Tegnap meséltem pont erről Zitának...
Történelem óra (vagy valami, ahhoz hasonlító, "kísérleti" oktatási egység) volt a genfi gimiben. Az igazgatónőnk tartotta az órát, egy igazán kedves hölgy. Valami olyasmi házi feladatot készült nekünk feladni, hogy mi volt a mi, vagy a szüleink első "történelmi emléke". És akkor ott, ő, elmesélte, hogy neki az, hogy ül a nagymamája mellett, 1956. telén, és zoknikat kötnek a Magyarországról Svájcba menekülteknek.
Teljesen meghatódtam. Nem hiszem, hogy azért mesélte volna ezt, mert tudta, hogy én magyar vagyok, hanem azért, mert ez mélyen megmaradt benne.
És akkor elmerengtem. Milyen emléke marad majd az én lányaimnak? Olyan sok minden történik, olyan sok rossz, és annyi mindenről hallhatnak, talán még idejekorán is. Még az Ikrek is a vörösiszapról beszélnek, miközben még fel sem foghatják, mi is volt ez az egész. Azt tudják, hogy segíteni kell. Sőt! Közösen szuszakoltuk a pénzt a suliban kitett ládába. Emlékeznek arra is, hogy Juliék elmesélték: ők még homokzsákokat is pakoltak a tavsazi árvíz idején. Tudják, hogy vannak szegény gyerekek, akiknek visszük évről-évre a csomagokat a Mikulás-gyárba. Közben tegnap akár azt is meghallhatták, hogy micsoda vihar pusztított Myanmarban. Hallhattak az izlandi vulkánról, a földrengésekről. Zita tudja, hogy a béke egyáltalán nem éri körbe a Földet, Zorán dalát kissé elferdítve. Tudják. És azt is tudják, hogy segíteni kell. Nem azért, mert ez a módi, hanem azért, mert ez egy belső kényszer. Igen, de nem szokják-e meg? Nem gondolják-e úgy, hogy valahol mindig történik valami szörnyű és valahová mindig kell segélyt küldeni? Nem zúdul-e majd ez rájuk túl nagy mennyiségben (azzal együtt, hogy nálunk nem megy híradó, vagy "felnőtt tévé", amíg a gyerekek ébren vannak, és a rádiót is igyekszem lehalkítani? Vajon, úgy gondolják, hogy a mai világ, a mostani "történelem" csak ebből áll?
Mire felnőnek, nem válik-e mindez közönnyé, és a segítségnyújtás is csak valami megszokott gesztussá? Ők mire emlékeznek majd, ha egyszer felteszik nekik ezt a kérdést?
És mi? Ti mire emlékeztek? Milyen történelmi pillanat maradt meg bennetek?
Elárulom az enyémet, a talán elsőnek nevezhetőt: beteg voltam, nem voltam iskolában, tévét néztem. Egyszer csak félbeszakították az adást, és egy komor bemondónő bejelentette: "Meghalt Brezsnyev!" Onnantól gyászzene... Én meg kiabáltam a nagymamámnak: "Mama, Mama! Meghalt Brezsnyev!" És nem éreztem semmi különöset... csak rácsodálkoztam, hogy ez is megtörténhet... Utána, érdeklődve végignéztem az egész temetési ceremóniát... Hm, közönyös lettem volna?!
Akik kiszínezik napjainkat
Az "elkövetőről"
- Szitya
- Budapest, Hungary
- Egy nem szokványos ifjúkor után (tíz évet Svájcban töltöttem), itthon megtaláltam a szerelmet, a boldogságot, Zoli képében és gyorsan hozzá is mentem. Ezután nekiláttunk igen hatékony gyerekgyártásunknak. Boldog gyereknevelős évek következtek, amibe természetesen belefért némi munka is, például a számomra oly' kedves laptopkonyha. 2012 őszétől újra hivatalosan is "dolgozó nő" lettem, a köz szolgálatában. Az életünk egy örökös változás, egy izgalmas utazás, az unalmas életformát nem ismerjük. Kettő - hamarosan három - gimnazista, lassan már csak egy az általánosban, sport és zene szinte mindenkinek, kutya, színház, mozi, szülinapi bulik, családi események, versenyek, utazások, baráti vacsorák, munka, háztartás, gyereknevelés. Hogyan éljük mindezt meg/át/túl, erről szól a blog. Meg még sok minden másról: mosolyok, kételyek, történetek, fejlemények, jellemzések és töprengések. Benne van az életünk. Egy négygyerekes család élete.
