Pages

2011. április 10., vasárnap

Sajnálom

Két évvel ezelőtt, Húsvétkor, hosszas őrlődés után, engedtünk az évek óta tartó könyörgésnek, és lett két igazán aranyos törpenyulunk: Lulu és Gizi. Húsvétra kapták a lányok, és többet nem is voltak hajlandóak megválni tőlük. Hezitálásunk egyik fő oka nem is az volt, hogy még egy gondot és felelősséget veszünk a nyakunkba (bár az is), hanem, hogy vajon meddig élnek ezek a jószágok, nehogy túl korai dráma adódjék...

A nyuszikat eredetileg úgy gondoltuk tartani, hogy tavasztól őszig nálunk, a téli időszakban pedig "panzióban", ismerősnél. De menet közben rájöttünk, hogy a kint tartott nyuszik ugyanúgy vastagabb bundát növesztenek és tökéletesen eltelelnek. Ketten voltak, mindig összebújva: egy szép szürke-fehér és egy zsemleszínű-fehér. Így aztán a telet is nálunk töltötték.

A bonyodalmak a következő tavasszal kezdődtek. Gondolom, egyéves "nagynyusziként", a tavasz szelét érezve, felébredtek bennük a hormonok, de legalább is a zsemleszínű Giziben. És elkezdte "molesztálni" a vele egyébként értelemszerűen egynemű Lulut. Méghozzá nem akárhogy... Lulu szegény rettegett már Gizitől, aki harapta és tépte őt, no meg igyekezett volna rábírni őt olyasmire amire ők ketten együtt nem voltak alkalmasak...

Gyors állatorvosi konzultáció után kiderült: ennek fele sem tréfa: ha együtt hagyjuk őket, végzetes kimenetelű is lehet a harc. Így aztán két külön ketrecbe kerültek. Először biztattak bennünket: egy-két hónap, és lenyugszik Gizi, de nem így lett. Akárhányszor megpróbáltuk őket újra összeereszteni, ugyanúgy végződött a dolog. Így aztán maradtak külön. Két ketrec, annak tisztántartása, nem volt nagy öröm. Fel is lázadt Zoli egy idő után. Végül, Emma egyik osztálytársnője szívesen befogadta a "támadót", Gizit, és elvitték ketrecestül. Jó megoldás volt, mert továbbra is tudunk róla mindent, látogatható is, hiszen közel laknak, és ráadásul, az osztálytárs apukája állatorvos, így garantáltan jó kezekben van. Gizinek azóta is arany élete van, mert ott még a házba is beengedik.

Lulu maradt nálunk, és a gyerekek rendesen gondozták: enni és inni adtak neki minden nap. Néha ugyan összevesztek, hogy ki etet, de éhen sosem maradt. A takarítását és "átmozgatását" is mindig elvállalták.

És eljött az újabb tavasz. Ma kissé szétszéledt a család, kinek itt, kinek ott volt programja. Amikor hazaértünk, Lulu már nem élt. Zita talált rá, hiszen ment volna "köszönni" neki, ahogy szokta. Zokogva jött, hogy Lulu már nem él. A Kicsik meglepően jól viselték. Emma még nem ért haza az ő kirándulásából, rettegek a reakciójától, hiszen ő volt azért a legnagyobb Lulu-barát. (Update: hazaért és kiborult)

Eljött Gizi új gazdája, az állatorvos-apuka és azt mondta: összeomlott a vérkeringése. Vagy a nagy szél, vagy a lomtalanítás, vagy csak úgy, semmi. Volt már egy ilyen esetünk, egy másfél éves gyönyörű Briard kutyával...




Nagyon sajnálom. Aranyos nyuszi volt, a gyerekek szívesen gondoskodtak róla, és rossz ez, amikor szembesülnek, szembesülünk az elmúlással. Most nem jó nekünk.

12 megjegyzés:

Eperke írta...

Nagyon sajnáljuk a kisnyuszit.

Joe bácsi írta...

Egy házi kedvenc elvesztése mindig nagyon fájdalmas. Sokszor mintha embert gyászolnánk. Sajnálom, együtt érzek veletek!

Maimoni írta...

