Eddig minden rendben

Mint kés a vajban.... Ilyen könnyedén simultak bele Ikrecskéink az iskolai életbe.

A történet természetesen soktényezős. 

Sokat számít, hogy már két nagytestvért láthattak suliba indulni, odajárni; az ezzel kapcsolódó nyűgökkel, kötelezettségekkel együtt. De persze, ami új és más, mint eddig, az nyilván érdekes. Külön lelkifurdalás számomra az, hogy nyilván arra is vágytak már, hogy délutánonként velük is "kelljen" úgy törődnöm, mint a nővéreikkel. Hiszen sokszor előfordult az, hogy őket játékra, rajzolgatásra szólítottam fel "amíg Emmával megírjuk a matekot" vagy "amíg kikérdezem Zitát angolból". Na, most már nekik is van feladatuk! 

Nyilván nem közömbös az sem, hogy ketten együtt indultak el az új kihívások felé. Szerencsére nem lógnak egymás nyakán, de nyilván megnyugtató a testvéri jelenlét. Csak egy példa: be kellett adni egy védőnői kérdőívet. Imola már egy hete cipeli, de sosem jut oda, hogy odaadja az osztályfőnöknek. Tegnap végül azt kérte, hogy szóljak Klárának: menjenek oda együtt Angéla nénihez! Kell a támogatás!

Feltételezem azt is, hogy az sem mindegy, hogy ők azok, akik a "legidősebben" mehettek iskolába, hiszen már októberben hét évesek lesznek. Ez "csak" két hónap különbség Zitához képest és még további kettő Emmához képest, de azt hiszem, ebben a helyzetben, akár napok és hetek is számíthatnak!

Tehát, zökkenőmentesen peregnek iskolás napjaik. Reggel Emma kíséri be őket (a terembe már úgysem mehet szülő, csak a folyosó elejéig), sokszor a suliba is, ha úgy tudunk csak megállni, hogy leparkolni nincs lehetőségünk (hol Zoli, hol én viszem őket). Nem veszik zokon, nincs nyafogás, pláne nem könnyek! Jobb így, azért!!! A leckéjüket vidáman és elég gyorsan megírják. Sokszor napköziben is már, ahol egyelőre szívesen maradnak, sőt kérik is. Ehhez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy szép idő van, és a tanulás után már kint is szaladgálnak az udvaron. Napközi-ügyben azért még nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen a két nagyobb is így indult. Aztán gyorsan lankadt a lelkesedés. Habár, a Kicsik napközis tanító nénije igazi tyúkanyó típus, a kissé keményebb tanító néni után kitűnő ellensúlyozás. 

A kötelességtudatuk lenyűgöző, különösen Imóé. Kitartóan hajt engem is: pakoljunk már együtt be, nézzük át közösen a leckét, szeretné felolvasni és eltapsolni a felolvasni és tapsolni valót, és üljek már le mellé a zongorához! Klára kicsit lezserebbül kezeli a dolgokat, de ellenállás benne sincs. No, nem kell aggódni Imó miatt sem, az igyekezete nem görcsös azért! Hogy mennyire magáénak érzi a suli közegét (bár tagadja, és holmi unalomról panaszkodik, aminek amúgy nyoma sincs), arra a legjobb példa az volt, amikor egy különösen forró kánikulai napon, úgy döntött dél körül, hogy ő levenné a nadrágját. Bugyi-pólóban folytatta a napot (jó, elég hosszú pólóban...), teljes nyugalomban. Nem mondom, hogy én nem ájultam be, amikor megláttam, de ő nem értette, hogy mi a gond.... Máskor mezítláb hagyta el az intézményt, mert az új cipő feltörte a lábát. Mostanában Zoli már szokta is kérdezgetni tőle, hogy a reggel felvettek közül, mit tervez levetni napközben... :-)

A betáblázott különórákkal sincs nagy gond, egyébként. Klára furulya-órái gyakorlatilag beilleszkednek az iskolai órarendjébe, Imónak is szerencsés időpontokban vannak a zongora-órái. Egyedül a szolfézst sikerült egy teljesen irracionális módon és időpontba tenni: összefüggően két óra egyben, tanuló időben, egy olyan napon, amikor amúgy is öt órájuk van! Bár a csajokat még ez sem viseli meg... 