Bátran ajánlom őket:
-
-
-
-
-
-
-
Starbucks...3 éve
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
34 megjegyzés:
Nem, de nem jelentett számodra semmit.
Bennem semmi ilyen első momentum nem maradt meg. Illetve ha meg is maradt, akkor sem ilyen jelentőségű.
De végül is az is történelmi élmény, hogy járhattam NSZK-ban és NDK-ban, na meg Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetúnióban is. Ezt már a mai gyerekek nem mondhatják el. :) És arra is emlékszem, hogy 4 ellenőrzési ponton kellett átmenni az NDK-NSZK határ között.
Meghalt Antal József. Generációs emlék, éppen a vasárnap délutáni Walt Disney mesék középsője közben történt. Hihetetlen nagy csalódás volt.
Kb. ugyanilyen élénken él még az a kép, hogy apukám nekivág hajnalban az utcának, mert úgy hallotta, reggel 6-kor lesz kenyér! (Taxisbokád egyik reggele, 16 km-re Budapesttől.) Lett, lefagyasztottuk és azt ettük néhány napig.
Nyanyuskaa
Van. Méghozzá olyan eleven bennem, mintha tegnap történt volna. De kérek egy kis időt. Nem tudom csak úgy, két szóban leírni. Puszi
Nekem talán Kádár János halálhíre volt az első, és ezzel kapcsolatban arra emlékszem, hogy mennyire megdöbbentek a felnőttek.
Az első, aminek részese is voltam és élénken él bennem, mikor a barátnőmmel tépkedtük a legeslegelső, választási plakátokat, amik a rendszer megtartására biztattak :)
Mosonmagyaróváron éltünk, és emlékszem az egyébként nagyon csendes városon végig álló autó sorokra, akik mind a határátkelésre vártak. Aztán emlékszem, hogy az ország belseje felé meg minden autó tetején gorenje volt :D
Egyébként pedig azt gondolom, hogy nem válik közönnyé. Megszokássá lehet. De szerintem az nem baj, hogy megszokom, hogy segítek. Hogy ez az életem része, és a fizetésem, javaim egy részét arra használom, hogy segítsek, ahogy egy részét szórakozásra, más részét ételre, megélhetésre költöm. A segítség közönyből nem megy. De sajnos olyan világban élünk, hogy válogatunk, hova segítsünk, mert olyan sokra van szükség. Számomra az a nagyobb feladat, hogy el tudjam dönteni, hova és mikor kell és szabad adni. És ezt továbbadni.
Kikocs!
Köszi, hogy elmesélted. és igazad van. Kicsit jobban megfogalmaztad az én tépelődésemet. Hogy azt add tovább: mikor és kinek KELL segíteni. Nehéz. Pl. személyes sikeremnek élem meg, hogy a gyerekeim, ha kinőnek végleg egy ruhát, vagy játékot, akkor azt mondják: akkor ezt odaadhatjuk X-nek vagy Y-nak. Fel sem merül bennük, hogy ne adjuk csak úgy oda, segítségként, vagy, hogy inkább eladjuk, semmint, hogy segítsünk.
Edith!
Kíváncsivá tettél. Bár, persze, vab tippem, hogy milyen eseménnyel lehet kb. kapcsolatos, de hogy milyen mélységben, arról nincs.
És köszi mindenkinek. Várom a többieket is! Az elég evidens, hogy mi megéltünk egy korszakváltást. Az már csak pontos életkortól függ, hogy kinek mi az első emlék!
Nekem is megvan Brezsnyev halála: a mamáméknál voltam, mert beteg voltam akkor, és ott néztem a nagy gyászszertartásokat. Aztán arra is emlékszem, hogy pár hónap múlva az utódja is meghalt (Csernyenko?), és én azt mondogattam a szüleimnek, hogy miért ilyen örgeket választanak meg, aztán ne csodálkozzanak, ha az is meghal hamar...
Ami a szükségeket illeti, szerintem sajna közönyössé lehet válni. Mert az ember csak így tud védekezni az ellen, hogy ne osztogassa el mindenét, mert annyian állnának érte sorba. És az a legrosszabb, hogy tudjuk, sokan visszaélnek az emberek segítőkészségével. Ez persze tovább növeli bennünk a közönyt. Amikor vidéki lányként Pestre kerültem, szabályosan sokkot kaptam a koldusoktól, mindegyiken segíteni akartam, aztán egyszer valaki felvilágosított, hogy ezek dolgoznak valakinek, akik majdhogynem az összes pénzt elszedik tőlük, aztán elhúznak az ixöttel.
