... mert állítólag megint gyengélkedik szegényke. És mert már unom. Sőt! Szuper-elegem van! Lehet, hogy azok fognak örülni, akik amúgy is azt várták, hogy feladjam....
De azért most még teszek egy próbát! Harcolok!
És visszatérek, ígérem!
.... I'll be back, as soon as possible!
2010. március 29., hétfő
Egy békés pillanat...
... a kissé sodróra sikeredett hétvégén: Klára az ölemben ül, Imola a jobb oldalamon, Emma a bal oldalamon, és ezt hallgatjuk-nézzük:
"És amíg egyre közeledtek,
én egyre nyugtalanabb lettem,
és megkérdeztem tündéranyámat:
- Anyácskám, miből áll
egy Sötétben Látó Tündér tudománya?
Tündéranyám pedig így válaszolt:
-Biztatnia kell azokat,
akik félnek az éjszakától,
biztatnia kell azokat,
akik félnek a semmit-se tudástól,
és biztatnia kell azokat,
akik félnek a meghalástól.
-És mire van szüksége ahhoz,
hogy mindezeket szépen csinálja?
- Három dologra:
képzeletre,
szeretetre,
és bátorságra.
- És megvan nekem ez a három?
- Látod a mesémet?
- Látom.
- Szeretsz valakit?
- Hát... szeretek.
- És félsz a sötétben?
- Már csak egy kicsit.
- Akkor megvan neked az a három.
És a mese így folytatódott tovább
azon a nevezetes téli éjszakán."
.... Pogány Judit előadásában.
Igen. Színházban jártunk, négyesben, Emmával, Klárával és Imóval (Zita ezalatt .... de ezt majd egy másik "mesében"...). Bagossy László, "A Sötétben Látó Tündér" című "mesebeszédét" adta elő szinte egyszál maga a varázslatos Pogány Judit. Most az egyszer, azt kell mondanom, hogy sajnos, mi már olvastuk ezt a könyvet, mert most nem lett volna rossz "szüzen" odamenni, na de mindegy. Hallottam én már jót is és rosszat is erről a meséről. Az tény, hogy nem javasolnám öt éven aluli gyerekeknek, mert bizony néha tényleg besötétült minden, és az akár ijesztő is lehetett. De mivel olyan jól mesélt ezalatt is Pogány Judit, azok a gyerekek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy esténként meséljenek nekik, könyvből, esetleg képek nélkül is, ilyenkor ellazulva, átadva magukat a saját képzeletüknek és élvezték az előadást.
"És amíg egyre közeledtek,
én egyre nyugtalanabb lettem,
és megkérdeztem tündéranyámat:
- Anyácskám, miből áll
egy Sötétben Látó Tündér tudománya?
Tündéranyám pedig így válaszolt:
-Biztatnia kell azokat,
akik félnek az éjszakától,
biztatnia kell azokat,
akik félnek a semmit-se tudástól,
és biztatnia kell azokat,
akik félnek a meghalástól.
-És mire van szüksége ahhoz,
hogy mindezeket szépen csinálja?
- Három dologra:
képzeletre,
szeretetre,
és bátorságra.
- És megvan nekem ez a három?
- Látod a mesémet?
- Látom.
- Szeretsz valakit?
- Hát... szeretek.
- És félsz a sötétben?
- Már csak egy kicsit.
- Akkor megvan neked az a három.
És a mese így folytatódott tovább
azon a nevezetes téli éjszakán."
.... Pogány Judit előadásában.
Igen. Színházban jártunk, négyesben, Emmával, Klárával és Imóval (Zita ezalatt .... de ezt majd egy másik "mesében"...). Bagossy László, "A Sötétben Látó Tündér" című "mesebeszédét" adta elő szinte egyszál maga a varázslatos Pogány Judit. Most az egyszer, azt kell mondanom, hogy sajnos, mi már olvastuk ezt a könyvet, mert most nem lett volna rossz "szüzen" odamenni, na de mindegy. Hallottam én már jót is és rosszat is erről a meséről. Az tény, hogy nem javasolnám öt éven aluli gyerekeknek, mert bizony néha tényleg besötétült minden, és az akár ijesztő is lehetett. De mivel olyan jól mesélt ezalatt is Pogány Judit, azok a gyerekek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy esténként meséljenek nekik, könyvből, esetleg képek nélkül is, ilyenkor ellazulva, átadva magukat a saját képzeletüknek és élvezték az előadást.
kép innen
Összegezve: minket lenyűgözött, és örültem, hogy tetszett nekik egy olyan előadás, ahol nem volt bonyolult díszlet, nem volt egy seregnyi szereplő (páran "megjelentek", igen jól megválasztott pillanatokban, de végig csak Pogány Judit hangját hallhattuk) különleges kosztümökben, hanem volt egy csodás hang és egy meghökkentő ámde varázslatos történet... Köszönjük, kedves Művésznő!
