Pages

2011. augusztus 5., péntek

A barátnőm szülinapja kapcsán

Már egy-két napja forgatom ezt a bejegyzést a fejemben. Zakatol rendesen, miközben a színkereső programmal szórakozva egyre elvetemültebb színkompozíciókat találok ki házunk különböző részleteibe. Kicsit kimegy a fejemből, miközben activity-zek, cluedo-zok, memory-zok (és én most elvileg magyarul írok blogot...) kockapókerezek, vagy zsüritagként működök közre a házi divatbemutatón és a tehetségkutató-versenyen. Mert hogy, kétnapos villámlátogatása után, ismét itthagyott minket a nyár. De tegnap, a biciklizés közben is ezen gondolkodtam. Hogy micsodán? Mindjárt jön.
Elöljáróban egy-két dolog. Az egyik az, hogy azért nem csaptam még bele, mert óvatosságra szeretném saját magamat is inteni. Semmi olyat nem akarok leírni, ami túlzó ahhoz képest, amit akarok mondani, és semmi olyat, amit valaki valamiért bántónak találhatna. Mert semmiképpen sem szeretnék megbántani senkit sem, még véletlenül sem.
A barátságról szeretnék írni. Arról, amit ez a szó tanított nekem az életben. És hát, csak a szépre szeretnék most emlékezni. No nem mintha nem kellett volna hozzá a kevésbé szép is, és nem mintha zavar, hogy volt olyan is - kinek nem?
Szóval, ott kezdeném, hogy a középiskolában (és kisebb részt az egyetemen) szerzett barátokkal van - többek között - egy olyan természetes közös nevezőnk, hogy nagyjából mindenkinek ez évben vagy környékén jön el a negyvenedik születésnapja. Hogy ez mekkora megrázkódtatás, vagy sem, az most más tészta, egy nemsokára fatálisan elkövetkező bejegyzés esetleges témája. De a kerek évforduló sokak számára azt a késztetést hozza, hogy alaposan megünneplje. Itt gyorsan leszögezném - ebben már nem vagyunk közös nevezőn a már fent említett barátok zömével....  Viszont van köztük több olyan, aki szinte "stikában" kötött házasságot, én viszont egy "világraszóló" lakodalom egyik "főszereplője" voltam. Ki mit tart bulira méltónak...
Szóval, voltam már Catherine barátnőm negyvenedikén; ő a rangidős a mi kis genfi lánycsapatunkban. Meglepetés bulija volt, a férje szervezte, és természetes volt, hogy engem is elhív. És "lényegtelen", hogy én Budapestről érkeztem. Remek hétvége volt, az már megint más kérdés, hogy milyen viszontagságos módon jutottam utána haza... Egyébként ugyanezen Catherine barátnőm leánybúcsúján is meglepetésként bukkantam fel - igazán megható pillanat volt az a találkozás (is): könnyes összeborulás egy fergetegesen vidám nap elején.
Tegnap volt az ugyancsak genfi Van barátnőmnek az a bizonyos negyvenedike. Felhívtam, hogy felköszöntsem. És ő azt mondta, hogy az a legszebb ajándék neki (tőlem), ha megígérem, hogy ott leszek a buliján. Mert ő készül megünnepelni ezt az eseményt. Igaz, kicsit később, pont az én hasonlóan kerek évfordulóm környékén. Megígértem neki, hogy akkor most már lefoglalom a jegyet...

