Decemberi visszatekintő III. - Genfi hétvége

Több, mint egy évtizede búcsúztam el Genftől, és ottani, jóbarátaimtól, hogy hazaköltözzek Budapestre, ahová egy évtizeden át tartó honvágy űzött. Azóta, genfi barátságaim mind folytatódtak. Persze, a napi kapcsolatból egy idő után heti, majd havi, néha éves beszélgetések, levelezések lettek. De van itt két mágikus dolog. Az egyik az, hogy akármennyi idő telt is el az utolsó beszélgetésünk óta, amint újraindult, olyan érzésünk volt, mintha csak előző nap hagytuk volna abba. A másik pedig az, hogy életünk minden sorsdöntő, örömteli vagy nehéz pillanatában egymás mellé állunk és kerülünk, mégha csak telefonon keresztül is. Valahogy, mintha megéreznénk egymásnál a fontos momentumokat, mindig akkor csörren meg a telefon, indul el egy levél, vagy toppan be váratlanul valaki. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak ezekért a kapcsolatokért.

Genf sokszínű, ezért barátaim zöme nem tősgyökeres svájci, sőt. Van egy alap négyesfogatunk, amely egy teljesen olasz, egy félig olasz-félig svájci egy vietnámi és egy magyar (na ki?) lányból-most-már-nőből áll. Míg Vannal, a vietnámi származású barátnőmmel, már gimnázium közepe óta intenzív a kapcsolat, addig Catherine-nal csak a végefelé barátkoztunk jobban össze, Mariannával pedig főként közvetlenül utána. Azóta egy olyan kapocs van közöttünk, ami igazán elszakíthatatlannak tűnik. Sok mindenen keresztül mentünk együtt. Az a jó, hogy mindenki olyannak szereti a másikat, amilyen, teljes elfogadással, ami persze nem akadályoz meg minket abban, hogy jókat szórakozzunk egymás gyengeségein, nyíltan: gúny és lenézés nélkül.

Ebbe a csapatba illeszkedett be szép lassan és tökéletesen Eva, a félig svéd-félig holland hölgy, aki kicsit nagyot hall, és akinek férje viszont gyakorlatilag süket - ezt csak azért említem meg, mert életünk egyik legbizarabb élménye volt az ő esküvőjük, amin természetesen ott voltunk. Ahogy ők is mind eljöttek a miénkre, és ahogy mi is ott voltunk Catherine-én (Van nem ment férjhez, Marianna pedig pont akkor, amikor Emma egészen ici-pici újszülött volt, nem baj, kiutaztam, amikor megszülettek az ikrei....).

Más társaságból származó, "legrégibb" genfi barátnőm Lotta, a finn hölgy, aki már többször eljött Vannal hozzánk a Balcsira. És mindig találkozom Genfben Peterrel, a félig norvég-félig német barátommal is, aki mostanában azzal szórakoztat minket, hogy hol megnősül (titokban), hol elválik (kevésbé titokban), hol újra nősülést tervez (mintha kicsit nyíltabban). Ott van még Patrick (egy másik, nem a későbbiekben szereplő, Marianna férje), egyetemi éveim jó haverja, és Andreas, az igazi (német)svájci legény, aki sajnos most mély depressziójából épül fel.

A történelmi visszatekintés után jöjjön tehát a Karácsonyt megelőző utolsó hétvége története.

Andrea, Catherine férje (fura egy kicsit, de Olaszéknál ez a név férfit takar...) már nyáron írt nekünk: december 19-én meglepetés buli lesz Catherine 40. születésnapjára, ugye megyünk mi is? Hát persze, vágtam rá! Zoli is nagyon készült, úgy volt, hogy autóval vágunk neki az útnak. Közben, októberben pedig, az akkor még mit sem sejtő Catherine-nak, az az ötlete támadt, hogy meglátogat engem Mariannával és az ő gyerekeivel. Nagyon örültem, és csak a nem létező bajszunk alatt somolyogtunk, hogy nem is tudja, hogy 2009 olyan szerencsés év lesz, hogy kétszer is találkozunk (egyszer már volt ilyen: három éve, amikor Catherine esküvője előtt, ahová családostul mentünk, a leánybúcsúztatóján is megjelentem - megint meglepetésként).

Ahogy közeledett a dátum, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Zoli nem tud majd velem tartani. Utolsó héten ez biztos lett, így repülőjegy után kellett néznem. Itt világutazó és hihetetleneül jólelkű Apukám sietett segítségemre: a sok útjából sok "pont" jön össze, így azokkal gyorsan talált nekem való járatokat.

