van valami jó.
Például az, hogy Klára és én kettesben lehetünk jó sokat. És ez most nagyon jót tesz a kapcsolatunknak. Meg úgy általában Klárának, akivel az élet mostanában nem egyszerű. De erre majd visszatérek máskor. Most maradjon itt az együttlét örömének lenyomata. És csak azért nem "felhőtlen" ez az együttlét, mert Klárám magas láza néha bezavar.
Az is jó, hogy azáltal, hogy én nem merészkedek még emberek közé, Zita nagylányom kénytelen volt végrehajtani pár olyan önállósodási cselekedet, amit már lehet, hogy régen kellett volna, és ami bizonyára csak a javára válik, építve őt. Ezek között volt olyan feladat, hogy bemenjen egyedül Imóért az oviba (én a kocsiban rejtőzködtem), illetve Emmáért a suliba (persze mindkét esetben tájékoztattuk az illetékeseket arról, hogy odaadhatják az azért nem-annyira-nagy-lánynak a húgait). De például boltba is egyedül küldtem, két-három dologért. Nos, ez utóbbit még kissé megbonyolította, de minden kezdet nehéz, és végül is sikerrel járt.
Hozzátenném: Emma is felelős nővérként és nagylányként viselkedhetett: én elvittem őket a suli kapujáig, és onnan ő kísérte be Imót (és saját magát) tegnap a tornára, felügyelte az át és visszaöltözésüket (majd végül kedvenc torna-edzőnk volt olyan drága és hazahozta őket!).
Az is jó, hogy ha már nem tudtam a családommal tartani a hétvégi "külsős" programokra (lovaglás, parkjárás, étteremben vasárnapi ebédelés), legalább vasárnap már tudtam egy kicsit dolgozni, csökkentve ezzel kissé az elmaradásaimat "igazimunka" téren.
Az is jó, hogy ilyenkor az ember realtivizál, és megtanul igazán apró dolgokat is értékelni. Jelen esetben, pl. azt, hogy most már nagyobbra is ki tudja nyitni a száját, sőt, szinte már ásítani is tud.
Az is jó, hogy rég nem hallott és rég nem látott ismerősök és rokonok fülébe is eljut megpróbáltatásaim híre, és így felhívnak, újra beszélgethetünk. És mivel nekem az még nem megy túl jól, én hallgathatom meg őket. És ez jót tesz a lelkemnek, mert szeretek másokat MEGhallgatni. No meg, nem egy esetben rájöttem: az én -remélem múló!!!- nyavalyám igazán semmiség sok más mindenhez képest.
És az is remek, hogy Klára és én, újra és újra végignézzük azokat a családi videókat, ahol ők kicsik voltak, és jókat nosztalgiázunk! No meg, együtt nyafogunk: bárcsak még mindig olyan aprókák lennének!!!
2010. szeptember 19., vasárnap
Beszámoló
Egy nem túl nyugodtan töltött éjszaka után, csak eljött a péntek reggel. Zoli elfuvarozta az összes csemeténket a megfelelő intézménybe, majd elvitt a tett színhelyére. Szerencsére, nem mentünk messzire, csak kerületen belül. És annak is nagyon örültem, hogy ismerős műt majd. Aki, nagyon kedvesen, kiült velünk cseverészni, és arra kért, hogy most is szervezzek síelést... De azt is elmondta, hogy órákon át tanulmányozta a CT-met, mert igazán különleges eset vagyok... És nem lesz hosszú. És nem kell félni, biztos a keze... Közben egy csomó papírt kitöltöttem, amelyekben elárultam egy rakat információt magamról, többek között azt, hogy "ájulásra hajlamos" vagyok, és amelyekben tájékoztattak mindenféle komplikációs lehetőségekről, amiket persze mind el kellett fogadnom... Rutineljárás, protokoll, persze, de engem mindig megrémiszt....
Egyszer csak szólt Béla, a "biztos kezű" fogorvosbarát, hogy akkor beadja a helyi érzéstelenítőket. Vagy hat adagnyi szuri volt neki odakészítve.... Amiket szuperprofi módon döfködött belém, szinte nem is fájt. Zoli ezt - ki tudja miért - még végigasszisztálta, és férfiasan bevallotta: ő itt most nyúlcipőt húzna, törjön inkább az állkapcsa magától...
Végül, ekkor Ő tényleg elment, de csak azért, mert azon projekt számára volt egy sorsdöntő tárgyalása, amin már hosszú hónapok óta dolgozunk. Lelkifurdalása volt, de Béla is megnyugtatta, hogy majd ő hazaszállíttat engem. Végszóra aztán bejelentkezett a mi Jolly Joker Lacink, hogy majd ő értem jön!
