Beteges-egészséges-ideges

Január, január, ejnye-bejnye!!! Kérte valaki, hogy ezt hozzad?!?! Én biztos nem... Imola kéthetes övsömöre, a saját múltheti kis gyomorinfluenzás magánakcióm (főzős forgatás közepette.... ÉLMÉNY!) után most Zitát kaszálta el az influenza, de úúúúúgy, hogy az csak. Szerintem, Zitus utoljára óvodás kiscsoportos korában volt ilyen beteg. Három napig 38 °C felett volt a hője, és még most sem ment le rendesen. Az én örökmozgó, egy helyben egy percet nem maradó nagylányom csak fekszik, néha még alszik is napközben (na, ez aztán végképp' hihetetlen), alig eszik, csak iszik, méghozzá annyi teát, mint az utóbbi hat évben összesen, rekedtes a hangja, köhécsel és a lázát méregetve folyamatosan óbégat, hogy "mikor fogok már meggyógyulni?!" Ezt tudja néha patetikusabban is: "Anya! Szerinted tavaszra már jól leszek?"

Hab az igen csak keserű tortán, hogy a vírus megtámadta a szemét is. Heveny kötőhártya-gyulladása van, még szemésznél is jártunk. Zita szeme fehérje most csupa vér. Ráadásul, amíg a vírus tombol benne, addig az igazán hatékony szemcseppet nem alkalmazhatjuk, mert az - állítólag - szétszórná a vírust még jobban. Tehát, innen az előző bejegyzésben említett zombi-érzés...

Öröm az ürömben szegénykémnek, hogy mivel az osztály fele beteg, a tanárok nem haladnak az anyaggal, nincs bepótolandó tanulnivaló, sem házi feladat.

Arra viszont, hogy a vírus nem csak a XVII. kerületben tombol, ékes példa Klára és Imó óvodája. Ott először a felnőtteket döntötte le a betegség; az ő csoportjuk mindkét óvó nénije kidőlt, így most helyettesítések folynak. Tulajdonképpen, a gyerekek évezik a változatosságot.

Hogy nekem ettől mekkora betegség-fóbiám lett, azt nem kell talán nagyon taglalni. Őrülten szellőztetek egy  naponta többször, tömöm a C-vitamint mindenkibe, gyümölcsöt is diktálok minden felém járóba, és kizárólag gyalogosan közlekedünk, friss levegő-fogyasztás céljából. A mozgásos különórákat most nem lehet ellébecolni, pláne nem a kültérieket (atlétika). Hát, ez van. Nagyon nem szeretném látni még egy (pláne nem több!!!) gyerekemet ilyen lélekszomorító állapotban!

Az egészséges oldalról is akartam írni pár szót. Ugyanis, azt mantráztam az én, most már 40 éves, férjemnek, hogy egy magára valamit is adó, gondoskodó családapa néha azért kivizsgáltatja magát. És ilyenre (egy terheléses Sport-kórházas vizsgálattól eltekintve) még nem vetemedett, amióta én ismerem őt. És lássunk csodát! Előjegyeztettem őt, nem hagytam neki sok választási lehetőséget, és elment. Előtte picit aggodalmaskodott, mert minden rendes férfiember, ő is kellőképpen hipochonder, és már előre sorolta a rengeteg, gyógyíthatatlan betegséget, amiben ő vélhetőleg szenved.... De annál nagyobb volt az öröme, amikor ilyeneket hallhatott és olvashatott, hogy "a szervezete egy 25 évesének felel meg", "maratonfutókhoz méltó pulzusa van", "kisportolt, atlétikus testfelépítés" vagy "megfelelően táplálkozik" és hasonlók.... Igen csak vigyorogva jött haza...

Ez persze módfelett megnyugtató. És örömmel állapíthatjuk meg, hogy ami miatt szerettem volna, hogy elmenjen egy ilyen kivizsgálásra, az még nem hagyott nyomott a szervezetében, a szerveiben. De a lelkében igen. Az elmúlt másfél év idegeskedései, bosszankodásai, csalódásai igenis ott vannak mind benne, én ezt nap-mint-nap látom. Igyekszem neki mindenben segíteni, partner lenni, mindig meghallgatni őt, de legnagyobb bánatomra, tudom, hogy ez kevés. Mert segíteni én nem tudok, bármennyire is szeretnék. A legtöbb kellemetlenség tőle (és tőlünk) kívülálló okokból adódott és adódik, és ezeket a legnehezebb elfogadni, leküzdeni és megoldani. Szerintem, sok minden megérett Zolinál a változtatásra, alapvető, gyökeres változtatásra, de még azt is kell remélnem, hogy ez időben következik be. Mert rossz őt kedvetlennek, feszültnek, levertnek és dühösnek látni. Még akkor is, ha megértem őt.
Ez most álljon itt, szóljon itt, neki.