Egy gipszlevétel kálváriája

Péntek reggel azzal köszönt el Zoli-Apa a nagy puszi-áradat közepette Klárától, hogy "nagy nap ez a mai, mert leveszik végre a gipszet". Klára nagyon örült a hírnek, bár meg kell hagyni, hogy remekül vette négy egész héten át ezt a gipszes "akadályt". Csak az utolsó napokban mérgelődött miatta, mert túl a nyilvánvaló kényelmetlenségeken, unta, hogy mindenki lebüdösözi és elül mellőle (hát igen, volt egy szaga szegény kezének, de hogyne lett volna, négy hét kánikula után...).

Szóval, pénteken ebéd után mentem értük (ahogy nagy általánosságban), de ezúttal a kerületi rendelőintézet felé vettük utunkat, a hazavezető helyett. Minden flottul ment, alig voltak, hamar sorra kerültünk.

A rendelőben 4, azaz négy, egészségügyi dolgozó várt minket, munkára készen. Mikor kiderült, hogy mi járatban vagyunk, már lefagyott a (főnökebbnek tűnő) orvos arcáról a mosoly. Hát, nem, ők nem nagyon szokták vállalni műanyag gipsz (amit ugye, a boglári orvos ránk beszélt, jó pénzért, mondván, hogy az jobb a gyereknek...) levételét GYEREKRŐL. Mert fel vannak ugyan készülve, meg rá is érnek ugyebár (mert senki nem volt utánunk), dehát a gyerek megijedhet attól a kis körfűrész-szerű izétől, amit használnának és esetleg kirántja a kezét és akkor mi lesz.

Na, persze ilyen felvezetés után, Klárát úgy kellett kiráncigálni a hátsó felemből (Imola békésen nézelődött). Kérdeztem, hogy akkor most mi a teendő, netán nekünk kell otthon lefűreszélni, vagy asztaloshoz forduljak, esetleg így nőjön fel a lányom. Hát, át kéne menni egy gyerek-kórházba, ott mégiscsak jobban értenek a gyerekekhez. Kezdtem pánikba esni és könyörgőre fogtam a dolgot. Kértem, hogy legalább mutassák meg, hogy mivel vennék le a gipszet, hogy legyen tárgyalási alapom a gyerekkel. Elővették azt a micsodát, amitől Klára próbált befúródni két bordám közé. "Na látja, anyuka, erről beszéltünk"- mondta elégedetten az orvos. "Naná, gondoltam magamban, ilyen felvezetés után!" De még nem adtam fel, mondtam, hogy még további két gyermekemért kellene mennem másfél óra múlva és azalatt biztos nem járom meg a kórházat. Próbáltam azzal is érvelni, hogy a Bethesdában is (addigra már készült a beutaló és azt a kórházat szemelték nekem ki) csak ilyen fűreszecskével fogják leszedni, legfeljebb lesz rajta matrica. Mondtam, hogy olyan sokan vagyunk itt, csak le tudnánk fogni ezt a 15 kilós gyereket... De hajthatatlan volt az orvos (pedig láttam az aszisztens szemén, hogy ő már megszánt, de nem mert szembeszállni a lusta és kényelmes felettesével) és ki lettünk penderítve egy nyamvadt beutalóval Budapest egyik legzsúfoltabb kórházába.

Elkeseredve hívtam fel anyukámat, hogy rendezze magát csatasorba: ma délután az unokáival kell foglalkoznia.... Imót le is passzoltam nála, mert feleslegesnek tartottam őt is magammal cipelni egy ilyen tortúrára (bár akkor még csak nem is sejtettem, hogy mi vár rám...) és elindultunk Klárával. Szegényre egy darabig még dühös is voltam, mert ha nem viselkedett volna olyan alamuszi módon, akkor már gipsz nélkül szaladgálhatott volna, de ráijesztettek, no.

Beértünk a kórházba, ahol is beteg beteg hátán volt, ameddig a szem ellátott.... Hurrá! Persze a betegfelvételnék nem értették, hogy mi miért lettünk ideküldve és egy pillanatig megrettentem, hogy netán tovább-küldenek valami szak-specialistához, aki hétfőn és csütörtökön rendel hajnali 5-től fél 6-ig, de szerencsére bevették a jelentkezési lapunkat. Könyvvel azért készültem, így azt olvasgattuk egy darabig. Telt-múlt az idő, egyszer csak a mi számunk csilingelt a kórház új, beteghívó képernyőcskéjén. Besprinteltünk a rendelőbe, ahol nyomban leszidott minket az orvos, hogy siessünk már, annyian várnak. Ok, összeszedtem magam és levegővétel nélkül elhadartam kis történetünket. Na, ott is jött a fanyalgás, hogy műanyag gipsz és miért az, gyereknek azt nem szokás és máskor ne hagyjam, csak megvágnak egy kis pénzzel. Mondtam, hogy jó, de ugye azért leveszik?!?! Persze, üljek ide, jaj ne, inkább oda, de gyorsan már, mert sokan várnak és akkor a kolléga levágja. Na, először ollóval próbálkozott az - egyébként nagyon kedves - kolléga, de azzal csak fél sikert értünk el. Itt azért megjegyezném, hogy miután senki sem kezdett el huhogni, Klára vigyorogva üldögélt az ölemben és szó nélkül tartotta mozdulatlanul a kezét... Mikor az olló feladta, átültünk egy másik székre, ahol elővettek egy TÖKUGYANOLYAN fűrészecskét, mint a rendelőintézetben, bedugtak a gipsz alá egy fém spatulát (a biztonság kedvéért), egy -ugyancsak kedves - aszisztenshölgy lefogta Klára kezét (mert ő, ugye, ért a gyerekekhez....) és pikk-pakk levágták a gipszet. Inkább nem írom le, hogy milyen szép, ritka, magyar szavak jártak akkor ott a fejemben a rendelői hozzállást illetően. Már csak le kellett cincálni a gipszet, ami kétemberes gyakorlat volt, mely során mindkét ember becsípte az ujját. Tehát nekik fájt, Klárának nem ez az egész művelet.

