Heavy

Nem az én "csészeteám", ahogy az angolból hajmeresztően lefordítanám. Dehát Zolinak viszont az. No meg, Lacitól kaptuk ajándékba, karácsonyra. Ajándék lónak meg, ugyebár.... ezek szerint, se fogát, se a hangját (hangerejét...).

Szóval elmentünk. Ahogy megszólalt a zene, úgy éreztem, hogy a testem legeldugottabb, legmélyebbre beágyazódott, apró sejtecskéiben is ott dübörög a dob és sír a gitár....

Metallica koncerten jártunk.... Zoli nagyon szereti. Azzal biztatott, hogy majd felismerek pár számot, mert szoktuk hallgatni a kocsujában. Hát, a nagyon klasszikus, és az alapvető stílusuktól kissé elütő "Nothing else matters" gyönyörű balladáján kívül ez nem sikerült nekem. Egy idő után, felismertem a sémát: lassabb bevezetés, az énekes elénekel pár sort, majd belép dübörögve a dob és az összes gitár, az énekes még próbálkozik azzal, hogy hallatja a hangját, de csak némi zajként jön át, majd feladja, öt percig nyűvik az összes gitárt, teljes eksztázisban, a dobos a szívinfarktus szélére kerül, majd vége. És aztán kezdődik újra. Néha mondta Zoli, hogy na, ez egy nagyon jó szám, ugye? Most áruljam el neki, hogy fel sem tűnt, hogy az egy másik? Valljam be, hogy azon morfondíroztam, hogy ugyan minek írnak szövegeket a dalokhoz? De nagyjából csak én álltam ott ilyen cinikusan. A jelenlévők - akikből rengeteg, hihetetlen mennyiség akadt - felismerni tűntek a számokat, együtt skandálták a megfelelő időpontban a "refrént", csak az én "kispolgári" hozzáállásom nem engedte megértetni velem, hogy miképpen is találják el mind a kellő pillanatot.... És mindenki élvezte: a fejeket lóbálták, csakúgy mint a feltartott kis és mutatóujjú kezüket, rengeteg "gitáros" alkat tett úgy, mintha ő is gyötörné a húrokat, folyt a sör és a pálinka és teljes volt a közös, heavy metal boldogság.
Mert igen: a 98%-ban férfiakból álló közönség BOLDOG volt, mosolyogtak, örültek. És ettől vált nekem is élménnyé.