Antall József halálára én is emlékszem, de sajnálaton kívül mást nem éreztem. Egy színész halála, pl. Bubik István, Kállai Ferenc, halála jobban megvisel.
Szerintem sem rossz, ha megszokják a segítségnyújtást. De ebben is fontos a mértékletesség. És tudni kell azt is kezelni, ha egyszer-egyszer nem adsz, ne legyen rossz a lelkiismereted... Mi is szoktunk adni piros lámpánál a koldusoknak. Nem sokat, de adunk. Egyszer, régen pedig egy koldusnak, aki egy kutyával volt, vettem egy grill csirkét, zsemlével, kovászos uborkával, és egy Nesteával. Mondtam, a csontot adja a kutyának. Könnyes volt a szeme, annyira meghatódott, majd a kutyát rám akarta sózni, hogy nálam biztosan jó helye lenne. Ha nem lett volna otthon másik, el is vittem volna magammal. Egy időben rendszeresen vettem az újságjukat is. Nagyon szép versek vannak benne.
Az árvízeseknek mi is utaltunk pénzt, de ez is olyan dolog, hogy mi a biztosítéka, hogy odaér azokhoz, akikhez kell. Tehát valóban jobb a tárgyi adomány. Szerintem.
Puszi Nektek! :)
Szerintem sem voltál közönyös.
Huhh, hát elég sokminden eszembe jutott. Az első talán a zsanai gázkitörés. Nekem az nagyon félelmetes volt, aztán a rendszerváltás, a taxis blokád.
Emlékszem, hogy gyalog jöttünk haza egy barátnőmmel a munkahelyről, kaptunk szórólapokat, és valahogy furcsa volt a Kerepesi úton sétálni. A HÉV járt, a kalauz lemaradt róla, mert éppen ebédet vett. Király utcából Szentmihályig gyalog nem volt kis séta:) De nem bosszantott. Papám meg vodkát vitt a blokádosoknak, hogy tartsanak ki.
És persze Brezsnyev, Kádár, Antall halála.
Még egy kép ugrik be, nov. 7-ei ünnepség a suliban, megyek, hónom alatt egy méretes Lenin mellszoborral.
Nekem az 1989-es román forradalom. Persze csak tévéből, innen a békés Budapestről, de még nagyon kicsi voltam (6 éves), és nagyon megviselt - a felnőtteket meg nyilván nagyon érdekelte az egész, így nem kapcsolták ki a tévét, pedig még sírtam is, úgy féltem.
Emlékszem, megkérdeztem, hogy de ugye karácsonykor abbahagyják majd a lövöldözést? Na akkor borultam csak ki igazán, mikor megmondták, hogy nem valószínű... (Hát, lehet, hogy jobb lett volna egy kegyes hazugság anyukámtól, hogy persze kicsim...)
Aztán annak is volt egy sajátos "bája" mikor a békés karácsonyi ebéd desszertjeként megtekinthettem a Ceauşescu házaspár kivégzését élőben , így utólag tényleg nem is értem, hogy hagyhatták, hogy nézzem, bár arra is emlékszem, hogy a kivégzést inkább amolyan népmesei igazságszolgáltatásnak éltem meg gyerekfejjel, szóval azon már nem borultam ki.
Ahogy ebből az első emlékemből is kiviláglik, engem nem óvtak különösebben az ilyen hírektől, később sem, én most egyelőre úgy gondolom, hogy a lányaimnak szeretném kicsit óvatosabban adagolni a sok rosszat, ami körülvesz minket. Nem akarom burokban nevelni őket, és szeretném, ha tudnának arról, hogy milyen gondok vannak a világban, és a segítségnyújtásra való hajlamot is szeretném kifejleszteni bennük ( vagy inkább megtartani, hiszen egy gyerekben ez eredendően ott van), de jó lenne, ha mindezt mindig csak a koruknak megfelelő szinten kéne beengednünk az életükbe.
Egyébként szerintem nem valószínű, hogy a következetes segítségnyújtásra neveléstől közönyössé válnának a gyerekek. Épphogy inkább belsővé válik az erre való érzékenység.
(Bocs, nagyon hosszú lettem, de sok gondolatom van a témában. Valójában még ennél is több. :-))
Több is van.
Kádár János halálhíre a rádióban, a Taxisblokád, Antal József halálhíre.
Sőt, emlékszem a Köztársaság kikiáltására is.
Meg még egy csomó mindenre..