No és, erre szerettem volna kilyukadni. Hogy mit is jelent számomra az a néhány nagyon közeli barát, akiket Genfben "hagytam", immáron tizenöt éve.
Azt mondják, a gimnáziumi évek alatt ismerjük meg az igazán mély barátságok alanyait. Én ezt osztom, bár nyilván történik ez másként is. Ott van például a Bátyám és az ő szegény megboldogult Jánosa, akivel az általános iskola első osztályától voltak jóban, és úgy is maradtak. Vagy ott van Zoli és Laci, akik ugyebár tanár-diák felállásban ismerkedtek össze. De ezek férfi-barátságok, és azt hiszem, hogy azok nagyon tudnak különbözni a nőitől. Megjegyzem, vannak nagyon kicsi-kori barátaim is, és nemrég kötöttek is. Velük is fantasztikus dolgokat éltem és élek meg. Mégis, valami, szinte mítikus, lengi körül "őket". Őket, akikkel együtt kamaszodtunk, és akikkel együtt váltunk felnőtté. Akikkel rengeteg kalandot éltünk meg együtt. Bulik, szerelmek, csalódások, tanulás és vizsgák, utazások és munkák. Meg persze végenincs telefonálgatások (sőt, Vannal még intenzíven leveleztünk is, a lehető legszabályosabban, miközben minden nap találkoztunk), pletykálkodások, elemezgetések, világmegváltások, iszogatások.
Szerintem, mi, akik végül is egy "kemény mag" maradtunk, a gimi és az egyetem után is, ha akartunk volna, sem lehettünk volna különbözőbbek - sok szempontból. Van, a vietnámi gyökereivel, és a svájci mentalitásával. Marianna, a délolasz lány, akinek annyi teher szakadt a nyakába az édesanyján elkövetett orvosi műhiba miatt, és akinek mégis olyan egetrengető humora és élet- és rendszeretete van. Catherine, aki hatévesen maradt félárván - hogy hogyan, arról még most sem tudjuk a biztos verziót, és akibe olyan hatalmas szív szorult! Lotta, a finn szeleburdi és őrületesen okos lány, a cápaimadátaval és kissé őrült kalandvágyával, a számos pasijával, most pedig már a görög férjével. Eva, a félig holland, félig svéd nagyothalló szépséges leányzó, aki apró "rendellenességének" hála a társaság legmegbízhatatlan "pletykafészke" lett - amúgy őrületesen eszes biológus. No meg én, a kelet-európai furcsaság - ne felejtsük el, hogy 1985-től éltem Genfben, és ezeket a lányokat-most már asszonyokat- én mind 1990 előtt ismertem meg. (És ők csak a lányok. Mert még ott van Peter, Patrick, Andréas, hogy csak hármat említsek az igaz-barát fiúkból.)
Tehát, az elmúlt egy-két nap, -többek között - Van születésnapjának apropóján, azon törtem a fejemet, hogy miként lehetne megfogalmazni azt, hogy miért tudott Genfben, és miért tud még most is olyan jól működni ez a pár barátság, ez a baráti társaság. És mindig ugyanoda jutottam: nincs nagy titok, csak annyi, hogy úgy kell elfogadni a másikat, ahogyan van. Valahogy ez történt és történik most is köztünk. Ez nem jelenti azt, hogy nem jelezzük a másiknak, ha valamit másként gondolunk, mint ő, ha úgy látjuk, hogy nem jó irányba tart. De talán azért, mert olyan mások, különbözőek vagyunk, ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk a barátságig, már kellett egy nagy-nagy adag nyitottság és empátia. És hát, hiányt kellett mindenkinek szenvednie egy számomra meglehetősen visszataszító tulajdonságból: az irigységből! Lehet, hogy ez túlzónak, az idő távlatában megszépülőnek tűnő állítás lehet, de komolyan mondom, hogy nem! Hogy miért nem irigykedett senki senkire? Talán így találtuk meg egymást... Vagy egy általános jóllétben élve, kissé kikopik ez az érzés? Bár persze, nem csak anyagi irigység létezhetne, hanem sokminden más is. Nem tudom, de az biztos, hogy így volt és így van most is. A mai napig ugratjuk és cukkoljuk egymást - kihangsúlyozva mindegyikünk kissé eltúlzott jellemvonásait-, de ugyanúgy szeretjük egymást feltétel nélkül, segítünk, összefogunk, , szurkolunk egymásnak, aggódunk egymásért, pletykálunk és elemzgetünk, világot megváltunk és jól érezzük magunkat -együtt. Alig várom azt a hétvégét, amit hamarosan ismét együtt töltünk.
Van egy másik apropója is az én barátság körüli bicebóca filozofálgatásomnak. Mégpedig az, hogy pár napot nálunk tölt Zita barátnője (mintegy "pótolván" egy hiányzó gyermekemet - Emma táborban van, de erről majd máskor). Érdekes módon, Dóri nem volt vagy mostani osztálytárs, hanem vívótárs. És míg Zita előző és mostani osztályában is gyakoriak voltak az utóbbi két évben a lányok közti "hatalmi harcok", a ki kinek mikor a barátnője és mikor nem, a ki kiről mit mondott kinek típusú igen csak nőies ármánykodások, a sértődések és magyarázkodások, addig Dórival egy percig nem volt semmi ilyen. Már több, mint egy éve "legjobb barátnők", de még egy apró összezördülés sem volt köztük. Pont azt látom, ami számomra igazán szívmelengető: hogy egészen egyszerűen csak elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Nincs irigység, és ez nagy szó. Dóri ugyanis nagy vívótehetség, kiugró eredményekkel. De eszébe sem jut ezzel kérkedni, vagy bármi hasonló; Zita pedig nem irigy rá. Komolyan: ez a két serdülő leány úgy tiszteli és szereti egymást, hogy az már megható. Nem tudom, hogy a vívás melyiknek meddig lesz élete része. És tény, hogy "földrajzilag" is kihívás az ő barátságuk; hiszen Dóri újpesti, mi sashalmiak, a vívó-klub zuglói, és Zita egy rákosmenti suliba jár. De, szerintem, ha valamiért ritkulnának is a találkozóik, a kötelék, a tisztelet, a barátság úgyis megmaradna.
(itt jönne egy kép, ha a gép hajlandó lenne feltölteni...)