2010. március 26., péntek
Hétköznapi hősnő
Csak ámulok és bámulok drága családi gyártmányú gyöngysorunk legidősebb tagján: hogy bírja ezt és hogy van ennyi elszántság benne? Ezen a héten több komoly megmérettetés áll Zita előtt, aminek következtében az amúgy is "húzós" szerdai napja még hosszabbra sikeredett. Már az ősz elején, amikor beállítottuk a heti "menetrendjét", aggályoskodtam: biztos jó lesz ez így, biztos lesz ereje hozzá? Ő váltig állította, hogy igen. És, be kell látnom, eddig igaza is volt (remélem, az elkövetkező két és fél hónapban is még!!!!). Így aztán, szerda esténként, különösebb zokszó nélkül, ül az íróasztalánál és szorgalmasan (és alaposan!!!) írja a leckét. Közben még mosolyog is! Így:
A testvérek már alszanak, én bedugom a vasalót és vasalgatok mellette, "szolidarításból". És ő még vidám is. Ugrándozva megy fürdeni, énekel a kádban, és mikor végre kikászálódik a fürdőszobából, jön puszit adni és mosolyogva közli: még olvasok egy kicsit!!!
Drága Zitám, emelem kalapom és ugyanezzel a kalapnyival (és még sokkal többel) kívánok neked, hm, hm., sok szerencsét erre a hétvégére!!!!
Drága Zitám, emelem kalapom és ugyanezzel a kalapnyival (és még sokkal többel) kívánok neked, hm, hm., sok szerencsét erre a hétvégére!!!!
2010. március 25., csütörtök
Hurrá!
"Egy kis lépés"... a nagy város életében, de mekkora a mi környékünkön!
Amióta itt lakunk, minden jelölt és minden megválasztott megígérte, hogy tesz valamit az ügy érdekében... De eddig, mindig csak ígéret maradt.
Négy gyermek babakocsiját taszigáltam végig a Sashalmi "sétány" porában nyáron, jégpályáján télen. Tettem mindezt akár a sötétben is, hiszen a téli időszak korai sötétedésekor, egy darab lámpa sem segítette utamat... A lányok nem tudtak itt négykerekű bicón próbálkozni, mert a gödrökbe beleragadtak, vagy pedig üresen pörgött a kerekük felettük... A műanyag motorokkal sűrűn elestek, a hepehupák miatt. Éveken át "csodálhattam" velük együtt, hogy "polgártársaink" mi mindent találnak odahajítandónak: elektromos kisgéptől kezdve, a szét nem osztott szórólapokon át a sima háztartási hulladékig bármit. Amikor a hó leesett, a kerület rally-őröltjei itt gyakorlatoztak a sötétség beálltával. Nem vagyok erkölcs-csősz, és ez zavart a legkevésbé, de sokan találták ezt a helyet ideálisnak a titkos, autóban megejtendő találkákhoz. Véleményünk szerint, több gyerek is megfogant a "sétányon" (úgyhogy, gond is lesz majd, ha már ez nem lesz itt így, ebben a siralmas állapotában: csökkeni fog a népszaporulat, de az is lehet, hogy mostantól jobban hasonlítanak ismét majd a gyerekek az apjukra...).
És akkor tegnap, ezt a papírkát halászta ki Klára (az önkéntes posta-felelősünk!!!) a postaládánkból:
"Tisztelt Lakosok!
Az Everling Kft. értesíti Önöket, hogy elkezdtük a Sashalmi sétány és havashalom park zöldfelület-rebdezési munkáit!
Kivitelezés időtartama: 2010.03.24. - 2010.10.15.
