Ovis történet még egyszer

Csak gyorsan leírom még a Sáronos fejleményeket. Sokakat megindított ez a fojtogatós történet, túl a hozzászólásokon, még több magán e-mailt is kaptam.

Szóval, az történt, hogy beszéltem az óvó nénikkel. Ők elmesélték, hogy többször is beszéltek anyukával, aki nagyon megdöbbent és megijedt, és ígéretet tett, hogy beszél a lánya fejével. Aztán hétfőn Sáron odament Imóhoz és bocsánatot kért tőle, ígérvén, hogy többé ilyet nem csinál, az anyukája is elnézésünket kérte. Az óvoda-vezetőnő is bejött a csoportba, hogy beszéljen Sáronnal. Nos, ezek után mi lehetne az én teendőm? Miután a lányaimban egyáltalán nem maradt meg ez az esemény traumatikusan (kicsit sajnálom is, hiszen akkor nem mérték fel, hogy mekkora szörnyűség volt ez!), szerintem nekem is kutya-kötelességem adni még egy esélyt egy öt és fél éves kislánynak.

Fenntartásaim azért vannak. Az óvónő mondta, hogy mindig rajta az egyik szeme, nagyon fél, hogy valami hasonló ismét megesik, de most Sáron nagyon "viselkedik". Hát igen. Számomra a hangsúly a "most"-on van. Mondtam is neki, hogy szerintem nem ezen a héten kell aggódni, hanem majd pár hét múlva, amikor "elfelejtődik" egy kicsit a dolog.... Az is kiderült, hogy Sáron hivatalosan nem is magatartás-zavaros.... Hm, hm.

Szóval, így állunk. Imó sebei elmúltak, nem tart attól, hogy oviba menjen és határozottan kedvesen üdvözli az őt sérelmezőt.

Most pedig nekilátok sürgős teendőimnek. Ugyanis, miután iskolás leánykáink ma kirándulnak, holnapra pedig valami rejtélyes okból kifolyólag szabadnapot kaptak, hát kihasználjuk a hosszú hétvégét és nekivágunk egy igencsak izgalmasnak tűnő kalandnak!

Amikor visszatértünk, elmesélem!!!!