De a segítségnyújtással kapcsolatban a számból vetted ki a szót, épp mostanában merengtem el ezen, hogy talán túl "természetes" lesz a mi gyerekeinknek, hogy valahol mindig katasztrófa van. :(
Igy olvasva a hozzászólásokat úgy látszik engem nagyon védtek ilyenektől. bár asszem az is sokat számított, hogy sokáig nem volt tv-nk, míg kicsi voltam.
Kicsit "röhelyes", de bennem egy rossz élmény maradt meg: mikor 2001. január 1én felkeltem, apum ült a konyhában, épp krumplit pucolt (vagy valami hasonló semleges tevékenységet végzett), és flegmán közölte: "hallottad, meghalt"
Akkor már volt tv-nk, minden reggeli hír arról szólt, hogy meghalt Zámbó Jimmy, de én magasról tojtam le, és ezt közöltem is apummal, hogy ki a fenét érdekel, hogy meghalt Jimmy???
Erre apum: "nem ő, hanem a mama...."
Az első sokk után az maradt meg bennem, hogy
1: mégis honnan a fenéből tudtam volna, mikor akkor keltem fel
2: ezt a hírt anyum kicsit kulturáltabban tudta volna közölni, de ő ugye összezuhant
(mellesleg, teszem hozzá, ami még erről megmaradt, hogy a kórház NEM értesített senkit, és a keresztszüleim mentek látogatni mamát, mikor közölték velük, hogy éjjel meghalt, nem kapták meg a táviratot??? köszi -szilveszterkor??? Asszem valahogy 4-5 nap múlva érkezett meg. Nesze neked 21. század....)
tudom ,ez nem történelmi esemény, de nekem ez van csak...
Próbálom védeni a fiamat szintén ezektől, de a mai korban már kicsit nehéz, mert még ha nem is néznek hiradót, ott az internet.
:-(
ui: Pankának meg... atyaúristen....-(
Edit!
A tied családi történelem. A hideg is kirázott, ahogy olvastam! nem csodálom, ha a mai napig nem tudtad ezt igazán megbocsátani apukádnak...
Kezdem átlátni a dolgokat:
a nagyok "halálai" sokaknak megmaradtak (és igen, Móni, Csernyenko jött, majd rá gyorsan Andropov - szinte menetrendszerű temetések voltak; csodálkoztam is, amikor Gorbacsov jött...).
Egyébként az 1989-as romániai események bennem is mély nyomot hagytak, de szerencsére nem úgy, mint szegény Pankában, hiszen én már akkor (jujj!) 18 éves voltam. Az biztos, hogy ott éreztem, hogy a történelmet nagy "T"-vel éljük meg.
Az első Illyés Gyula halála 1983-ban. Mentem a nappaliba, édesanya meg mint egy őrült zokogva sírt: vetette le meg föl a kardigánját, mert hol rettentő melege, hol pedig nagyon fázott. Nem értettem, hogy lehet ettől ennyire kiborulni. Nagyon odavolt, sajnálta, hogy ilyen naaagy ember...
A legemlékezetesebb pedig Pozsony 1989-ben, a bársonyos forradalom. Ott tanultam a gimiben, mi is ragasztottunk plakátot, féltünk egy kicsit, izgultunk, de azon novemberi napok felemelkedett hangulata a téren, a boltban, az iskolában, a buszon - mindenütt... nos remélem, ezt sosem fogom elfelejteni. Leírhatatlan, nem tudom visszaadni és azóta sem tapasztaltam soha. Nagyszerű, megismételhetetlen esemény volt!
Julika
De jó volt ezt olvasni, Julika!
Köszönöm, hogy megosztottad velem/velünk!
Szilvi
u.i.: Illyés Gyulát volt szerencséje Apukámnak személyesen is ismerni... Eszembe juttatad, hogy amikor meghalt, Apu egy "oltár-szerűt" állított fel az egyik szekrényünkön, a könyveivel, a fényképével és gyertyával....
Csernyenkó és Andropov temetése. Érdekes Brezsnyev valahogy nem "érintett" meg. De az, hogy akkoriban zsinórban temetés és gyásznap van nagyon kiakasztott.
És emlékszem arra, hogy ezek után rettegtem attól gyerekfejjel, hogy mi lesz velünk, ha Kádár meghal.
Nálunk is hagytak minden szörnyűséget megnézni. Nem értem miért. Nagyon sok gyerekkori félelemtől megkímélhettek volna, ha nem engedik nézni pl. a Kékfényt.