A munkákat az előírtaknak megfelelően végezzük!
Az esetleges kellemetlenségekért előre elnézésüket kérjük!
Megértésüket és türelmüket köszönjük!
Everling Kft."
HURRÁ!!!
Most már csak az a kérdésem, hogy a zöldfelület-rendezés után/alatt, vajon az út és a világítás is elkészül-e, vagy arra egy újabb ciklust kell várnunk?
Amióta itt lakunk, minden jelölt és minden megválasztott megígérte, hogy tesz valamit az ügy érdekében... De eddig, mindig csak ígéret maradt.
Négy gyermek babakocsiját taszigáltam végig a Sashalmi "sétány" porában nyáron, jégpályáján télen. Tettem mindezt akár a sötétben is, hiszen a téli időszak korai sötétedésekor, egy darab lámpa sem segítette utamat... A lányok nem tudtak itt négykerekű bicón próbálkozni, mert a gödrökbe beleragadtak, vagy pedig üresen pörgött a kerekük felettük... A műanyag motorokkal sűrűn elestek, a hepehupák miatt. Éveken át "csodálhattam" velük együtt, hogy "polgártársaink" mi mindent találnak odahajítandónak: elektromos kisgéptől kezdve, a szét nem osztott szórólapokon át a sima háztartási hulladékig bármit. Amikor a hó leesett, a kerület rally-őröltjei itt gyakorlatoztak a sötétség beálltával. Nem vagyok erkölcs-csősz, és ez zavart a legkevésbé, de sokan találták ezt a helyet ideálisnak a titkos, autóban megejtendő találkákhoz. Véleményünk szerint, több gyerek is megfogant a "sétányon" (úgyhogy, gond is lesz majd, ha már ez nem lesz itt így, ebben a siralmas állapotában: csökkeni fog a népszaporulat, de az is lehet, hogy mostantól jobban hasonlítanak ismét majd a gyerekek az apjukra...).
És akkor tegnap, ezt a papírkát halászta ki Klára (az önkéntes posta-felelősünk!!!) a postaládánkból:
"Tisztelt Lakosok!
Az Everling Kft. értesíti Önöket, hogy elkezdtük a Sashalmi sétány és havashalom park zöldfelület-rebdezési munkáit!
Kivitelezés időtartama: 2010.03.24. - 2010.10.15.
A munkákat az előírtaknak megfelelően végezzük!
Az esetleges kellemetlenségekért előre elnézésüket kérjük!
Megértésüket és türelmüket köszönjük!
Everling Kft."
HURRÁ!!!
Most már csak az a kérdésem, hogy a zöldfelület-rendezés után/alatt, vajon az út és a világítás is elkészül-e, vagy arra egy újabb ciklust kell várnunk?
2010. március 23., kedd
Tavaszi zsongás egy nyugis hétvégén
Fantáziám szülte röntgen szemeimmel látni véltem a sejtecskéket szilaj, fiatal testükben, ahogy ugrándoznak, egymást lökdösik, néhányan taszigálják a többieket és kórusban skandálják: itt a tavasz, menjünk ki, mozogjunk, kergüljünk meg!!!!!! Leánykáim olyanok voltak ezen a hétvégén, mint a részeg kiscsikók (no, nem mintha valaha is láttam volna részeg kiscsikókat....).
Mondjuk, féktelen és céltalan nyargalásuknak rögtön szabott egy szinte fájdalmas határt az iskola, amelyik volt olyan "kegyetlen", hogy berendelte tanulóit szombat délelőtt (valamit pótoltak).
Mi pedig, félig elárvult szülők, a két "megmaradt" gyermekkel, kultúrális, ámde felszabadító programra készültünk. Igaz, eredetileg mind a négy csajócát vittük volna, dehát a kötelesség közbeszólt... Ezért aztán, családi premierként, négyesben, azaz Klára, Imó, Zoli és én vágtunk neki a Művészetek Palotájába vezető útnak. Ott a nagyon zseniális Brass Cirkusz előadását láttuk. Ez egy öt rézfuvósból és egy pantominosból álló csapat, akik úgy tesznek mintha egy igazi cirkuszi előadást adnának elő. Nagyon ötletes, nagyon vicces, semmire sem hasonlító műsorocska, ami a gyerekek fantáziáját is alaposan megmozgatja. Talán jellemző, hogy Klára szinte végigkuncogta az egészet, minden lapot vett. Kerek egy órát tartott, ideális hossza volt az ilyen aprónépek számára, szerintem. Utána még Imó kisírta, hogy menjünk fel a Ludwig Múzeum kreatívkodós lehetőségét kipróbálni, de őszintén szólva, elég nagy csalódást okozott mindnyájunk számára.