5 megjegyzés:

Agnes. írta...

Nagyon tetszett es abszolut egyetertek az elfogadasban.Es tudod az az erdekes, hogy eppen a baratsagrol akartam ma este irni, nem ilyen reszleteiben,csak olyan valami nagyon kifejezo egy gondolatban es meglattam Nalad:)es ma este nem csak attol mosolyogtam igy, hogy nalam meg negyedike, de Nalad mar 5-t jelez a bejegyzes, hanem az ugyanazon gondolattol is..lehet furdes utan megiscsak leirom, ha sikerul jol tomoritenem:)

puszi Szilvi es elore is Nagyon nagyon boldogat:)

kikocs írta...

Ez egy nagyon jó poszt volt már megint.
Azt hiszem, az elfogadás nem csak a barátság, hanem minden pozitív emberi kapcsolat mozgatórugója.

sedith írta...

Annyira nem ismerem Budapestet, hogy most az említett részeit betájoljam, de én amondó vagyok, ha a ti "kemény mag"-otok barátsága kibírja az európai távolságokat, akkor Zita és Dóri barátsága is hosszú életű lehet.

Nagyon régen szerettem volna írni bejegyzést én is a barátságról, de ahhoz idő kell, hogy átgondold, megemészd, megfogalmazd, amit le szeretnél írni, és valahogy elmaradt. Jó, hogy eszembe juttattad, legalább lesz, amin (még) agyalnom.

Timi írta...

Tényleg ilyenek a nagy barátságok,bármikor bárhol ugyan ott tudjátok folytatni ahol annak idején abba hagytátok.Nekem is vannak ilyen barátnőim és fiúk és nagyon jó ha sikerül össze hozni a talit igazit beszélgetni,pletyizni,és örülni egymásnak.A Zitus barátsága Dórival azt hiszem nagyon sokáig el fogja kísérni,és még akkor is ha a vívás már nem a legfőbb lesz hiszen 1 rossz szó nélkül örülnek minden jónak ami velük történik,nagyon nagy kincset talált Zita.
További szép nyarat!!!:-))Pusza

Szitya írta...

Timi!
Pont ezt mondtam ma Zitának: hogy ritka kincs az ő barátságuk...
Ágnes!
Azóta olvastam már nálad is a témáról!!! Érdekes, értékes volt!
kikocs! Igazad van! Nem csak a barátság alapköve az elfogadás!
sedith! A távolságok nem áthidalhatatlanok, csak napi szinten macerás... És várom a te filozofálgotásodat is!