Garda-tavi kirándulások

"-Klára, döntsd már el, hogy hová mész! Jössz velünk, fel a hegyre, vagy le, a medencéhez, Mamával, Imóval és Zitával?
-Anya, én itt szeretnék maradni a szobában, "szállodásat játszani"!
- Értsd meg, Klára, most senki sem marad itt! Majd ebéd után visszajövünk a szobába, és játszhatsz!
- Na jó, akkor megyek! De csak azért, mert kényszerítetek!!!
-És hová mész, Klára?
-MINDEGY!
- Jó. Arra mennek Mamáék, mi meg erre. Indulj el abba az irányba, amerre gondolod!"

Klára megvillantotta dühös kék tekintetét, gyönyörűen lebarnult pofiján és elcsattogott, strandpapucsban és strandruhában-a mi irányunkba, fel a hegyre. Majd végig dudorászott, virágot szedett, csacsogott- és ő bírta a legjobban.

Innen indultunk:

És ide érkeztünk:

Igen, ahhoz a fehér, kissé romos épülethez - amit bástya névvel illettek az Olaszok - caplattunk fel, kínzó kánikulában, meglehetősen meredeken. Már régóta szemeztünk vele, ezúttal elhatároztuk, hogy meglessük fentről is Riva del Gardát, a mi imádott kis "ékszerdobozunkat" - ahová minden nyáron viszavágyunk. Hát, nagyon szép fentről:

És végülis, hányan voltunk, akik bevállaltuk ezt az eléggé tikkasztó túrát? Öten: kis családunk, csökkentett létszámmal: Klára, Emma, Zoli és én;

no meg a bátor Apukám.

Aki egyébként már másodjára vette be a csúcsot, mert az előző héten Bátyámékkal is fent járt (igaz, nem kánikulában).

Körbejártuk a bástyát, kattintgattunk a fényképezőgéppel - hiszen pompás kilátás tárult elénk! Ittunk egy picit,

majd büszkén arra, amit véghezvittünk, legyalogoltunk. Lefelé menet, találkoztunk olyannal, aki futott(!!!) felfelé, hátizsákkal a hátán, és olyanokkal is, akik szemmel láthatóan az "eggyel feljebb" lévő kilátót, a "Santa Barbarát" célozták meg, vagy netán a csúcsot? Nekünk ennyi bőven elég volt, de jövőre lehet, hogy feljebb megyünk mi is. Ezúttal viszont örömmel értünk vissza, hogy egy jót csobbanhassunk...