Ezért aztán, inkább hazaindultunk. Pontosabban a Koronakert Étterembe, ahol már Zita és Emma, szüleim társaságában, a jól megérdemelt ebédjüket fogyasztották. Mi is gyorsan rendeltünk és ettünk, mert már nem volt igazán maradásuk a napsütéses langymelegbe vágyó gyerekeinknek.
Ahogy hazaértünk, már szedték is elő a bringájukat. "Csak az utcában!" - mondták először. "Csak a sétányon!"- folytatták. Aztán, ahogy leváltottam kissé ellazulttabb öltözetben, az utcán szobrozó "Uramat", már jött is az újabb ötlet: "Anya, menjünk el a parkba, jó?" Szinte ki sem mondtam, hogy "jó", és már tekert is a csipet-csapat a park irányába. Olyan jól esett utánuk battyogni, hagyni őket, hogy oda menjenek, ahová a kedvük viszi őket. Zita és Emma már előremehettek, Imót még kicsit meg kellett tolnom a Karát utca komoly emelkedőjén, és már ott is köröztek István király szobra körül.... De már mentek is tovább, a játszótérre! Ahol aztán, mint egy faluban, ismerős ismerős "hátán" hemzsegett. Nem csoda, mindenkit kivonzott a várva-várt tavaszi időjárás. Örvendezhettünk a Kicsik ovistársainak, Vera barátnőméknek (Emma keresztanyukája) a három csemetével, Zita rég' nem látott óvodai csoporttársainak. De főleg, annak a harapnivaló tavaszi áradatnak, ami körbevett és felpörgetett mindenkit.
Zoli is utánunk jött, ő is biciklivel. Kissé aggódtam: hogyan fogunk így felkerekedni Gergő (az unokatestvér) zsúrjára, a csömöri uszodába, ahová már négyből kettő eleve nem akart menni? De valahogy egészen zökkenőmentesen hazatértünk és beültünk az autóba (Zolit otthon hagytuk "pihegni"). És utána fergetegesen jól érezte magát mind a négy leányka!!! Őket lehetett utoljára kirimánkodni a vízből! Zita gyorsan összebarátkozott Gergő osztálytársnőivel (ugyebár, ők is negyedikesek), Klára valami hosszú, dalos monológba kezdett, miközben úszkált ide-oda, Imó Misivel, a Bátyámmal évődött, Emma pedig velem labdázott a vízben.
Hazaérvén, már mindenki kifogyott a szuszból, és igen gyorsan álomba merült a mi kis, "saját gyártású", csipet-csapatunk (no és, mi magunk is...).
Vasárnap Zita túrázni akart menni, a szokásos, iskolai, Petőfi emléktúrára, amin már többször részt vettünk. De ezúttal határozottan lebeszéltük róla. Miután a múlt hétvége is sűrű és fárasztó volt, a következő pedig extrán az lesz, kértük, hogy most lazítson egy kicsit. Persze, a maga "baloghos, sportos" módján ugyan, de azért sikerült neki. Az egész késői, közös, kényelmes reggeli után, mindenki játszott egy kicsit, majd összeszedtük magunkat, és elmentünk az Erzsébetligeti Uszodába. Ugyanis, mostanra már összeállt nagyjából a nyaralási tervezetünk, és abban szerepel pár nap Horvátországban, a tengerparton. Ezért aztán, időszerűnek láttuk, hogy az Ikrek is felhozzák annyira úszástudományukat, hogy teljesen vízbiztosak legyenek. Jöttek is, szívesen. A két Nagy kikötötte, hogy ők már nem oktatóhoz szeretnének menni. Ebbe beleegyeztünk, bár Emma úszásán még volna mit csiszolni - de majd csiszolnak rajta a jövő tanévben, amikor majd a sulival is mennek úszni. Most úgyis annyit mozog, edz, egész héten, hogy egy órácska lazítás a vízben pont elegendő. Úgyhogy Klára és Imola oktatásra mentek, Zoli és én leúsztuk a magunk ezresét, Zita és Emma pedig a szélső sávban úszkáltak, pancsoltak.
