Utazás a lányommal

"Jól csináljátok! "-mondta Ildi, és ezek a szavak annyira fontosak számomra! Ildi jó barátunk, egy angyal, aki eme nemes tevékenység mellett, "mellékállásban" még gyerekpszichológus is. "Jól csináljátok, mondta tehát, mert a gyermeknek teljesen jól kialakult énképe van, tökéletesen el tudja magát helyezni a világban, a család iránti kötődése, a szülők végtelen szeretete és nagy tisztelete is érződik. Rendben van a lelke." Eddig a jó hír. "És mégis, folytatja Ildi, Zita (mert róla van szó!!!) egy komoly szakmai kihívás: hogyan lehet az, hogy egy gyerek, aki ennyire rendben van, mégsem tudja elengedni magát teljesen?" Ildi válasza: egy kis hiperaktivitás.

Én pedig fellélegeztem. Mert Zitus már egészen pici kora óta elképesztő energiákat viselt magában, és ha nem adta ki, akkor nagyon nehéz volt vele. Sokan őrültnek nézhettek, vagy biggyesztett ajkú megvetéssel figyelték: hát hová hajtja ez a nő ezt a gyereket? Sehová sem hajtottam, ő "szaladt" mindefelé! Zitát sok minden érdekelte mindig is, és a mai napig végtelenül érdeklődő kis hölgy. Így aztán sok mindent ki is akart próbálni - mi pedig hagytuk, hogy megtegye. Szép lassan letisztult a kép, mára két nagy szenvedély maradt: a vívás és a fuvola - ez utóbbi az együttzenélés öröméért főként, amit a zenekar nyújt neki. Persze kialakult az is, hogy mit szeret jobban az iskolában, nos, ez nem a matek. Viszont a nyelveket jó érzékkel és könnyedén tanulja - nagyon szívesen. És a magyar nyelv, az irodalom, a fogalmazás is nagyon vonzza őt. Egyszer volt csak kitünő - mert akkor megkapta a kegyelem ötöst magatartásból. Amúgy ez volt mindig az egyetlen gyenge pontja. Mert neki mindig van közlendője. És azt el is árulja. Azonnal és rögtön. És ő tényleg nem tud egy helyben maradni. Izgága a padban, az egyik nyílt órájukon felfedeztem, hogy ő gyakorlatilag áll órákon is... Most tart ott, hogy a beszédje is sebes, annyi mindent szeretne GYORSAN közölni. Ha eszik, akkor szinte habzsol, mint aki fél, hogy eleszik előle azételt. Ha meg éppen beszél evés helyett, akkor közben biztos, hogy kalimpál a lábaival és a kezeivel is (esetleg a terítőt "simogatja" nagy körökben, kevés esélyt hagyva a vízzel teli poharaknak a függőleges létre..). Szóval, sokszor az az érzésem, hogy egy erőmű csücsül mellettem, és simán lehetne áramot fejteni a gyermekből...

És hogy miért kértem meg Ildit, hogy jöjjön el és beszélgessen vele párszor? Mert noha egy okos, érdeklődő, jó tanuló, jó sportoló nőpalántáról van szó, akinek néha akkora a szája, mint a Bécsi kapu és aki simán odacsíp (rúg vagy mar) a húgocskáinak, ugyanez a Zita, képes arra, hogy egy pillanat alatt, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, elhiggye magáról, hogy ő béna, ügyetlen, hogy "ez neki nem fog menni". Ezt pl. a mateknál úgy csinálja, hogy szinte végig sem olvassa a feladatot, és máris pánikba esik és kijelenti: nem értem. Mondjuk, ez egy mumus tantárgy volt, ami most, az új suliban, új tanárral, új hozzáállással már egy kicsit "feljövőfélben" van, nem mindennaposak a matekos "kiborulások". És ugyanezt a rémült, önbizalomhiányt láttam rajta legutóbb egy vívóversenyen is. Már feltűnt, hogy Zita sokszor nem is az ellenféltől kap ki, hanem már fejben elveszti előre az asszót. És még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy ugyan miért akarom, hogy az a gyerek mindenáron nyerjen, jelezném, hogy egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy hittel és akarattal simán és könnyedén érhetne el olyan eredményeket, akár a sportban, akár néha máshol, amilyenekre képes.

