Zita döntése

Zita már nagyon készült. Olvasgatott Párizsról, mesélte is nekünk, hogy miket jegyzett meg. Nagy útra készült: az én drága szüleim azt adták neki ajándékba a 10. születésnapjára, hogy elviszik őt magukkal Párizsba. Anyukám és Apukám nagyon egyenlőség-pártiak. Annak idején, amikor Zsófi unokahúgom (ma már 21 éves komoly egyetemista) 10 éves lett, "felmarkolták magukkal", és az akkor 20 éves unokatesómmal (aki szüleim keresztlánya) elvitték őt Párizsba, világot látni. Aztán jött Dani, Bátyámék második gyermeke, és az ő tizedik születsénapjára is jutott egy utazás (talán Barcelonába, a focicsapat miatt). Aztán persze Zoli(ká)éra is, két évvel később (London, Zolika Beckham-rajongó...). Ezért aztán most, hogy Zita is tízéves lett, "természetesen" neki is "jár" egy út... :-) Zita egy darabig viszolygott a repülőre-szállás gondolatáról, de aztán legyőzte őt a kalandvágy. Párizst vagy Genfet jelölte meg álomcélul (no meg Sydney-t, de arra valahogy nem voltak kaphatók a nagyszülők... :-) ). Kiderült, hogy Apunak február végére be lett ütemezve egy párizsi konferencia, Zitának pedig pont azon a hétvégén van csütörtöktől iskolai síszünet. Pompás! Anyuék megvették a repülőjegyet és lefoglalták a szállást. Zita pedig készülődött, nagy lelkesen.

Múlt hét csütörtökön, a folyamatosan málló esőszerűség miatt, azt javasoltam Zitának, hogy a kinti atlétika edzés helyett inkább menjünk vívásra. Naná, hogy ráállt! Ahogy mentem érte, láttam, hogy megérte rábeszélni, mert Gábor bácsi "iskolázta" őt (azaz: csak őt tanítgatta külön) és ez - szerintem - nem történik meg elég sűrűn. Mégis, Zita lógó orral jött ki. "Mi a gond? Leszidott Gábor bácsi? Nem ment jól?" "Nem, - mondta Nagylányom, - hanem azt mondta, hogy ha szorgalmasan járok, akkor mehetek a a következő versenyre." Még kevésbé értettem, hiszen Zita nagy vágya a versenyzés és az az egyetlen, amin eddig részt vett, kicsit "éhesen" hagyta, hiszen kevesen voltak, nem volt olyan igazi, körmérkőzéses. "Akkor miért lógatod az orrodat?" "Azért, mert a következő verseny pont azon a hétvégén van, amikor megyünk Párizsba." Aú. "És te inkább a versenyre mennél?" "Hát.... Igen. De a Mamáék már mindent megszerveztek, elterveztünk mindent, én nem akarok nekik bánatot okozni!" Nna, anyai szívem össze-vissza kalapált! Hiszen olyan megható és nemes pillanat volt ez! Megpróbáltam megnyugtatni. Gyorsan kieszeltem egy tervet. Mondtam neki, hogy először is: megkérdezem Mamáékat, hogy milyen veszteséget okozna az, ha Zita mégsem menne, elmagyarázva a helyzetet. Aztán, ha azt mondják, hogy meg tudják oldani, akkor bemegyek Gábor bácsihoz is, és, vázolva kissé a dolgokat, megkérdezem, hogy ha az összes edzésre elmegyünk a versenyig, akkor tutira mehet-e Zita a versenyre. A különböző válaszok függvényében döntünk majd. Zita nagyon sápadt volt, de belegyezett a tervbe. Vidáman ment barátnőzni egyet (hiszen másnapra nem kellett leckét írni, a farsang miatt).

Zolit is tájékoztattam a fejleményekről. Ő, aki számára a sport szinte a vallása, nagyon megható volt, hogy a lánya így gondolkodik. És közösen örültünk annak, hogy ezek szerint Zita megtalálta azt a sportot, amiért képes még áldozatokra is. Este, vacsoránál, Zoli ki is fejtette Zitusnak, hogy milyen büszke rá. De Zita azért feszültnek tűnt.

Már régen elcsattantak a jóéjt puszik, amikor Zitus feje, erősen "beborulva", megjelent a nappali ajtajában: "Anya, gyere be, mondani szeretnék valamit!" Éreztük, hogy most nem kéne leszidni őt azért, mert kijárkál.... Bementem, és ott sírva fakadt: "Anya, én nem akarok csalódást okozni Mamáéknak! Ők már előkészítettek mindent, elterveztek mindent, és most, ha nem megyek, akkor mi lesz?" Simogattam őt, és megkérdeztem: "Zitus, akkor inkább nem akarsz a versenyre menni?" "De. Csak a Mamáéknak nem szeretnék bánatot okozni!" Ó, gondoltam, ha ezt a Mama látná és hallaná, akkor, ha ez lehetséges volna, még jobban beférkőznél a szívébe. És ha könny csillogna az ő szemében is, akkor az csak a meghatottságtól és a büszkeségtől lenne.
Még egyszer elmondtam neki a menetrendet: először megkérdezem Mamáékat, hogy megoldható-e könnyen az ő jegyének lemondása és nekik nem gond-e, hogy egy picit több időt töltenek Párizsban a szükségesnél. Ha Mamáék erre azt felelik, hogy sajnos, nem megoldható, nem is megyünk tovább. Ő is elmegy velük Párizsba, a versenyre pedig most nem megy, majd máskor, vívásban ő úgyis nagyon "kicsi" még. Ha megoldható, akkor jön a Gábor bácsival való beszélgetés. Ha ő nem ígéri meg a részvételt, vagy egyenesen nem javasolja, akkor is tiszta sor, hogy Párizs. Ha pedig mehet a versenyre, még mindig dönthet máshogy.... Tehát, másnapig még ne eméssze magát, túl sok az ismeretlen. Lenyugodott és végre elszunnyadt.

Másnap vittem Anyut bevásárolni (még mindig nem emelhet és Apu nem nagyon ért rá) és elmeséltem neki mindent. Persze, hogy megértően fogadta! Azt mondta, hogy nem töltenek sokkal több időt így Párizsban a tervezettnél. A repülőjegyre pedig van biztosítás, így valószínűleg nem okoz nekik veszteséget az ügy.

Délután, az edzésen, Gábor bácsi is nagyon kedves volt. Hosszasan beszélgettünk, aminek az lett a vége, hogy mehet Zita a versenyre. Persze, ne várja, hogy meg is nyeri (Ennyire van ő realista. De ő versenyezni AKAR, ez minden vágya.), bár azt már Gábor bácsi is észlelte, hogy a technikai hiányosságainak jó ellenszere az, hogy Zitán látszik: jó versenyző-típus, aki többet hoz ki magából a versenyen, mint amire igazából képes...

Zita péntek délután már megkönnyebbülten repesett. És szombaton pedig Apu felhívta őt: biztosította arról, hogy milyen büszke rá a döntése miatt és mit szólna egy áprilisi időponthoz Párizsban?

Azt hiszem, hogy Zitának vannak a világ legfantasztikusabb nagyszülei. Megjegyzem: remek kis unokája van a szüleimnek.....