Az úszásból még időben hazaértünk ahhoz, hogy eleget tehessünk négyőjük azon kérésének, hogy biciklivel menjünk át Anyuékhoz, a hagyományos családi ebédre. A finom ebéd és némi ejtőzés után, hazatekertünk. Itt némi házi feladatírás bontotta meg a harmóniát, de nem sokáig, mert a szombati tanítási napra tekintettel, nem volt sok lecke. Ismét kirajzottunk a szabadba, ezúttal a kertbe. Zita és a Kicsik görkorcsolyát húztak (itt jött egy kisebb dráma: Emmára már nem jó az ő görkorija, de milyen jó, hogy jön a Húsvét, van mit kérni a Nyuszitól), én pedig Emmával játszottam egy igazából tengerpartra való, ütögetős játékot. Időközben, Zoli elszaladt a kertészetbe, és hozott pár, ültetnivaló fát. (Ugyanis jön hozzánk az Önkormányzat ellenőrzésre, hogy elegendőt ültettünk-e a pár éve kivágott utcai fa helyett - ehhez csak annyit, hogy ültettünk mi már többet is, az utcára, de mindig megfújták...).
A fa-ültetés nagyon feldobta a három Kicsit, akik serényen segédkeztek (nem tudom, hogy Zoli valóban nagy örömére-e... :-) ), és azóta is állandóan locsolnák a facsemetéket, abban bízva, hogy hamarosan már a termésüket is ehetik... :-) (Van köztük két gyümölcsfa is.) Remek alkalmunk nyílott így elmagyarázni nekik a dolgok menetét...
Sportos, tavasziasan izgága hétvége volt ez, anélkül, hogy bármi, igazán extra dolog történt volna. Szeretnék még ilyeneket. Mondjuk a következő hétvége nem ilyennek ígérkezik. Hanem inkább kissé bonyolultnak, ámde nagyon érdekesnek és izgalmasnak!
Mondjuk, féktelen és céltalan nyargalásuknak rögtön szabott egy szinte fájdalmas határt az iskola, amelyik volt olyan "kegyetlen", hogy berendelte tanulóit szombat délelőtt (valamit pótoltak).
Mi pedig, félig elárvult szülők, a két "megmaradt" gyermekkel, kultúrális, ámde felszabadító programra készültünk. Igaz, eredetileg mind a négy csajócát vittük volna, dehát a kötelesség közbeszólt... Ezért aztán, családi premierként, négyesben, azaz Klára, Imó, Zoli és én vágtunk neki a Művészetek Palotájába vezető útnak. Ott a nagyon zseniális Brass Cirkusz előadását láttuk. Ez egy öt rézfuvósból és egy pantominosból álló csapat, akik úgy tesznek mintha egy igazi cirkuszi előadást adnának elő. Nagyon ötletes, nagyon vicces, semmire sem hasonlító műsorocska, ami a gyerekek fantáziáját is alaposan megmozgatja. Talán jellemző, hogy Klára szinte végigkuncogta az egészet, minden lapot vett. Kerek egy órát tartott, ideális hossza volt az ilyen aprónépek számára, szerintem. Utána még Imó kisírta, hogy menjünk fel a Ludwig Múzeum kreatívkodós lehetőségét kipróbálni, de őszintén szólva, elég nagy csalódást okozott mindnyájunk számára.
Ezért aztán, inkább hazaindultunk. Pontosabban a Koronakert Étterembe, ahol már Zita és Emma, szüleim társaságában, a jól megérdemelt ebédjüket fogyasztották. Mi is gyorsan rendeltünk és ettünk, mert már nem volt igazán maradásuk a napsütéses langymelegbe vágyó gyerekeinknek.