Nagyon sajnálom, nálunk az első halak elpusztulása hasonló szomorúságot váltott ki - de tanít ez a helyzet, pontosan azzal, hogy szembesülünk a halállal. Illetve, a gyerek talán ekkor találkozik először. És jobb, ha így - már bocsánat, tudod, hogy értem...

NőiCsizma írta...

Jaj, szegény lányok!
Mikor Én kicsi voltam, találtunk a kertünkben egy kis vadnyuszit. Picurka volt, pár hetes. Kb 1 hónapja éldegélt már nálunk (imádtuk! Fanni volt a neve), mikor hirtelen elpusztult. Emlékszem, mennyire megsirattam... Nagyon sajnálom a lányokat!

Unknown írta...

:( Sajnálom

Juli írta...

Hogy én ezt mennyire átérzem... Én nagyon nagy állatbarát vagyok, rengeteg féle állatom volt már, és sajnos (nem az én bánás módom miatt) elpusztultak, vagy megkellet válnom tőlük... És annyira szerettem őket, azóta sem akarok másikat helyettük, mert ők voltak az "Igazik". És most itt állok egy csöpp kisemberrel az oldalamon, aki megőrül az állatokért, és félek, nem merek állatot ajándékozni neki, mert ha "elmenne", meghasadna a kicsi szíve, és az nekem is fájna.

F.B. Dóri írta...

:( Én is nagyon sajnálom. És együttérzek a Lányokkal. Tudom milyen rémes érzés... :(

Nálunk az első elhalálozott halak is titokban kerültek ki az akváriumból, mert féltem a reakciótól. Ma már jól kezeli Szonja, hogy a halak olykor kevesebben lesznek. Sajnálja egy-egy kedvencét, de nem akad ki rajta.

Attól a naptól viszont előre rettegek, amikor a kutyákkal történik meg... Ráadásul tudom, hogy akkor én is nehezen maradok majd erős... Remélem még nagyon sokáig velünk lesznek!

Kemény dolgok ezek. :(

Timi írta...

Nagyon sajnáljuk,hogy Lulu már nincs veletek,és azt igazán,hogy Zitus találta meg.Nagyon sokkoló lehetett Neki és Nektek is.De most legyetek Zolival résen,mert jön a húsvét és a 4 leányzók nagy könyörgésbe kezdjenek!Nem azért mert nem szeretném,ha boldogok lennének az új nyuszival,hanem mert nem olyan lesz mint Lulu és még nagyon friss az emléke.
Nem hiszen,hogy ne sirathatnánk el velük mi is a szeretett kis állatot,hisz akkor látják nekünk is fáj és természetes,hogy szomorúbbak.Sokkal jobban fogják fel ezt az egész halál dolgot mint mi.Az a jó,ha beszélünk rollal és nem kezeljük tabunak,mert ha túl óvjuk őket,akkor később fognak nagyon nehezen túl lépni a hasonló helyzeteken.
Még biztos lesz 1 két alkalom,mikor kicsit szomorúak lesznek,és talán még sírni is fognak miatta de ezt hagyni kell.Szerintem legalább is. :((((((

JuditAu írta...

Jaj de sajnálom! Pedig milyen édes nyuszkó volt! :(
És akkor most húsvétkor lesz utánpótlás?

Szitya írta...

Köszönöm mindenkinek a hozzászólást. Nem, nem lesz újabb nyuszi, nem is akarják. Emma így fogalmazott: "én nem akarok újabb nyuszit, én a Lulut akarom vissza!"
És persze, hagyom őket sírni, csak átölelem őket, és minden kérdésükre válaszolok. Eltemettük, sírja van, azt ők csinálták.

Vera írta...

Nemrégen még te vigasztaltál minket a sorozatos cica- és aranyhal-halálozások miatt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar nálatok is előfordul.

Rettentően sajnálom, tényleg!
Rossz őket sírni, szomorúnak látni, de valahogy ez is része a felnőtté válásnak.
Kívánom, hogy mielőbb megnyugodjanak a gyermeklelkek, az idő és a sok-sok beszélgetés segíteni fog.
Futással kapcsolatban meg írok emailt külön.
Puszi!

Vivien írta...

Nagyon sajnálom szegénykét, de főleg a Lányokat. :( Talán egy újabb húsvéti nyuszi feledtetni tudja a bánatukat...!?

puszi Nektek!

Vivien