Sajnálom

Két évvel ezelőtt, Húsvétkor, hosszas őrlődés után, engedtünk az évek óta tartó könyörgésnek, és lett két igazán aranyos törpenyulunk: Lulu és Gizi. Húsvétra kapták a lányok, és többet nem is voltak hajlandóak megválni tőlük. Hezitálásunk egyik fő oka nem is az volt, hogy még egy gondot és felelősséget veszünk a nyakunkba (bár az is), hanem, hogy vajon meddig élnek ezek a jószágok, nehogy túl korai dráma adódjék...

A nyuszikat eredetileg úgy gondoltuk tartani, hogy tavasztól őszig nálunk, a téli időszakban pedig "panzióban", ismerősnél. De menet közben rájöttünk, hogy a kint tartott nyuszik ugyanúgy vastagabb bundát növesztenek és tökéletesen eltelelnek. Ketten voltak, mindig összebújva: egy szép szürke-fehér és egy zsemleszínű-fehér. Így aztán a telet is nálunk töltötték.

A bonyodalmak a következő tavasszal kezdődtek. Gondolom, egyéves "nagynyusziként", a tavasz szelét érezve, felébredtek bennük a hormonok, de legalább is a zsemleszínű Giziben. És elkezdte "molesztálni" a vele egyébként értelemszerűen egynemű Lulut. Méghozzá nem akárhogy... Lulu szegény rettegett már Gizitől, aki harapta és tépte őt, no meg igyekezett volna rábírni őt olyasmire amire ők ketten együtt nem voltak alkalmasak...

Gyors állatorvosi konzultáció után kiderült: ennek fele sem tréfa: ha együtt hagyjuk őket, végzetes kimenetelű is lehet a harc. Így aztán két külön ketrecbe kerültek. Először biztattak bennünket: egy-két hónap, és lenyugszik Gizi, de nem így lett. Akárhányszor megpróbáltuk őket újra összeereszteni, ugyanúgy végződött a dolog. Így aztán maradtak külön. Két ketrec, annak tisztántartása, nem volt nagy öröm. Fel is lázadt Zoli egy idő után. Végül, Emma egyik osztálytársnője szívesen befogadta a "támadót", Gizit, és elvitték ketrecestül. Jó megoldás volt, mert továbbra is tudunk róla mindent, látogatható is, hiszen közel laknak, és ráadásul, az osztálytárs apukája állatorvos, így garantáltan jó kezekben van. Gizinek azóta is arany élete van, mert ott még a házba is beengedik.

Lulu maradt nálunk, és a gyerekek rendesen gondozták: enni és inni adtak neki minden nap. Néha ugyan összevesztek, hogy ki etet, de éhen sosem maradt. A takarítását és "átmozgatását" is mindig elvállalták.

És eljött az újabb tavasz. Ma kissé szétszéledt a család, kinek itt, kinek ott volt programja. Amikor hazaértünk, Lulu már nem élt. Zita talált rá, hiszen ment volna "köszönni" neki, ahogy szokta. Zokogva jött, hogy Lulu már nem él. A Kicsik meglepően jól viselték. Emma még nem ért haza az ő kirándulásából, rettegek a reakciójától, hiszen ő volt azért a legnagyobb Lulu-barát. (Update: hazaért és kiborult)

Eljött Gizi új gazdája, az állatorvos-apuka és azt mondta: összeomlott a vérkeringése. Vagy a nagy szél, vagy a lomtalanítás, vagy csak úgy, semmi. Volt már egy ilyen esetünk, egy másfél éves gyönyörű Briard kutyával...

Nagyon sajnálom. Aranyos nyuszi volt, a gyerekek szívesen gondoskodtak róla, és rossz ez, amikor szembesülnek, szembesülünk az elmúlással. Most nem jó nekünk.