Ahogy hazaértünk, már szedték is elő a bringájukat. "Csak az utcában!" - mondták először. "Csak a sétányon!"- folytatták. Aztán, ahogy leváltottam kissé ellazulttabb öltözetben, az utcán szobrozó "Uramat", már jött is az újabb ötlet: "Anya, menjünk el a parkba, jó?" Szinte ki sem mondtam, hogy "jó", és már tekert is a csipet-csapat a park irányába. Olyan jól esett utánuk battyogni, hagyni őket, hogy oda menjenek, ahová a kedvük viszi őket. Zita és Emma már előremehettek, Imót még kicsit meg kellett tolnom a Karát utca komoly emelkedőjén, és már ott is köröztek István király szobra körül.... De már mentek is tovább, a játszótérre! Ahol aztán, mint egy faluban, ismerős ismerős "hátán" hemzsegett. Nem csoda, mindenkit kivonzott a várva-várt tavaszi időjárás. Örvendezhettünk a Kicsik ovistársainak, Vera barátnőméknek (Emma keresztanyukája) a három csemetével, Zita rég' nem látott óvodai csoporttársainak. De főleg, annak a harapnivaló tavaszi áradatnak, ami körbevett és felpörgetett mindenkit.
Zoli is utánunk jött, ő is biciklivel. Kissé aggódtam: hogyan fogunk így felkerekedni Gergő (az unokatestvér) zsúrjára, a csömöri uszodába, ahová már négyből kettő eleve nem akart menni? De valahogy egészen zökkenőmentesen hazatértünk és beültünk az autóba (Zolit otthon hagytuk "pihegni"). És utána fergetegesen jól érezte magát mind a négy leányka!!! Őket lehetett utoljára kirimánkodni a vízből! Zita gyorsan összebarátkozott Gergő osztálytársnőivel (ugyebár, ők is negyedikesek), Klára valami hosszú, dalos monológba kezdett, miközben úszkált ide-oda, Imó Misivel, a Bátyámmal évődött, Emma pedig velem labdázott a vízben.
Hazaérvén, már mindenki kifogyott a szuszból, és igen gyorsan álomba merült a mi kis, "saját gyártású", csipet-csapatunk (no és, mi magunk is...).
Vasárnap Zita túrázni akart menni, a szokásos, iskolai, Petőfi emléktúrára, amin már többször részt vettünk. De ezúttal határozottan lebeszéltük róla. Miután a múlt hétvége is sűrű és fárasztó volt, a következő pedig extrán az lesz, kértük, hogy most lazítson egy kicsit. Persze, a maga "baloghos, sportos" módján ugyan, de azért sikerült neki. Az egész késői, közös, kényelmes reggeli után, mindenki játszott egy kicsit, majd összeszedtük magunkat, és elmentünk az Erzsébetligeti Uszodába. Ugyanis, mostanra már összeállt nagyjából a nyaralási tervezetünk, és abban szerepel pár nap Horvátországban, a tengerparton. Ezért aztán, időszerűnek láttuk, hogy az Ikrek is felhozzák annyira úszástudományukat, hogy teljesen vízbiztosak legyenek. Jöttek is, szívesen. A két Nagy kikötötte, hogy ők már nem oktatóhoz szeretnének menni. Ebbe beleegyeztünk, bár Emma úszásán még volna mit csiszolni - de majd csiszolnak rajta a jövő tanévben, amikor majd a sulival is mennek úszni. Most úgyis annyit mozog, edz, egész héten, hogy egy órácska lazítás a vízben pont elegendő. Úgyhogy Klára és Imola oktatásra mentek, Zoli és én leúsztuk a magunk ezresét, Zita és Emma pedig a szélső sávban úszkáltak, pancsoltak.
Az úszásból még időben hazaértünk ahhoz, hogy eleget tehessünk négyőjük azon kérésének, hogy biciklivel menjünk át Anyuékhoz, a hagyományos családi ebédre. A finom ebéd és némi ejtőzés után, hazatekertünk. Itt némi házi feladatírás bontotta meg a harmóniát, de nem sokáig, mert a szombati tanítási napra tekintettel, nem volt sok lecke. Ismét kirajzottunk a szabadba, ezúttal a kertbe. Zita és a Kicsik görkorcsolyát húztak (itt jött egy kisebb dráma: Emmára már nem jó az ő görkorija, de milyen jó, hogy jön a Húsvét, van mit kérni a Nyuszitól), én pedig Emmával játszottam egy igazából tengerpartra való, ütögetős játékot. Időközben, Zoli elszaladt a kertészetbe, és hozott pár, ültetnivaló fát. (Ugyanis jön hozzánk az Önkormányzat ellenőrzésre, hogy elegendőt ültettünk-e a pár éve kivágott utcai fa helyett - ehhez csak annyit, hogy ültettünk mi már többet is, az utcára, de mindig megfújták...).
