"Bunki"

A múlt hétvégén, szombat délután, Zoli elvitte Zitát lovagolni, a három "Kicsi" itthon maradt velem. Elég sok teendőm volt. De nem is nyaggattak, mert ők hárman játszottak: összeszedték a ház összes pokrócát és ágyterítőjét és, az Ikrek szobájában, egy teljes "bunker-rendszert" építettek. Ami alá aztán bebújtak, ki-ki a saját sátorszerűségébe. És csak úgy röpködtek a "Mondjuk, hogy..." kezdetű mondatok, szárnyalt a képzelet, ezerrel dübörgött a szerepjáték, és feleslegesnek tűnt minden, körülöttük hegyekben álló, "kész" játék. Ilyenkor (is) gondolom azt, hogy milyen jó, hogy ilyen sokan vannak, ilyen kis korkülönbséggel. Kicsit hasonlít ez egy aprócska vegyes ovis csoportra. És talán ezért van meg az a szerencsénk is, hogy nem nagyon tartanak igényt "virtuális" játékra: a számítógépen nincs is játékunk (soha nem is ülnek elé, csak Zita most már, az utóbbi időben, amióta informatikát is tanul), nincs Nintendonk, Play Station-ünk, PSP-nk és egyéb, számomra értelmezhetetlen rövidítésű kütyünk. Nem azért nincs (vagy nem csak azért nincs), mert nem engedjük meg, hanem azért, mert - szerencsére - nincs rá igényük. Hiszen ott van a sok pokróc és főleg: ott vannak ők egymásnak. (Persze egy Nintendo sosem húzná meg a hajukat, sosem visítana a fülükbe és nem rombolná le a Lego-házukat, az tény.... dehát ez a testvérek "velejárója", úgy tűnik...)