Ezüst

Bátyám alig húsz, Évi meg csak tizenkilenc volt, amikor találkoztak.
Két évvel később már ki is mondták a boldogító igent.
Két évvel később már fel is sírt Zsófi.
Nem kellett hozzá még két teljes év, hogy Dani is köztük volt.
Ismét alig huszonegy hónap és Zoli(ka) is családtag lett.
Jött egy kis szünet, építkezés, költözés, lenyugvás, majd Zita érkezésének hírére egy kis nosztalgia... Eme nosztalgia eredménye lett Gergő, bő nyolc évvel a harmadik gyermek után.

Én még (kis)kamasz voltam, amikor eljegyezték egymást. És továbbra is az, az esküvőjükön. Ekkor lett egy sógornőm.
Nagyban gimnazistaként éltem, amikor nagymamám felhívott, hogy hírül adja: 4 kg 30 dekával megérkezett Zsófi, aki által elnyertem a nagynéni titulust.
Épp, hogy hivatalosan felnőtté nyilvánítottak, hogy Dani révén már keresztanyává válhattam. 
Zolika ötkilós érkezése húszévesen döbbentett meg.
És amikor Gergőt meglátogattam alig párórásan a szülészeten, már jómagam is nyolc hónapja anyuka voltam, de őt meglátva tudtam, hogy én is szeretnék még (sok) kisbabát!

25 éve, hogy összeházasodtak. 25 év tele gyerekzsivajjal, élménnyel, eseménnyel, kihívással, gonddal és küzdelemmel....

Tegnap ünnepeltük itt őket, a megunhatatlan Garda-tónál, ahol ismét szüleim nagylelkűsége révén nyaralhatunk - az ő örömükre is, mindannyian (kivéve Danit, aki nyári munkán van).

További sok boldogságot és hosszú, örömteli együtt-töltött éveket, kedves Évi és Misi!
(képet csak a nekik szánt virágról és magunkról, az ünnepre indulván, teszek fel,  mert nem hinném, hogy ők örülnének a blog nyilvánosságának, és ezt persze tiszteletben tartom.)