A fa-ültetés nagyon feldobta a három Kicsit, akik serényen segédkeztek (nem tudom, hogy Zoli valóban nagy örömére-e... :-) ), és azóta is állandóan locsolnák a facsemetéket, abban bízva, hogy hamarosan már a termésüket is ehetik... :-) (Van köztük két gyümölcsfa is.) Remek alkalmunk nyílott így elmagyarázni nekik a dolgok menetét...
Sportos, tavasziasan izgága hétvége volt ez, anélkül, hogy bármi, igazán extra dolog történt volna. Szeretnék még ilyeneket. Mondjuk a következő hétvége nem ilyennek ígérkezik. Hanem inkább kissé bonyolultnak, ámde nagyon érdekesnek és izgalmasnak!
2010. március 22., hétfő
Néha
... elmoziziok a fejemben: milyen lenne, ha csak egy gyerekünk lenne? Egyáltalán nem azért, mert erre vágynék, sőt... Hanem csak úgy, hogy elképzeljem: milyen életünk lenne, ha más forgatókönyvet írt volna nekünk a Sors. Ezekben a "kisfilmekben" mindig az a lánykánk kapja a főszerepet, amelyik valamiért egy rövidebb vagy hosszabb ideig egyedül találja magát velünk, szülőkkel.
Ahogy ez történt ma reggel, Imóval. Mostanában őt dobja ki legelőször az ágy.... Jött is, álomtól maszatos pofival, bújt hozzám, bújt Zolihoz. Kivételesen nem a fotelba vackolta be magát, hogy a reggeli, nyugis játékába merüljön pár Barbieval vagy Lego-figurával. Hanem leült közénk, a reggeli kávénk mellé, társaságnak. És szokatlanul bőbeszédű volt. Szabály szerűen bájolta az apját. Magyarázott neki az álmáról, amelynek történetét, eléggé átlátszó trükkökkel, ott találta ki. És mivel az Apja szinte belefolyt a lánya tekintetébe, újabb és újabb részleteket ötölt ki, a maga, kissé halandzsa módján, csak, hogy tartson a varázslat. Én meg néztem őket....
És pergett a film: "Csak" Imóval az élet jóval lassabb lenne. Nagyokat aludnánk, nagyokat ennénk. Halkabb is lenne minden. Puhább és visszafogottabb. Még biztos nem tudna két kerekűn tekerni (pedig most tud). Lehet, hogy még nem is lovagolna, se nem úszna. Viszont még több Barbienk és még több rózsaszínünk lenne. Kevesebb labdánk. Lehet, hogy a nyafogás és fintorgás már a mi részünk is lenne. De az is lehet, hogy nem. "Csak" Imóval az élet gömbölyűbb lenne....
De nem kerekebb. Mert ahhoz kell Zita, Emma és Klára is. Természetesen. Apránként ők is előbújtak védelmező, meleg ágyaikból. Véget ért a látomás, a villanás. Életünk igazi, semmivel soha, el nem cserélendő filmje pergett tovább. Remélem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig tart még.
(A kép nem ma készült)
Ahogy ez történt ma reggel, Imóval. Mostanában őt dobja ki legelőször az ágy.... Jött is, álomtól maszatos pofival, bújt hozzám, bújt Zolihoz. Kivételesen nem a fotelba vackolta be magát, hogy a reggeli, nyugis játékába merüljön pár Barbieval vagy Lego-figurával. Hanem leült közénk, a reggeli kávénk mellé, társaságnak. És szokatlanul bőbeszédű volt. Szabály szerűen bájolta az apját. Magyarázott neki az álmáról, amelynek történetét, eléggé átlátszó trükkökkel, ott találta ki. És mivel az Apja szinte belefolyt a lánya tekintetébe, újabb és újabb részleteket ötölt ki, a maga, kissé halandzsa módján, csak, hogy tartson a varázslat. Én meg néztem őket....