Egyszer csak odajött egy kedves, mosolygós hölgy, "Gyere Szilvi, kezdünk!"... majd a fejemet látva, még egyszer rám mosolygott: "Naaa, nem lesz semmi baj!"
A műtő olyan volt, mint egy űrbázis. A szék szuperprofi, velem szemben a saját fogazatom "kivetítve" egy képernyőre.... Altatósok, asszisztensek és a mosolygós szemű Béla, egy maszk mögé rejtve... Már előtte elmagyarázták, hogy ez egy úgynevezett "éber altatás" vagy mi a manó lesz, ami azt jelenti, hogy reagálni fogok a kéréseikre (pl.: nyissam nagyobbra a számat, vagy ilyesmik), de nem fogok semmire sem emlékezni, kellemetlenségekre meg főleg nem. Nem nagyon örültem az éberségi perspektívának, de ez nem kívánságműsor volt...
Végül is, pár meghatározó pillanatra emlékszem (igen, arra is, ahogy próbálják kiszedni a fogamat, meg pl. a varrásra), de valóban nem rémálomként. Csak az egész csapat kedvessége maradt meg élénken. És egyszer csak felkeltettek, hogy megyünk röntgenre. És odamentem (igaz támogatva és kissé kótyagosan), de a saját lábamon. Utána még hajlandó voltam vissza is ülni a kínszékbe, sőt, még azt is megnéztem, hogy mit szedett ki belőlem Béla.... Hát egy gyönyörűség, mondhatom...
Aztán már a váróban voltam, egy nagy jégtömlőt szorítva az arcomra. Lacit is riasztották már közben, úton volt. Amikor megérkezett, még elláttak pár jó tanáccsal: ne egyek-igyak tejet és tejterméket (a bennük lévő baktériumok miatt), beszéljek és egyek (persze a másik oldalon), sőt, mossak is majd "fogat" (vagy inkább foghelyet) a sérült területen is - ehhez adtak egy speciális fogkefét. És, ígérték, jól be fog dagadni, úgyhogy jegeljem, amennyit csak tudom. Kaptam még fájdalomcsillapító és antibiotikum receptet, és már mehettünk is...
Itthon, anyósom "vett át" Lacitól. Szinte egész délután aludtam-bóbiskoltam a kanapén. Az én folyton veszekedő lánykáim (közül a három fiatalabb) pedig a lehető legnagyobb egyetértésben és halkan játszottak a kanapé mögötti szőnyegen.
Nos, igen csak feldagadtam, ez tény. Először úgy gondoltam, hogy majd lefotózom magamat öniróniából, de annyira ronda vagyok, hogy erről mégsem szeretnék emlékképet. Enni alig tudok, mert a számat is alig tudom kinyitni. Így aztán mikroszkópikus falatokat gyártok magamnak, és azokat próbálom elfogyasztani. Általában hamarabb elfáradok (én, meg az állkapcsom), mint ahogy jóllakom, ezért aztán már két napja folyamatosan éhezem, első éjszaka még aludni is alig tudtam a korgó gyomromtól.
Még hozzátenném, hogy amilyen zseniális fogorvosom van, még felhívott este, hogy megkérdezze, hogy-s-mint vagyok. És elmondta, hogy "tényleg nagyon durva volt". Meg azt is, hogy nagyon erős csontjaim vannak, és ez tette lehetővé azt, hogy ne törjön szét az állkapcsom. No, ez legalább egy megnyugtató hír. És szerintem Béla pedig nagyon rendes, hogy még így utánam érdeklődött - mert mindezt elmesélhette volna varratszedéskor is (mert az is lesz, igen, sajnos...).
A gyerekek érdekesen reagálnak. Persze, mindegyik sajnál, de ki-ki a maga módján. Zita megkérdezte, hogy két hét múlva milyen nyavalyát tervezek be magamnak, mert úgy tűnik, hogy mostanság ez nálam a ritmus, és aggódik, hogy akkor is lesz valamim, amikor neki az első vívó-versenye lesz az idényben.... Egyébként pedig, ugye, ilyen fejjel nem megyek ki majd emberek közé? És meddig lesz ilyen fejem? Emma annak örült, amikor először sikerült elmosolyodnom, de azért látok rajta egy egészséges viszolygást is... Klára úgy gondolja, hogy ha a lábaimat masszírozza és percenként azt mondja, hogy "Anya, olyan édi vagy!", az majd segít. Mindenesetre jól esik, az biztos... Imó pedig azt ismételgeti, hogy "Szegény Anya, szegény Anya!"