No, akkor most már csak egy ellenőrző röntgen, amivel vissza kell ide jönni és kész. A röntgenes akadályt gyorsan vettük, Klára nagyon fegyelmezett volt. De utána... Vártunk, hogy behívjanak és Klára kezdte magát unni. A könyvet nézegette, majd rájött valami és némi incselkedés után, lelökte a könyvet, rá a lábamra. Mondtam neki, hogy akkor vegye is fel. Ő mondta, hogy de, én vegyem fel! Mondtam, hogy nem én löktem le, vegye fel ő. És erre beindult Klára agyában valami ördögi gépezet és egyre nagyobb fordulatszámon pörgött. Elkezdett hisztizni, kiabálni. Majd mikor hajthatatlan voltam, elkezdte tépni, ráncigálni a ruháimat. Egy tömött váróban. Hurrá! Volt egy anyuka, aki végigkövette az egészet és úgy gondolta, hogy "segít" nekem. Egyszer csak ott termett Kláránal és elkezdett vele - szó szerint - üvöltözni. Hogy hogy képzeli, hogy ilyet csinál az anyukájával, meg zavarja a doktor bácsikat és szégyelje magát. Klára behúzódott az alsó fertályomba, de nem szeppent meg, hanem onnan hisztériázott tovább. Próbáltam magamról lefejteni és halkan, de határozottan rávenni némi viselkedés-változtatásra. Hiába. Előbújt a portás néni is a kalickájából. Szép szóval próbálta magyarázni az akkor már lassan önkívületbe kerülő poronytomnak, hogy akkor majd odaadjuk a beteg gyerekeknek azt a könyvet, de Klára csak hisztériázott tovább. Ekkor megjegyezte nekem, hogy szerinte egy ütés a popsira nem ártana. Hát, nem vagyok verekedős (bár már ütöttem Klára popsijára és kezére), de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre. Mondtam, hogy inkább lemosnám az arcát, ha megmondja, hogy hol a mosdó. Lemostam szinte teljesen. Máskor ez szokott hatni, ezúttal nem. Kiültem vele egy lépcsőre és már együtt sírtam vele. Hiába ez is. Mikor visszaóvakodtam a rendelőbe, a portás néni végre azt is megsúgta, hogy hiába várok, a röntgeneseket nem szólítják külön, csak be kell kopogni... Csak ezt senki nem mondta. Nyilván köztudott, csak mi még eddig nem jártunk a sebészeten...

Bekopogtam és az orvos mondta - túlharsogva Klárát -, hogy minden rendben és elmagyarázta, hogy mi a teendő még vele pár napig. Kicibáltam a csatakos ikremet és mondtam a portás néninek, hogy a könyvet itt hagyjuk, adja oda a beteg gyerekeknek.

A kórház ajtajához érve, Klára még növelte a decibelt. Az ajtóban három orvos állt (köztük az egyik az, aki levette a gipszet) és mondták, hogy hűha. Klára továbbra is ráncigált és cibált engem, mire az egyik orvos azt mondta, hogy "Hagyd már szegény anyádat, hát mindjárt leszeded róla a nadrágot!" Mire a másik orvos: "Hát, az nem is lenne rossz!" Na, ha akkor valaki egy fegyvert nyom a kezembe, akkor én már gyilkosságért ülnék előzetesben.... Az az orvos, aki a gipszet szedte le ugyancsak a verést javasolta. Ismét elutasítottam a kedves javaslatot... Klárának kigyúlt egy kis lámpa a fejében és már csak azért visított, hogy várjam meg, amíg visszamegy a könyvért. Fújtam egyet és azt motyogtam magam elé, hogy "Győztem!" Ezen az orvosok jót derültek.

Kiviharzott méhem gyümölcse és jól lehajította a könyvet a kórház lépcsőjén. Újabb hiszti, mivel ONNAN sem akartam felvenni.... Ekkor a gipsz-levevős orvos elvette tőlem Klárát, próbálta lefogni, majd mondta neki, hogy majd keres neki egy ágyat, ott marad és anya meg elmegy. Klára olyan hangerőre tekert, hogy az orvos azt mondta, na jó, akkor visszaadlak anyának. Felkaptam a kis szörnyeteget és mondtam távozóban, hogy a könyvet adják oda beteg gyerekeknek. Neee, szaladt utánam az orvos, a hónom alá nyomva a könyvet, mert még visszajönne a gyerek.... Megszégyenülve és kimerülve (ekkor már délután 4 volt és én reggel 7-kor ettem valamicskét utoljára, ami nálam vészes), éhesen és meggyötörten elcipeltem Klárát a kocsiig. Még köpködött (!!!!) egy kicsit majd álmában is hüppögve elaludt....