De nem kerekebb. Mert ahhoz kell Zita, Emma és Klára is. Természetesen. Apránként ők is előbújtak védelmező, meleg ágyaikból. Véget ért a látomás, a villanás. Életünk igazi, semmivel soha, el nem cserélendő filmje pergett tovább. Remélem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig tart még.
(A kép nem ma készült)
2010. március 20., szombat
Ilyen volt - ilyen lett
avagy. tavaszi megújulás a Balogh lányoknál (asszonynál)
avagy: családi "megrövidülés"
avagy: fodrászat
A Kicsik kezdték: bár volt idő, hogy fufru-növesztést irányoztak elő, a legnehezebb, szembelógós szakasznál már el is akadtak: csattot nem akartak, viszont zavarta őket mindenben.
Aztán Zita kezdte el rágni a fülemet: ő már nem akar ilyen "jó kislányos", mindenhol egyforma hosszú (és szerintem gyönyörű hajat), hanem valami lépcsőzetességre vágyik.
Végül Emma is rákezdett: le szeretné vágni rövidebbre hosszú loboncát, ami (szerintem) már szinte "rasztásodott", mert a fésűvel csak olyan "emmásan" találkozott.
No, Emma csatlakozása végképp' meggyőzött, az ő hajára ugyanis tényleg nagyon ráfért egy kis megújulás (nagyon elvékonyodott már a vége).
Beosztottuk Anyuval a lányokat: ő csütörtökön elviszi a három Kicsit, én pedig péntek délután Zitát, edzés után. Anyukám mellékesen megjegyezte, hogy engem is bejelentett, mert már elege van abból, hogy úgy nézek ki, mint egy árvalány....
És akkor most jöjjenek a fotók, párosával, "páciensenként".
Imó, a legkisebb:
Előtte:
Jöjjön most Emmus:
Hosszú hajzattal:
És jóval rövidebbel (némi kakaós csiga nyomokkal kidíszítve...):
Az ifjúság "legidősebb képviselője" fodrászkodás előtt:
És végül, jöjjön az "árvalányhajú" anyuka....
Előtte:
és hajvesztés után:
avagy: családi "megrövidülés"
avagy: fodrászat
A Kicsik kezdték: bár volt idő, hogy fufru-növesztést irányoztak elő, a legnehezebb, szembelógós szakasznál már el is akadtak: csattot nem akartak, viszont zavarta őket mindenben.
Aztán Zita kezdte el rágni a fülemet: ő már nem akar ilyen "jó kislányos", mindenhol egyforma hosszú (és szerintem gyönyörű hajat), hanem valami lépcsőzetességre vágyik.
Végül Emma is rákezdett: le szeretné vágni rövidebbre hosszú loboncát, ami (szerintem) már szinte "rasztásodott", mert a fésűvel csak olyan "emmásan" találkozott.
No, Emma csatlakozása végképp' meggyőzött, az ő hajára ugyanis tényleg nagyon ráfért egy kis megújulás (nagyon elvékonyodott már a vége).
Beosztottuk Anyuval a lányokat: ő csütörtökön elviszi a három Kicsit, én pedig péntek délután Zitát, edzés után. Anyukám mellékesen megjegyezte, hogy engem is bejelentett, mert már elege van abból, hogy úgy nézek ki, mint egy árvalány....
És akkor most jöjjenek a fotók, párosával, "páciensenként".
Imó, a legkisebb:
Előtte:
És utána:
Klára lány előtte:
és, némileg duzzogva, utána:
Jöjjön most Emmus:
Hosszú hajzattal:
Az ifjúság "legidősebb képviselője" fodrászkodás előtt:
(hát, nekem nagyon fájt a szívem ezért a gyönyörű hajzuhatagért...), de persze a folytatás sem lett rossz:
Előtte:
(Azért "magamhoz" hozzáteném: a képeket a kicsik készítették, mert éppen nem volt "kéznél" más.. És hát... egy frizura nem fog segíteni a gebeségemen, a hozzá tartozó "lófejjel" együtt, no meg azon sem, amit Zita "kedves őszinteséggel" így fogalmazott meg még a fodrászüzletben: "Anya, szép lettél, kár, hogy ráncos vagy!"... Petra, a fodrász, majdnem lenyelte a fésűjét, én csak vigyorogtam... Mit csináljak, ha egyszer igaza van a gyereknek?.....)
