No de, minden rosszban van valami jó.
Például az, hogy Klára és én kettesben lehetünk jó sokat. És ez most nagyon jót tesz a kapcsolatunknak. Meg úgy általában Klárának, akivel az élet mostanában nem egyszerű. De erre majd visszatérek máskor. Most maradjon itt az együttlét örömének lenyomata. És csak azért nem "felhőtlen" ez az együttlét, mert Klárám magas láza néha bezavar.
Az is jó, hogy azáltal, hogy én nem merészkedek még emberek közé, Zita nagylányom kénytelen volt végrehajtani pár olyan önállósodási cselekedet, amit már lehet, hogy régen kellett volna, és ami bizonyára csak a javára válik, építve őt. Ezek között volt olyan feladat, hogy bemenjen egyedül Imóért az oviba (én a kocsiban rejtőzködtem), illetve Emmáért a suliba (persze mindkét esetben tájékoztattuk az illetékeseket arról, hogy odaadhatják az azért nem-annyira-nagy-lánynak a húgait). De például boltba is egyedül küldtem, két-három dologért. Nos, ez utóbbit még kissé megbonyolította, de minden kezdet nehéz, és végül is sikerrel járt.
Hozzátenném: Emma is felelős nővérként és nagylányként viselkedhetett: én elvittem őket a suli kapujáig, és onnan ő kísérte be Imót (és saját magát) tegnap a tornára, felügyelte az át és visszaöltözésüket (majd végül kedvenc torna-edzőnk volt olyan drága és hazahozta őket!).
Az is jó, hogy ha már nem tudtam a családommal tartani a hétvégi "külsős" programokra (lovaglás, parkjárás, étteremben vasárnapi ebédelés), legalább vasárnap már tudtam egy kicsit dolgozni, csökkentve ezzel kissé az elmaradásaimat "igazimunka" téren.
Az is jó, hogy ilyenkor az ember realtivizál, és megtanul igazán apró dolgokat is értékelni. Jelen esetben, pl. azt, hogy most már nagyobbra is ki tudja nyitni a száját, sőt, szinte már ásítani is tud.
Az is jó, hogy rég nem hallott és rég nem látott ismerősök és rokonok fülébe is eljut megpróbáltatásaim híre, és így felhívnak, újra beszélgethetünk. És mivel nekem az még nem megy túl jól, én hallgathatom meg őket. És ez jót tesz a lelkemnek, mert szeretek másokat MEGhallgatni. No meg, nem egy esetben rájöttem: az én -remélem múló!!!- nyavalyám igazán semmiség sok más mindenhez képest.
És az is remek, hogy Klára és én, újra és újra végignézzük azokat a családi videókat, ahol ők kicsik voltak, és jókat nosztalgiázunk! No meg, együtt nyafogunk: bárcsak még mindig olyan aprókák lennének!!!
4 megjegyzés:
Klárának is jobbulást!!
Örülök, hogy javulgatsz végre apránként!
Nem tudtam még írni, de ahogy olvastam a műtét beszámolót, az jutott eszembe, hogy tényleg nagyon durva eset lehetett és nagyon kellemetlen, ellenben nagyon klassz, hogy jó csapat kezébe kerültél (orvosilag), és vagy jelenleg is családod révén! Ezt így kellene mindenhol csinálni, így összefogva.
Klárának jobbulást, a nagyoobacskáknak sikeres ügyeskedést!
(nalunk Kinga szerintem egyenesen örülne, ha "lerobbanék", persze nem olyan nagyon, mert ő már volt egyedül anyósomnál boltban, az utcájukban, és állítólag ügyes volt. Nagyon imádta, büszkén mesélte, hogy vett a maradék pénzből pici csokit Csillának és magának is, persze előzetes nagymamai engedéllyel-ebből én is azt éreztem, hogy nagyon jót tesz/tett neki önállósodás terén)
Puszi! :)
Örülök, hogy jobban vagy es Klaranak is jobbulast kivanok!
Es ahogy latom, a többi lany is nagyon ügyesen veszi az akadalyokat!
Tetszett, ahogy irtad, h "jót tesz a lelkemnek, mert szeretek másokat MEGhallgatni" - szerintem ez nagy ritkasag, hogy az ember oda tud figyelni masra, meghallgat masokat, öszinten erdeklödik, hatalmas empatia kell hozza, föleg akkor, ha az ember a sajat bajaival van elfoglalva..
Szep estet Nektek!
Köszi mindenkinek!
Megjegyzés küldése