Pages

2008. szeptember 16., kedd

Még egyszer Kláráról

Miután többeket is érdekelt az előbbi bejegyzésben leírt hisztit követő szankció, leírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az adott esetben, alapvetően azt tartottam volna megfelelő szankciónak, ha otthagyjuk a könyvet. Majd megszakadt érte a szívem, mert Berg Judit egyik Csiribis könyve volt, dehát, úgy gondoltam, hogy ha ez az ára, akkor ez az ára. De a helyzet úgy adta, hogy már sem erőm, sem merszem nem maradt, hogy szembeszálljak az orvossal (aki ugye betuszkolta a könyvet a hónom alá).

Ami a verést illeti. Ha néha-néha elő is fordult velem, hogy odacsaptam (pofont még nem adtam, de fenékre és kézre, sőt, egyszer fejre is, azt már igen), a vége mindig az volt, hogy én borultam ki saját magamon, a saját gyengeségemen, hogy ilyen alantas eszközhöz fordulok (sokszor bocsánatot is kértem a "bántalmazott" gyerektől és hosszan elbeszélgettem vele, mintegy magyarázkodva is). Ilyenkor mindig eszembe jut az az ígéret, amit saját magamnak tettem minden egyes terhességem során, hogy az én magzatomat, méhem gyümölcsét NEM fogom verni. Nem ő kérte, hogy jöhessen, én akartam és az én alkalmatlanságomat bizonyítja ha már csak a fizikai túlerőm marad megoldásként. Ez persze az elmélet és egy boldog kismama álmodozása. Ezzel együtt, igyekszem tartani magam ehhez. A konkrét esetben, például, amikor köpködni kezdett az autóban, nagyon feldühödtem és úgy döntöttem: most rávágok egy nagyot a szájára. Igenám, de mire félreálltam, behúztam a kéziféket, kikötöttem magam és hátramásztam hozzá, hát, túl sok idő telt el. És már csak azt láttam, hogy egy végtelenül kimerült, önmagával is harcban álló, 15 kilós gyerekpalánta néz velem szemben. És nem ment. Gyakorlatilag csak letöröltem a nyállal összekeveredett taknyot....

Milyen megvonást kapott? A kórházban egy darabig ígérgettem neki egy dupla rágóadagot, ha jól viselkedik. De a hiszti során ez kiment a fejéből. Majd elaludt. Legközelebb a gyerektorna után (amire kisebb hezitálás után beengedtem, mert alkalmasnak tartottam a rossz energiák jó felhasználására) jutott az eszébe. Természetesen nem adtam neki (a többi gyerekemnek viszont igen) és nagyon sírt. Csak tartok tőle, hogy az ilyen korú gyerekek olyanok, mint a kiskutyák: akkor kell büntetni, amikor megtörténik a rossz, mert utána már nem értik (olyan jól). Akkor viszont ő elaludt.

Mit tettünk még? Apa hosszan elbeszélgetett vele, majd Klára bocsánatot kért tőlem és adott puszit. Ilyenkor mindig olyan, mint egy kis bárányka, akiről lehetetlenség elképzelni azt a tombolást, amire képes.

És végül. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy Klára ilyen. Néha már aggódom. Ugyanis szemlátomást pillanatok alatt képes magát felhergelni a legkisebb apróságon és nem lehet őt kizökkenteni. Aztán el kell kapni a pillanatot, másra terelni a figyelmét, megnyugszik és máris olyan, mintha mi sem történt volna. (És azt csak félve teszem hozzá, hogy ezek a hisztik az óvoda elkezdődésével gyakoribbá váltak, a nyár egész nyugisan telt el ebből a szempontból). Azt szoktam mondani, hogy szerencse, hogy itt van Imola, az állandóan jelenlévő "kontroll-csoport". Különben még jobban meg lennék győződve arról, hogy én (mi) rontottam (rontottunk) el valamit nagyon Kláránal. De Imola soha, de tényleg SOHA nem csapott még olyan hisztit, mint Klára (és itt most nem a kórházi extrém esetre gondolok, hanem a "minden-naposokra"). És mivel ikrek, fizikailag kivitelezhetetlen, hogy különböző bánásmódban részesüljenek, ugye.

Apám szokta mondani, hogy a mi családunk olyan, mint egy élő pszichológia tankönyv, mert nálunk megtalálható mind a négy alaptípus: Zita a szangvinikus, Emma a melankólikus, Klára a kolerikus és Imola a flegmatikus. Én azt szoktam mondani, hogy úgy tűnik, hogy Zita csak a bemelegítés (mert vele is nehéz ám, de nagyon!), de a meccs Klára lesz!

Utolsó megjegyzés: van, hogy a tesók is unják Klára hisztijét, de Imolára és Emmára inkább az empátia jellemző. Így például, azon az ominózus napon, amikor megtagadtam a rágót Klárától és ő újra sírdogálni kezdett, Imola odajött hozzám és azt mondta:
"Adjál már, szegénynek, hát látod, hogy sír!"
Nem adtam, de meghatódtam.

2 megjegyzés:

sedith írta...

Nem számítottál ilyen hamar válaszra, ugye? :)
Nos, ott az oldalamon, a traffik-lista alat van egy olyan, hoyg Click to get Feedjit. Oda rámész és ott kiválasztod ami neked kell (lista vagy térkép vagy mindkettő) és beírod az üres mezőbe, hogy hová szeretnéd azt "küldeni", mármint beírod a blogcímedet. Azt, hogy a naplóban hová kerüljön pedig, a Testreszabás, modulok elrendezése (vagy ilyesmi)-nél állítod be.

Köszönöm, hogy írtál még Kláráról és a tegnapi eset folytatásáról, számomra nagyon tanulságos volt. És bizony jól jöhet még mások tapasztalata ilyen ügyekben!:) Szerintem jó, hogy nem adtad oda a rágót neki, néha muszáj keményebbnek lenni ahhoz, hogy tudja, mégsem érheti el mindig azt, amit ő feltesz magában.
Puszi: Edith

Bogár írta...

Van egy sejtésem... egy ilyen Klára van egyenlőre elbújva, de nem túl mélyen Bogaramban is :-S Vannak meccseink, keményen... sajnos néha az "ideg" rossz megoldásra sarkall, holott nem is az és Ő dühít fel igazán... nem jó... szégyellem magam eleget... de amikor süketet játszik és ha rám néz vigyorogva és csak repül a kaja (pl) na itt pukkk :-P
:-S Figyelek és tanulok ;)
Puszi