És egyébként értem, hogy mi félelmed. Annyi rossz dolog történik napjainkban és arról annyira gyorsan és töményen szerzünk tudomást, hogy az ember simán közömbössé válhat. Vagy ami még rosszabb, egyszerűen megszokja a tragédiákat... Hm, ne legyen így!
Ha nem is történelmi emlék,
de Svájccal kapcsolatos.
Amikor a Nagymamád meleg zoknit
kötött, a svájci gyerekek pedig
csokoládét küldtek a magyar
gyerekeknek. Az iskolában
kaptuk meg a szépen becsomagolt
táblás csokoládét szalaggal át-
kötve és egy szál piros gyertyával díszítve. A csokoládé hamar
elfogyott, de a piros gyertyát minden évben feltettük a karácsonyfára, pár percre meggyújtottuk és olyankor a
kedves svájci gyerekre gondoltunk.
Már nincs meg a gyertya sem,
de az emlék él, és természetesen én is ajándékozok a bajban lévőknek.
Kati!
Nem az én nagymamám, hanem a svájci tanítónő nagymamája. Az én nagymamám itthon volt és az akkor 18 éves Apukámért aggódott, aki jelen volt az 1956-os forradalom összes jelentősebb pillanatában. Többek között a Parlamentnél is, annál a bizonyos lövöldözésnél...
Bocsáss meg a tévedésemért
légy szíves! (Pedig figyelmesen olvastalak!)
Kati!
Nem kell megbocsátanom, mert nem is haragudtam....
Kedves Szitya!
Nagyon sok emlékem van, mi az első, vagy a régebbiek?
A nagyapám 77 évesen hunyt el, én az utolsó 15 évben ismertem, ha nálunk nyaralt néha álmában kiabált és futott (járt a lába) álmában, mikor megkérdeztem miért csak annyit mondott rosszat álmodtam. Egyike volt az emlékezetes Don kanyarból a hadifogság után hazatért katonáknak. A századából 6-an jöttek haza. Sokszor elgondolom, hogy az általa megélt történelem is milyen mozgalmas volt.
Az én élményeim között szerepel a taxisblokád, akkor próbálkoztam első kenyérsütésemmel, mert a közértben még liszt is alig volt....Brezsnyev halála, iskolában néma felállással.... Sőt még a rendszerváltás után emlékszem rá, hogy a banánért sorban álltam a Nagycsarnokban... emlegetem is a gyerekeimnek mindig. Szerintem mindenkinek meglesz felnőtt korára a maga történelmi emléke, mert a szívünkhöz közelállókkal történik valami azt megjegyezzük. Mint pl.:::
Pl. a nevezetes New York-i szeptember 11-e, amikor két nap múlva tudtuk elérni kinnt élő barátnőnket, aki hál istennek éppen otthon volt, messze a történtektől és csak másnap kellett dolgoznia a NY-i központi kórházban, vagy a mostani iszapömlés, ami a Somló hegy lábánál van. De sok szüreten jártam ott, és igen hétfőn volt az iszapömlés, és előtte szombaton szőlőt szüreteltem, nem sok híja volt, hogy kerülő úton jutok csak haza Budapestre. Hál istennek a rokonaimnak semmi baja, nem a sérült településeken élnek.
Ennyi.....
Szerintem ne félj a közönytől, ha így neveled a lányokat nem lesz ott közöny, csak hozzáértő segítőkészség..
Üdv. Mariann!
Bocs, hogy hosszú voltam, mindig szívesen olvasom a bejegyzéseid!
Kedves Mariann!
Nyugodtan legyél máskor is hosszú! Nagyon érdekeseket írtál!
Meghalt Csáuseszku! Ott kuporogtunk a rádió előtt és nem hittünk a fülünknek. Első reakció: vége! Második: mi lesz most?
Tényleg eltűnnek a szekusok a színtérről egyik napról a másikra?
Nem lesz több zaklatás, akadályördítés, ártatlan szenvedés?
Hát nem tűntek el. Még ma sem... Csak diszkrétebbek.
Annyira jo, hogy megirtad ezt a posztot!!!! :)
A romaniai esemenyek es a kivegzes nekem is megvan. Es anyukamek beszelgetese, hogy tul messzirol vettek a kameraval,lehet, nem is ok voltak, es visszaternek meg majd...
Mi nem nezhettunk hiradot. Bezzeg most az en gyerekeimet invitaljak a sokkal durvabb dolgok megnezesere apuek... Ez lehet, hogy elfasulas???
