Pótlás

Már előre jeleztem, hogy sűrű lesz a december. Az is lett. Így, Zitus születésnapi beszámolója megvárta a húsz-tizenegyet. Ami nem baj. Egy részről, a bloggolós műfaj egyik gyönyörűsége, hogy senki nem kér számon semmit, pláne nem határidőket. Max. a lelkiismeretem. Szerinte pedig ennyi belefér.

Szóval, fel is tettem a kérdést ugyebár, hogy mit is kezdjek egy tucatnyi "már nem teljesen kisgyerek, de még nem is nagylány" típusú egyénnel, születésnapi buli címen. Kaptam is ötleteket, amiket köszönök szépen. Azokat egy picit összegyúrtam, van amit félretettem (pl. kikocs fantasztikus társas-átalakítását), van, ami elindított bennem egy gondolatot. És voltak pontos kérések is Zita részéről. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi lett belőle.

Zita kérései került előtérbe, természetesen. Mondjuk, ezek közé tartozott az a mondata is, amit azóta is melengetek a lelkemben és ami így hangzott: "Anya, mondtam a barátnőimnek, hogy ti nagyon jó fejek vagytok, úgyhogy...." - és itt várakozásteli vigyor következett a mondat értelmes és nyelvtanilag helyes befejezése helyett.

Szóval, a délelőttöt azzal töltöttem, hogy miközben Klára kézműveskedő kísérleteit is figyelemmel és segítséggel kísértem (apró filc-mikulásokat készített ruhacsipeszre - édesek lettek), számháborús számokat gyártottam és láttam el gumival (nem volt a legideálisabb megoldás játék közben állandóan szereltünk Zolival, de sebaj). Zoli addig focizott, ami azért jó, mert így kisimult idegekkel, nagy endorfin-tartalékkal és kipirult arccal nézhetett ő is a "zsúr-buli" elébe.

Ebéd után, Zoli még elszaladt a tortért Újpestre, ami ugyancsak Zita kérésére, a Sugar! cukrászdából érkezett. Már itt megjegyzem, hogy valószínűleg utoljára jött onnan ünnepi édesség, mert ugyan a látvány most is gyönyörűséges volt, az íztől senki sem volt elájulva. 

Délután háromra már izzott a levegő az izgalomtól és hamarosan tizenhárom leányka töltötte meg szerencsére nem túl kicsi lakhelyünket. Sajnos, páran megbetegedtek az utolsó pillanatban. Különösen sajnálom, hogy Zita első igazi, szívbéli, barátnője, Dorina, is ezek között volt. Egyébként pedig már most elmondanám, hogy kitűnően működtek a lánykák, jól "vegyültek" a régi sulisok az új sulisokkal, az edzésbeliekkel és a máshonnan ismertekkel, no és a három húggal.

Amikor már úgy gondoltuk, hogy mindenki eljött, aki el tudott, felöltöztek a csajok, sorsoltunk csapatokat és ellepték a kertet számháború céljából a visongó, rohangáló, kiabáló, settenkedő, osonó, kacagó, bújdosó és "szerelésre" (értsd: leszakadt gumik) hozzánk érkező hölgyemények. És igen: lehet decemberben is kinti játékot szervezni, hóban, hidegben és jókedvben! Amikor már mindenki lelepleződött és a sötétség is felerősödött, bevonult a csipet-csapat.

Kissé izgulva, hogy mennyire lesznek benne a játékban, leültettem őket, körbe a szőnyegre. És hát.... Bejött. Annyira, hogy mindenkinek ajánlom, ezt az egyébként tényleg nem bonyolult játékot, akár esős napokra is, ünnep sem kell hozzá. "Csak" pár gyerek. Szóval, hoztam egy hatalmas táskát, amibe előzőleg (amíg ők számháborúztak) sok és igen sokféle ruhadarabot belegyömöszöltem. Imóra bíztam. Klára a zenegépet kezelte. A dolog egyszerű: körbeadogatnak valamit, esetünkben egy narancsot. Hogy miként, azt lehet variálni. Mi variáltuk: hol kézzel, hol lábbal, hol féllábon, hol háttal, hol csukott szemmel, hol mindig egyet sikítva, stb. Aztán, amikor a zenét megállítjuk, az, akinél akkor van a narancs - vagy a valami - kap egy ruhadarabot a nagy táskából és fel kell vennie. És így megy körbe. Imádták! Volt, aki sísisakban, nyakkendőben, papucsban végezte, más úszószemüveggel és bőrkabátban, megint más fürdőköntösben és sísapkában, stb. Felvettek mindent zokszó nélkül, még Zoli focisnadrágját is, az én nyakláncaimat, a Kicsik sapkáit, a papucsokat, a sálkat és kendőket, mindent.Rengeteget vihogtak egymáson és határozottan sajnálták, amikor az utolsó ruhadarab is kikerült a méretes szütyőből. 