A nagymamáknak ismét köszönettel tartozom. Anyu az egész családot ellátta ennivalóval, több napra is, Jutka ("mama") pedig a jelenlétével könnyített sokat - ezúttal Zoli dolgán. És Zoli is derekasan helyt állt eddig. Pedig nála sokszor az a reakció az én nyavalyáimmal kapcsolatban, hogy az aggodalmát egy sértettségbe burkolja, mintha haragudna, hogy ilyesmi történhet velem. De ezúttal azt látom, hogy most nagyon félt, aggódik és sajnál egyszerre. És most türelmesen hozza-viszi a gyerekeket oda, ahová kell, és oda is, ahová nem kell (pl. tegnap délután a parkba a jó időnek megörülvén, vagy ma délelőtt is az Ikrekkel, hogy a Nagyok tanulhassanak békében - immáron az én felügyeletemmel). Szüleim, Bátyámék is nagyon aggódtak. Sok barátunk hívott-írt. Teljesen meghatódtam - és megijedtem: ennyire súlyos ez a dolog?! És persze, egyáltalán nem utolsósorban, nagyon jól esett az összes üzenet, amit ti, kedves olvasók, írtatok!
Igyekszem tényleg sokat pihenni (ez a Cataflam mellett úgyis kötelező), sokat borogatni magamat, és ellenállni annak a kísértésnek, hogy nekilássak a rengeteg tennivalónak. Nagyon utálom a tükörképemet, meg az egész körülményes létezést, de tudom, hogy majd elmúlik, csak a nálam még raktáron is csak kevés mennyiségben fellelhető, türelmem van fogytán...
És a következő bejegyzéseimet már nem magamról fogom írni, ígérem, mert nem akarok "unalmassá" válni, vagy "önzőnek" tűnni. És a jobbnál-jobb témák pedig itt toporognak, hogy végre a billentyűzet kisegítse őket a tudatomból. Viszont, amint mosolyképes leszek, azért majd közzéteszek egy fotót magamról.
Egyszer csak szólt Béla, a "biztos kezű" fogorvosbarát, hogy akkor beadja a helyi érzéstelenítőket. Vagy hat adagnyi szuri volt neki odakészítve.... Amiket szuperprofi módon döfködött belém, szinte nem is fájt. Zoli ezt - ki tudja miért - még végigasszisztálta, és férfiasan bevallotta: ő itt most nyúlcipőt húzna, törjön inkább az állkapcsa magától...
Végül, ekkor Ő tényleg elment, de csak azért, mert azon projekt számára volt egy sorsdöntő tárgyalása, amin már hosszú hónapok óta dolgozunk. Lelkifurdalása volt, de Béla is megnyugtatta, hogy majd ő hazaszállíttat engem. Végszóra aztán bejelentkezett a mi Jolly Joker Lacink, hogy majd ő értem jön!
Egyszer csak odajött egy kedves, mosolygós hölgy, "Gyere Szilvi, kezdünk!"... majd a fejemet látva, még egyszer rám mosolygott: "Naaa, nem lesz semmi baj!"
A műtő olyan volt, mint egy űrbázis. A szék szuperprofi, velem szemben a saját fogazatom "kivetítve" egy képernyőre.... Altatósok, asszisztensek és a mosolygós szemű Béla, egy maszk mögé rejtve... Már előtte elmagyarázták, hogy ez egy úgynevezett "éber altatás" vagy mi a manó lesz, ami azt jelenti, hogy reagálni fogok a kéréseikre (pl.: nyissam nagyobbra a számat, vagy ilyesmik), de nem fogok semmire sem emlékezni, kellemetlenségekre meg főleg nem. Nem nagyon örültem az éberségi perspektívának, de ez nem kívánságműsor volt...
Végül is, pár meghatározó pillanatra emlékszem (igen, arra is, ahogy próbálják kiszedni a fogamat, meg pl. a varrásra), de valóban nem rémálomként. Csak az egész csapat kedvessége maradt meg élénken. És egyszer csak felkeltettek, hogy megyünk röntgenre. És odamentem (igaz támogatva és kissé kótyagosan), de a saját lábamon. Utána még hajlandó voltam vissza is ülni a kínszékbe, sőt, még azt is megnéztem, hogy mit szedett ki belőlem Béla.... Hát egy gyönyörűség, mondhatom...
Aztán már a váróban voltam, egy nagy jégtömlőt szorítva az arcomra. Lacit is riasztották már közben, úton volt. Amikor megérkezett, még elláttak pár jó tanáccsal: ne egyek-igyak tejet és tejterméket (a bennük lévő baktériumok miatt), beszéljek és egyek (persze a másik oldalon), sőt, mossak is majd "fogat" (vagy inkább foghelyet) a sérült területen is - ehhez adtak egy speciális fogkefét. És, ígérték, jól be fog dagadni, úgyhogy jegeljem, amennyit csak tudom. Kaptam még fájdalomcsillapító és antibiotikum receptet, és már mehettünk is...
