Anya kisgyereke, én, Emma

Emma lánykám nem igazán a szavak embere. A sebes beszédű Zita és a bőbeszédű Klára mellett ő csak nehezen és ritkán jut szóhoz, akkor is nehezen lendül bele a mondanivalójába, halkan, néha vontatottan beszél, bár a mondanivalójával minden "rendben". Nem szívesen szaval mások előtt és soha nem ő a társaság középpontja, noha a "társaság" összes tagja imádja. Nagy bánatomra, nem igazán szeret olvasni sem, bár mostanában azért már előfordul vele, hogy egyszer csak megragad egy könyvet és elmerül benne. Igazán kedves tanító "nénije" tanácsát követve, nem erőltettük eddig sem, és ezután sem fogjuk; látjuk már, hogy lassan "beérik" a folyamat. És akkor még nem említettem Emma-babánk igazán kreatív helyesírását... Amin, ugyebár, leginkább a sok olvasás segítene.... Szóval, ő, a mi kis drágánk, a közelmúltban, egyszer csak ihletett kapott, egy "fogalmazási" feladatot követően, és ezt kanyarította (a helyesírását "kigyomláltuk"):

"Anya kisgyereke én, Emma


Néha, amikor én úgy jövök ki, hogy még aludni szeretnék (reggel)… Na, szóval térjünk vissza a meséhez, úgy volt, hogy amikor suli van, én reggel nehezen ébredek. Ezért kell engem mindig úgy ébreszteni, hogy azt csak a nagy testvérem nem tudja, hogy milyen nehéz engem ébreszteni, mert ő már hajnalban kukorékol, persze csak azután, hogy kiviharzik a szobából, szerencsére…

Na, szóval csak én meg anyu tudom, hogy milyen nehéz engem reggel ébreszteni. Én minden nap csettintgetek, tanulgatok, izgek-mozgok, sportolgatok, zongorázok… Ja! Bocsánat, azt elfelejtettem mondani a 6 sorban, hogy zongorázok! Igen, nem csak arra hallgatok, amikor más szól: Emma menj zongorázni, hanem én is megyek magamtól, sőt ma is egy órát zongoráztam. Na, térjünk vissza arra, ahogy felkelek. Úgy alszom (hétköznap), hú de úgy, hogy nem is tudom, hogy mit mondjak.

Egyszer az apukám úgy ébresztett fel, hogy elkezdett csikizni. Máskor meg úgy keltem fel, igaz ez csak egyszer volt, hogy hát van ugye minden gyereknek plüssállata. Nekem abból már egy csomó van és néhányat az ágyamban is tartok, vagy egy párat, vagyis inkább nem azt mondanám, hogy párat, hanem inkább sokat, nagyon sokat. Na és egyszer azokat az állatokat apu a nyakamba tette, meg a fejem tájékára, hogy ki sem látszottam alóluk. És ez még semmi, mert még meg is csikizett, úgy hogy nagyon csiklandozott. Ha! Ha! Ha! Ha ti letettek volna ott, ti is ezt írnátok.

Na, néha ilyenek miatt kések el az iskolából, és érek csak be az iskolába 51-re, vagy 52-re, esetleg 53-ra, mondjuk azért ennél később soha, arról azért megnyugtathatlak titeket.

Na de visszatérve a lényegre, azért az a legfinomabb, amikor anyukám reggel megpuszilva ébreszti fel az ő kis Emmáját, írtam is ezért egy verset:

Nagyon szeretlek anya
Imádlak anya
Akkor is szeretlek, ha összeveszünk,
Meg azután is, miután leszidsz.

Na de most már mennem kell, úgyhogy végeztünk. Sziasztok.

Írta: Balogh Emma Nóra, 8 évesen"
Anyaként, egy olyan anyák napja végén, amelyiken négy kis manó szinte már hajnali órán összeállította a reggelimet és ágyba hozta, azt gondolom, hogy ez mindennél többet ér. És hozzátenném még, hogy kissé furdal is a lelkiismeret, hogy Emma megemlíti az összeveszéseket és leszidásokat, pedig igazán nem ebből állnak a napjaink (pláne nem vele)..... De tény, a kapcsolatom a négy leánnyal nem súrlódásmentes.... Viszont, bátran állíthatom, hogy biztos vagyok benne, hogy mind a négyen úgy gondolják, mint Emma....
És akkor az én érzéseimről irányukba nem is beszéltem, mivel, szerintem, elég nyilvánvalóak, hiszen az egész blog erről szól...