Ezek után megint húztunk - és a tombolaszámuk is az lett. Hogy kiérdemeljék, valamit tenniük kellett. Mindenkinek bekötött szemes feladat jutott. Így volt, aki bekötött szemmel fodrászolta meg a másikat, volt, aki ugyanígy sminkelte a másikat, megint más körmöt festett, volt, aki bekötött szemmel festette Zita portréját, volt, akinek másikat kellett "felöltöztetnie"  és nem maradhatott el a nagy klasszikus sem: egyik etet, másik eszik (esetünkben pudingot). Jól jött ki, mert pont az ünnepelt lett a megetetett! Ezen annyira nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult! Hiába, érdemes a nagy klasszikusokhoz nyúlni...

Végül húztunk tombolát is. Mondjuk, ezzel is bajban voltam: hogyan kerítsek egy bő tucatnyi olyan apróságot, aminek ez a korosztály örül?! Végül azért sikerült egészen jól eltalálni, mert ha valaki mégsem volt felhőtlenül boldog az övével, talált valakit, aki szívesen cserélt vele.

Zárásként tortáztunk. Menet közben pedig folyton csipegettek: a szokásos gusztustalan és tiltólistás cuccokon kívül, irgalmatlan mennyiségű mandarint pusztítottak el. Zoli egy idő után már állandósította magát a konyhában és csak pucolta, pucolta és pucolta a C-vitaminbombáknak is beérő gyümölcsöket.

A torta után már alig maradt idő, pedig még tombolt a játszási kedvük. De onnantól már önállóan működtek, nagy egyetértésben. És vajh' mit játszottak? Naná, hogy X-faktorost!!!

Eléggé duzzogva távoztak többszöri szülői felszólításra....

Este pedig Zita folyton odasuhant mellém: a fejemre-arcomra- meg mindenhova nyomott egy-egy puszit. És mindig hozzátette: köszönöm!

Huh. Sikerült jó bulit szervezni. úgy tűnik. Az, hogy még a tizenkettedikre is igényli-e majd az én közreműködésemet, még a jövő titka. A három kisebb viszont máris bejelentette igényét, hogy legközelebb ők is ilyen "vicces zsúrt" szeretnének. Februárra várható a következő menet!  Állok elébe!

u.i.: A nálunk annak rendes és hagyományos módja szerint, volt természetesen családi Zita-ünneplés is - a zsúrt követő hétvégén (Zoli fóbiája az idő előtti köszöntés....). Ezúttal kissé visszafogtam magamat sütés-főzés ügyben , részben azért, mert fáradtam, de nagyon, részben pedig azért, mert még másnap is volt buli nálunk, laptopkonyhás, így be kellett osztanom a kevés megmaradt energiáimat. Azért került az asztalra ez-az-amaz, Zita kedvencei főként, mint csirkepöri, meg más is. És volt persze torta is. Nem tudtam lebeszélni a gyermeket, így ismét a szokásos málnatortát készítettem neki.

A beszámolóból kitűnhet: Zoli nálunk a fő-tortacipelő... :-)

Hát, az van, hogy mostanság kísérletezgetek a fényképezőgépemmel. Be kell látnom: nem mindegyik kísérlet sikerül...

Nagyon megörültem, amikor ráakadtam egy koala-marcipánra. Zita igazán méltányolta... Hiába, az ausztrál őrület nem csökken nála. Ennek egyik fő jele az, hogy már jó ideje ír egy regényt, amiben négy magyar család kiköltözik egy évre Ausztráliába...

A családi szülinap fénypontja az Ünnepelt számára kétség kívül szüleim ajándéka volt: ugyanis kapott tőlük egy nagyon egyszerű, de még nagyszerűbb fényképezőgépet!!!! Igen, elkényeztetik. Viszont Zita igazán "hálás" közönség!!! Azóta sem válik meg pár percnél többre új kincsétől....

Összefoglalva: Zita születésnapját ismét sikerült hozzá méltó módon megünnepelni és panaszra oka nem lehet: hiába esik Mikulás és Karácsony közé a napja, senki sem "mossa" össze az ünnepeit!