Ha mar termeszet, a 1986 os vagy 87-es telen olyan nagy ho volt, hogy a kerites tetejeig fujta a szel. Tankok toltak es nyomtak le az utakon, hogy kozlekedni lehessen.felelmetes volt. A hofalak magasabbak voltak nalam. Sokan fagytak meg azon a telen...
Kikocs!
Én is nagyon örülök, hogy ennyi mindenről volt szó a kommentek között. Már csak azt sajnálom, hogy a hozzászólások nem részei magának a bejegyzésnek. Lehet, hogy ha ügyes lennék, sikerülne beletenni?
No, megpróbálom majd!
Ezt még had' meséljem el! Szept. 11. Ikertornyok. akkor még nem voltam itthon a gyerekekkel. Éppen dolgoztunk a bankban az irodában. Az ügyfeleink éppen ott voltak a toronyban! Csinálták a saját irodájukban azokat a dolgokat, amiknek a másik oldalát mi adminisztráltuk.
Félelmetes volt. A Raiters-en olvastuk a hírt, hogy beléjük repült a repülő. Ott ültem a sz.gép előtt és üvöltöttem.... A kollégáink haltak akkor meg. És online nyomon követtük az egészet. Szegények ők is ott ültek a gépeik előtt és set-elték az ügyleteiket.... és egyszercsak néma csend lett....
Jehudit, ez szörnyű élmény lehetett. :(
Én is a munkahelyen voltam. Egyik kollégám, aki mögöttem ült, munka helyett rendszeresen az indexet nézte. Egyszer, amikor hátranéztem, valami furcsát láttam, de nem fogtam fel. Szerintem ő sem, pedig ő végignézte a felvételt. Csak valamit motyogott az orra alá. Csak egy idő után esett le neki, hogy mit látott.
Aztán egyre többen kattintottunk oda és döbbenten néztük végig az eseményeket. Többet nem tehettünk. :(
Jehudit drága, ez borzasztó! És hányan vannak még akik ugyanígy élték meg azt a szörnyűséget.
"szent"? háború!!! :((
Én konferencián voltam akkor. Egyik embernek csörög a telefonja, kimegy-visszajön falfehéren. Mondja mi történt. Fia ott dolgozik. Később jött a hír, aznap nem dolgozott...
Van amikor úgy sokkol valami, hogy sírni sem tudsz, csak érzed -szétrobban benned valami.
Én terhes voltam akkor Emmával... És ahogy néztem a tévében a füstölgő tornyokat, az jutott eszembe: te jó ég, micsoda világra jön majd ez a gyermek!!!
Bennem - és gondolom többszáz millió emberben - valami gyökeresen megváltozott akkor....
Szia Szilvi!
Zugolvasó vagyok. 1977-es.
Emlékszem Brezsnyev temetésére. Sírtam. (????)
Emlékszem a romániai forradalomra. Akkor próbáltam ki a játék varrógépemet.
Emlékszem a rendszerváltás utáni első parlament alakulására. Lugosi (?) Viktória akkori tévés riporter fehér lepelbe öltözve - mint egy görög demokrata - kommentálta az eseményt.
Emlékszem a taxis blokádra. Aznap vívóverseny volt és csak Szentesről érkezett csapat. Aznap talán érmet is nyertem.
Antal József halálakor épp misén voltunk, ahol kötelező ima volt érte. Mire hazaértünk, már hallottuk, hogy meghalt. Elkésett dolog volt. De épp ezért nekem a mesesorozat félbeszakítása nem maradt meg. A férjemnek viszont igen.
2001. szeptember 11-én a piros 7-esen utaztam, épp az Erzsébet hídon ment át, amikor hallottam a mögöttem utazó két nőt beszélgetni, először azt hittem, hogy egy filmről beszélgetnek. Mire Pestre értünk, már tudtam, hogy ez a valóság.
Emlékszem arra, hogy amikor bemondták a tévében Páger Antal halálhírét, este 6 körül volt. Bubik István halálhírét pedig rögtön ébredés után, reggel 6-kor hallottam. Szabó Magda halálhíre vacsora közben ért. A férjem és az épp nálunk lévő unokatestvérem nem merték hamarabb elmondani, ők már tudták hamarabb.
Szitya, köszönöm Neked ezt a bejegyzést (is)!
Szeretettel: Eszter
Drága Eszter!
Én pedig köszönöm neked ezt a hozzászólást! (Nagyon szép volt: futkározott a hideg a hátamon.)
Megjegyzés küldése