Az ikerség bája

Általában azt szoktam taglalni, hogy mennyire különbözik a két egyszerreszülöttünk. Már egy ideje tervezgetek egy bejegyzést a mi hatéveseinkről, mert annyi mindent kellene mesélni róluk. Most tartanak annál az ugrásszerű változásnál, amikor szinte egy éjszaka leforgása alatt pici ovisból iskolaérett nagyságokká válnak. Nap-mint-nap lenyűgöznek minket azzal, ahogy átalakulnak, újraformálódnak (mint valami lelki barbapapák-s-mamák...). Hogy Klára a doktori disszertációját írja lassan, az egy dolog, de az is maga a csoda, ahogyan végre Imó is szépen kicsomagolja az ő szenzációs és mókás személyiségét, ahogy egyre jobban válik le az ikertesóról, ahogy mer és akar önmaga lenni, ahogyan lubickol is ebben.

Tehát egy kifejtős értekezés is várat még magára ebben a bűbáj témában, de sajna, most még csak a fejemben található. Remélem, lesz időm blogspotra is vetni.... Most csak egy igazán aranyos aktualitást szeretnék rögzíteni.

Szóval, a legtöbb dolgot másképpen művelik A múlt hétvégén viszont egyszerre, azaz teljesen pontosan egy nap különbséggel, pottyantották ki az első tejfogacskájukat. Mindketten ugyanazt! Most értettem meg igazán a "rizsfogak" kifejezést! Mindkettőnek egy alsó darab hullott ki és valami olyan aprócskák, mint két rizsszem, tényleg. Hová fog ott férni az új fog?! Apropó új fog! Míg Imónak szinte álmában esett ki az első tejfog, minden megpróbáltatás nélkül, addig Klárának rá kellett segíteni a folyamatra és elég "véres körülmények" között jött ki az a szegény fogacska. Miért kellett rásegíteni? Mert észerevettük, hogy mögötte már ott az új fog!!! De ő mozgatta magának, mi csak tanácsokkal láttuk el....

Így aztán, mindketten, szinte egyszerre örültek, hogy végre nekik is hozhatott valamit a fogtündér, eddig csak a foghullajtó nővéreiket lesték vágyakozó pillantásokkal...
Apropó hm, vágyakozás, vagy mondjuk ki: egy pici, egészséges irigység! Úgy esett, hogy bár Imónak esett ki végül hamarabb a foga, Klárának kezdett el hamarabb mozogni! Pár hete történt, hogy atlétika után Klára vidáman ugrándozva jött felém: "Anya, mozog a fogam!!!" Na, lelkendeztünk egy sort és közben szálltunk be az autóba. Anyu is ott volt. Egyszer csak az tűnt fel mindkettőnknek, hogy Imó olyan hallgatag. Kissé lekonyuló szájjal üldögélt csendesen az ülésében. "Mi baj, Imó?" -kérdezte kisméretű alter egoját anyukám. "Semmi"-válaszolta hősiesen. Ránéztem: "Azért vagy szomorú, mert Klárának már mozog a foga, neked meg még nem?" Nagy szemekkel rám nézett és bólintott. Annyira aranyos volt!!!!!

Úgyhogy, örülök, hogy ezt most ikresen művelték, jobb volt ez így a "kis" hatalmas lelküknek! Kíváncsi vagyok, hogy ismétlődik-e majd ez az egybeesés a következő fogaknál is....