Vegyeske

Mostanában sokszor érzem úgy, hogy nem jut elég idő. Ugyanakkor, feltűnt, hogy még jobban eltolódnak a hangsúlyok. Ha egyik nap nem sikerült összehajtogatni, eltenni, letörölni, becsomagolni, akkor nyugodtan maradhat másnapra. Meg harmadnapra. És folytathatnám, mert sokszor folytatódik, de azért nem kell azt gondolni, hogy egy hónapja disznóólban élünk. Mert nem. És van annyi villanás, ami feltölt, ami jelzi: még mindig rendben van a lényeg.
Ahogy ma reggel, a fürdőszobából kijövet, egy kupacban találom az összes családtagomat az ágyunkon, hatalmas visongás, csiklandozás és röhincsélés közepette. Hát... Nem volt kedvem útnak indulni. Viszont ez a kép úgy feltöltött engem is vidámsággal, hogy még most is a hatása alatt vagyok...
Aztán... A minap kicsit "ősziesítettük" a dekorációt. Az utcában van több szépséges, bőséges termést hozó, gesztenyefa. Évről-évre újra tudunk örülni a mosolyogós gyümölcsének, és évről-évre mázsaszám cipeljük be, hogy aztán otthon figurákat készítsünk belőle, vagy csak úgy álljanak együtt, egy halomban. Mert megunhatatlan. Idén is így történt. Már van egy rakás "súlyemelő gesztenyefiguránk", és most kitaláltunk egy olyat, hogy egy üvegtálat teleraktunk gesztenyével, közéjük ültettünk pár kicsi dísztököt, és a tetejére teamécseseket tettünk. Jópofa lett, és persze kérték, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat - habár Klára aggódott, hogy akkor a gesztenye is lángra kap majd. A lányok szeretik maguk meggyújtani a gyertyákat, amit úgy szoktunk intézni, hogy én meggyújtom a gyufát, és aztán a kezükbe adom - és közelről figyelem az eseményeket. Most Imó kunyerálta tőlem el a gyufát, hogy ő eddig még soha, meg különben is... Oda is adtam, már égett pár mécses, még nem mind. Imó ügyesen meggyújtotta az "övét", majd el akartuk fújni a gyufát. Zita is ott volt, és előjött belőle az a szívet melengető aggódó testvéri érzés, amit úgy, de úgy szeretek benne: gyorsan ráfújt egyet a gyufára.... és olyan erőteljesen tette ezt, hogy az összes mécsest eloltotta!!! Volt nagy kacagás! Még Imó sem akadt ki, hogy akkor most ő hiába gyújtogatott...
Imolának volt még egy tündéri pillanata... Nem is tudom, hogy miért fogott meg annyira... A múlt hétvégén csirkét sütöttem, rozmaringos csirkét. És nálunk a kertben bokorban terem ez a drága jó fűszer. Imola éppen a konyhában sündörgött, amikor a többeik hívták ki, labdázni. Pont akkor kértem meg őt, hogy hozzon nekem egy szál rozmaringot. Ő meg mondta, hogy menne ki labdázni, "De előtte még hozok neked rozmaringot, Anya!" És ebben a mondatban, ahogy mondta, ott volt ő, teljesen: a bájával, a kétségeivel, a szeretetével, az egyre csavarintosabb eszével, az ellenállhatatlan személyiségével. Annyira, hogy "dobtam mindent", és összevissza puszilgattam! Hozott rozmaringot, és nagyon finom lett a csirke!!! Azóta, ha Imó befészkeli magát az ölembe, mindig kérdezem tőle, hogy hoz-e nekem rozmaringot....
És ott van a mindjárt-tínédzserünk!!! Emlékszem, hogy annak idején, a nőgyógyászom azt magyarázta, hogy ő a kisbabákat és a kamszokat szereti leginkább. Nem is értettem - számomra eddig a totyogók jelentették a csúcsot. És komolyan... Kezdem megérteni. Van ebben a korban valami őrületes élmény! Nézni, ahogy egyszerre gyerek és kicsit már felnőtt. Fogja még a kezünket, riadozik a felnőtt-világtól, de közben menne... Ha Zita beül az autóba, az megtelik frissességgel, fiatalsággal, "zsezsegéssel". Mosolyog, mesél, hadar, kérdez, kér, magyaráz. Aztán persze néha túl hirtelen, néha pimasz, néha nehéz eset. De még távolról sem elviselhetetlen.
Emma már nem mondja, hogy nem akar felsős lenni. Még nem örül, hogy az, de már beletörődött. Ízlelgeti az új rendszert, van, ami tetszik is neki. A történelmet például nagyon élvezi; a tanár jó előadó, ezért nekem úgy tűnik, hogy Emma néha azt érzi, hogy az esti mese délelőtt is folytatódik. Meglepően lubickol a matekban és a nyelvtanban. A heti egy nulladik órát nehezen viseli. Kissé félve adta elő, hogy ő lehet, hogy kipróbálna más sportot is a teniszen kívül, de mikor látta részünkről a nyitottságot (majd bolondok leszünk belekényszeríteni őt valamibe, még akkor sem, ha tehetséges), így most a kerületi egyesület új szakágában, a röplabdában próbálja ki magát - nagy élvezettel.
És Klára? Hát ő a tanulásban nagyon könnyed, és számomra is meglepő szerénységgel meséli, hogy "Angéla néni azt mondta, hogy majd számít rám az anyanyelvi versenyeken, mert nagyon jól megy a nyelvtan és a helyesírás, és közben meg olyan szépen írok, hogy élmény a füzetemet kézbe venni!" Aki ismeri Angéla nénit, tudja, hogy ez mekkora dolog....

És ezek, meg ezer más apró pillanat, újra és újra jelzik, hogy jó nekem. Erőt ad arra, hogy iszonyat korán keljek, hogy elviseljem, amikor ők négyen veszekednek, hogy bírjam a hétköznapok néha igénybevevő nehézségeit. Az élet sója ezekben van. Remélem, mindig lesz erőm észrevenni őket.