A mozgás.... Hát, Imola régóta áhított balettóráját megleltük, nagyon tetszik neki - és, szerencsére nekem is. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem innen veszik fel a balett-intézeteseket, de nem is ez a cél. Kedves tanítónő, igazi balett-mozdulatokat tanít kíméletesen a sok kis rózsaszínbe öltözött hölgyikének. És Imola pár kilós túlsúlya sem gond. Klára régen reklamált judo-edzésén is túl vagyunk. Nagyon klassz helyre vittem őt el, de úgy tűnik, kissé azért megrémült... Most kap a cselgáncs-sport még egy esélyt, aztán , ha akkor sem "jön be", akkor új dolgokat próbálunk felfedezni. Addig is.... Legnagyobb meglepetésemre, mindkét leányzó feliratkozott az iskolai néptánc-csoportba, ami bizony felér ám egy kemény edzéssel! Ezen kívül, Klára még részt vesz, napközi után, az iskolai sport kör egy "tombolós" foglalkozásán, hetente egyszer. Még mindig nem tartom soknak a mozgást, mert látom: nagyon igénylik. Persze, most még egyszerű a történet: ki lehet menni futkározni, játszóterezni, stb., de később, amikor jön a hideg és a sötétség, már nehezebb lesz.

Hogy mennyire megy nekik a suli? Két hét után nehéz lenne megítélni. Nem panaszkodnak, hogy nehéz lenne. Bár a tanító néni azt ígérte nekünk az első szülőin, hogy ő majd nem szórja a piros pontokat, hogy "ne azért tanuljanak, hanem tudásszomjból", de azért gyűlik mindkét csajszikának rendesen. És eléggé egyformán is, szerencsére.... Még nem tudom, hogy gondot okoz-e majd, hogy Klára végül is szótagolva, értőn olvas, de arra is ígért megoldást a tanítónő.

Végül... Már nagyon barátkoznak, és ez nagy öröm. Talán az szemlélteti ezt a legjobban, hogy míg az első héten még azt kérték: látogassunk el az oviba, és ott örültek a régi ovis társaknak, addig a következő héten már egy "frissen szerzett" barátnőjükkel beszéltünk meg találkozót a parkban....

És hogy a másik kettőről is essen szó! Emma egy tündér. Készséggel kukkant be a Kicsikhez napközben. A nyáron varázsolhatott magának egy gyöngybetűsort, mert az eddigi macskakaparást egy rendezett és szép írás váltotta fel. Nagyon, de nagyon igyekszik. Így, két hét után, azt állítja, hogy a negyedik könnyebb, mint a harmadik és szerinte neki jobban is megy... Így legyen! 

Zitus teljes harmóniában zökkent vissza az osztályába és a gimis "mókuskerékbe". Zsémbel, hogy tanulni kell, de lelkiismeretesen teszi a dolgát. Most éppen az "Egri csillagok"-at darálja. Morog, hogy hosszú, meg már úgyis ismeri, de azért olvassa. Ellenállva a kísértésnek, amit kedvenc könyvsorozata legújabb része állít számára, ami már ott árja őt a könyvespolcon. Ez a gyerek egy jellem. Bár ezt tudtam...

Hogy én hogyan élem meg az iskolás évkezdést? Van bennem nosztalgia, meg egy pici letargia is. Mellé társul még egy kis lelkifurdalás is: vajon Emma is ilyen könnyedén vette volna a sulit, ha egy évvel később megy? De leginkább meghatott büszkeség tölt el: olyan szép látvány az én négy iskolás lányom!!!! És hát, igyekszem uralkodni a káosz felett, úgy beosztani a napi teendőket, a különórák tébolyát, hogy mégis jusson mindenkinek saját idő, nyugi és figyelem. Ez nagyjából sikerül is, engem kivéve... :-)

Szóval, így állunk mi, 2011. szeptemberének derekán, amikor is mind a négy lányunk iskolás már.