Tehát: nekem nem az a gond, ha nem ötöst hoz, sőt! Hanem az a gond, ha látom (látjuk) rajta, hogy nem tett meg mindent érte. Mostanában pl. stabil négyes matekból, pedig eddig az ötöst "szoktuk meg". Még sosem "szidtuk le" érte, mert látjuk, hogy igyekszik, látjuk, hogy fejlődik, látjuk, hogy akar. És így azt is látjuk, hogy lesz az még ötös is. Vívásban is ez a gond. Nincs azzal baj, ha elveszít egy asszót. Ha azt úgy teszi, hogy látjuk: gondolkozva, koncentrálva, akarva vív (azt úgysem tudom megítélni, hogy jól vív-e,mert még mindig nem kristálytiszta előttem minden ebben a sportban...), csak éppen az ellenfél ügyesebb/rutinosabb/két fejjel magasabb/kétévvel idősebb. Azzal van a gond, ha meglátom a pofiján azt a kifejezést, amiből süt: "jajistenemnekemeznemfogmennielfogomveszítenijajmostmilesz". Mert azt gondolom, azt gondoljuk, hogy az ilyen hozzáállás elhatalmasodása kihathat az életkéje összes területére. És azt is tudjuk, hogy ennek a hozzáálllásnak a főbb gyökerei az elmúlt négy iskolai évben találhatóak, egy bizonyos pedagógus jópár "remekül" betaláló megjegyzésével. A váltás többek között, emiatt is szükséges volt. Na de! Mindig lesznek rosszindulatú, gonoszkodó, alantas megjegyzések! (Persze, nem mindegy milyen korban kapjuk őket...) Ezért fontos, hogy higgyen magában, hogy elhiggye, hogy ő képes bizonyos dolgokra! És én/mi hiába mondtam/mondtuk neki, hogy ő igenis okos/ügyes/szép, stb., most úgy láttam, ehhez kevesek vagyunk.
Zita amúgy is szereti az exkluzív foglalkozásokat. Ildi pedig -mint már írtam - egy angyal, és még házhoz is jött!!! Persze, nem azért kértem őt meg, hogy eljöjjön, hogy engem erősítsem meg a "nevelési és szeretési módszereimben", de nagyon örültem a szavainak!!!

Ezekkel a benyomásokkal és beszélgetésekkel "felvértezve" vágtunk neki a most elmúlt hétvégének. Aminek volt egy totálisan más vetülete is - arról majd a következő bejegyzésben. Bonyolult családi életünk szervezése úgy hozta, hogy péntek délután egy távolsági buszon találtam magamat Zitussal és Verus barátnőm két gyerekével. Balatonfüredre, pontosabban onnan pedig egy Vászoly nevű tündéri falucskába igyekeztünk, mert Verusék most ott laknak. Péntek este tehát ott költöttünk el egy finom vacsorát és ott aludtunk - Zita és én egy szobában. Szombat reggel kölcsönkaptuk Verusék egyik autóját, és elindultunk kettecskén Zitával, Sárvárra, egy vívóversenyre. Az út gyönyörű volt: szinte giccsesen szép őszi időnk volt, ragyogó napsütéssel, pazar színekkel és fényekkel, mindezt egy fantasztikus útvonalon: láttuk az ébredező, párás Balatont, elsuhantunk a Badacsony, a Somló-hegy, a szigligeti és a sümegi várak mellett és végig beszélgettünk, csacsogtunk. Majd kicsordultam, annyira hálás voltam a Sorsnak egy ilyen lehetőségért.

A verseny késve kezdődött, Zita már nagyon ideges volt. Hát még én! Alapvetően sem szeretek ilyen versenyekre járni, mert annyira szeretném, hogy örüljön, hogy túlizgulom, aztán pedig még attól is félek, hogy ez rá is átragad! Most pedig, hogy Zoli nem volt ott, még arra is megkért, hogy "ahogy Apa, te is álljál a pást mellé!" Na, köszi!!! De egész jól belejöttem...

Szépen versenyezett. Tényleg. Élete legjobbját hozta. És az most egy nagyszerű eredménnyel is párosult. És amikor kiesett végül, akkor sem borult ki. Mert akkor is szépen vívott. Mert ott állt mindenki: csapattársak, edző, szülők, és szurkoltak neki. Mert végre merte használni azt a tudását, amit eddig megszerzett. Mert érezte, hogy megmutatta: megérdemli edzői bizalmát.

És, az "ildis" szeánszok előtt azt gondoltam, hogy van ebben a gyerekben egy gát, ami egyszer majd csak átszakad, és el meri hinni, hogy ő tényleg tud olyan fantasztikus lenni, ahogy mi azt már régóta mondjuk neki. Mintha repedezne ez a gát. És ez anyai szívemnek nagy boldogság.

Odafelé ezt nem hittük volna lehetségesnek, de mégis:visszafelé még szebb utunk volt! Ketten, anya és lánya. együtt egy úton, amiről most én is egyre inkább érzem: ez a jó! Igyekszem majd nem letérni róla...  

És Ildi! Köszönöm!