Itthon, anyósom "vett át" Lacitól. Szinte egész délután aludtam-bóbiskoltam a kanapén. Az én folyton veszekedő lánykáim (közül a három fiatalabb) pedig a lehető legnagyobb egyetértésben és halkan játszottak a kanapé mögötti szőnyegen.
Nos, igen csak feldagadtam, ez tény. Először úgy gondoltam, hogy majd lefotózom magamat öniróniából, de annyira ronda vagyok, hogy erről mégsem szeretnék emlékképet. Enni alig tudok, mert a számat is alig tudom kinyitni. Így aztán mikroszkópikus falatokat gyártok magamnak, és azokat próbálom elfogyasztani. Általában hamarabb elfáradok (én, meg az állkapcsom), mint ahogy jóllakom, ezért aztán már két napja folyamatosan éhezem, első éjszaka még aludni is alig tudtam a korgó gyomromtól.
Még hozzátenném, hogy amilyen zseniális fogorvosom van, még felhívott este, hogy megkérdezze, hogy-s-mint vagyok. És elmondta, hogy "tényleg nagyon durva volt". Meg azt is, hogy nagyon erős csontjaim vannak, és ez tette lehetővé azt, hogy ne törjön szét az állkapcsom. No, ez legalább egy megnyugtató hír. És szerintem Béla pedig nagyon rendes, hogy még így utánam érdeklődött - mert mindezt elmesélhette volna varratszedéskor is (mert az is lesz, igen, sajnos...).
A gyerekek érdekesen reagálnak. Persze, mindegyik sajnál, de ki-ki a maga módján. Zita megkérdezte, hogy két hét múlva milyen nyavalyát tervezek be magamnak, mert úgy tűnik, hogy mostanság ez nálam a ritmus, és aggódik, hogy akkor is lesz valamim, amikor neki az első vívó-versenye lesz az idényben.... Egyébként pedig, ugye, ilyen fejjel nem megyek ki majd emberek közé? És meddig lesz ilyen fejem? Emma annak örült, amikor először sikerült elmosolyodnom, de azért látok rajta egy egészséges viszolygást is... Klára úgy gondolja, hogy ha a lábaimat masszírozza és percenként azt mondja, hogy "Anya, olyan édi vagy!", az majd segít. Mindenesetre jól esik, az biztos... Imó pedig azt ismételgeti, hogy "Szegény Anya, szegény Anya!"
A nagymamáknak ismét köszönettel tartozom. Anyu az egész családot ellátta ennivalóval, több napra is, Jutka ("mama") pedig a jelenlétével könnyített sokat - ezúttal Zoli dolgán. És Zoli is derekasan helyt állt eddig. Pedig nála sokszor az a reakció az én nyavalyáimmal kapcsolatban, hogy az aggodalmát egy sértettségbe burkolja, mintha haragudna, hogy ilyesmi történhet velem. De ezúttal azt látom, hogy most nagyon félt, aggódik és sajnál egyszerre. És most türelmesen hozza-viszi a gyerekeket oda, ahová kell, és oda is, ahová nem kell (pl. tegnap délután a parkba a jó időnek megörülvén, vagy ma délelőtt is az Ikrekkel, hogy a Nagyok tanulhassanak békében - immáron az én felügyeletemmel). Szüleim, Bátyámék is nagyon aggódtak. Sok barátunk hívott-írt. Teljesen meghatódtam - és megijedtem: ennyire súlyos ez a dolog?! És persze, egyáltalán nem utolsósorban, nagyon jól esett az összes üzenet, amit ti, kedves olvasók, írtatok!
Igyekszem tényleg sokat pihenni (ez a Cataflam mellett úgyis kötelező), sokat borogatni magamat, és ellenállni annak a kísértésnek, hogy nekilássak a rengeteg tennivalónak. Nagyon utálom a tükörképemet, meg az egész körülményes létezést, de tudom, hogy majd elmúlik, csak a nálam még raktáron is csak kevés mennyiségben fellelhető, türelmem van fogytán...
És a következő bejegyzéseimet már nem magamról fogom írni, ígérem, mert nem akarok "unalmassá" válni, vagy "önzőnek" tűnni. És a jobbnál-jobb témák pedig itt toporognak, hogy végre a billentyűzet kisegítse őket a tudatomból. Viszont, amint mosolyképes leszek, azért majd közzéteszek egy fotót magamról.