Csütörtök éjjel szinte semmit nem aludtam: még megfőztem jónéhány kaját, hogy arra ne legyen gondja az itthon maradóknak, elő- és bekészítettem mindenkinek mindent, listát írtam, TAJ-kártyákat helyeztem biztonságba, majd lefeküdvén az izgalomtól nem jött álom a szememre, utána meg hajnalban keltem a korai járat miatt, no meg, hogy még a tízóraikat bekészítsem a sulisoknak és hős férjemnek. A gép még reggel hét előttre tervezett indulása csúszott ugyan egy kicsit, de a csatlakozás is, így délelőtt fél 11-kor már Marianna mosolygós férje, Patrick, arcát kutatva mentem ki Cointrin (genfi repülőtér) érkezési oldalán. Patrick ott is volt, elvitt hozzájuk (ott aludtam a hétvége során), majd egy jó erős és friss kávé után, bevitt a városba. Miután Lotta barátnőm kisfia lebetegedett, a vele tervezett találkozót le kellett mondani, a többiek pedig, péntek lévén, dolgoztak (Patrick "gyesen" lévő kispapa, de neki is volt valami dolga). Ezért aztán az igen elmaradt állapotban leledző karácsonyi vásárlásomon javítottam egy kicsit. Sőt, egész nagyot, saját meglepetésemre.

Péntek délután aztán, hullafáradtan, visszaevickéltem Mariannáékhoz. Már otthon volt Nicolas, a kisfiuk, majd később Patrick meghozta a(z iker) lányokat: Luciet és Elisát, végül pedig Marianna is befutott. nemsokra rá csöngetett Van, majd Eva is. A gyerekek vacsorája és lefektetése után, mi négyen, csajok, ültünk asztalhoz egy "mindenki hoz egy kis valamit" típusú, ún. "kanadai" vacsihoz. Jót beszélgettünk, és a másnapunkat és főleg a másnapi jelmezünket tervezgettük. Ja! Mert Andrea azt kérte, hogy beöltözve, 1969-es év témájával (Catherine születési éve, ugye) érkezzünk. Kis megingással a hupikék törpikék felé, végül Lucky Luke és a Daltonok irányában döntöttünk, úgy, hogy mi négyen leszünk a Daltonok, Catherine-nak pedig a Lucky Luke jelmezt visszük. Ezek után, én már olyan fáradt voltam, hogy kegyelemért könyörögve asztalt bontottam és mély álomba zuhantam.

Másnap reggel, bár Nicolas többször próbálkozott a "Jingle bells" francia verziójával az ajtóm előtt, nagyon sokáig aludtam. Reggeli után ismét a várost céloztuk meg, egy igazi "tündérországot": egy olyan jelmezkölcsönzőt, ahol 7000, saját készítésű jelmezt adnak kölcsönbe!!!! Fantasztikus volt. A Hupikék törpikék sem voltak rosszak, de maradtunk a daltonos ötletnél. Ekkor már ott volt Van, élettársával Freddel (aki Beatles szerkót próbálgatott) és fiukkal, no meg Eva is két gyerekével.

A kölcsönző után már csak Mariannával maradtunk, és, egy Pesten igen ritkán történő, dolgot műveltünk: kettesben folytattuk a karácsonyi shoppingot, ráérősen, egymással folyamatosan konzultálva. Utána beugrottunk még egy könnyű ebédre egy bisztróba, majd irány haza. Onnan még elkísértem Mariannát egy hölgyhöz, aki a Genfhez közel eső francia falucskában él és dolgozik, ahol gyönyörűbbnél gyönyörűbb és eredetibb ékszereket hoz létre. Azért mentünk oda, mert Marianna rendelt nála Catherine számára egy filcanyagból (!!!) készült láncot. Nos, nem vagyok egy nagy ékszer-mániás, de annyira megtetszett a hölgy nyakában lógó csoda, hogy felhozott a műhelyéből még pár hasonlót és elkárhoztam. Szerencsére ezek nem olyan nemesfémekből készültek vagy gyöngyökből, amik megfizethetetlenek, viszont nagyon guszták. Nem szokásom, de ezt a weboldalt most belinkeltem....

Az este úgy kezdődött, hogy Patrick már "beöltözve" várt ránk. Ő "korabeli" síelőnek álcázta magát. Ott kaptam első röhögőgörcsömet, pedig nagyon nem is bonyolította túl....

(A képen Patrick még "smink" nélkül és Marianna, egy másik parókával)
Marianna hivatalosan Catherine-nal, Vannal és Evával vacsizott együtt. A nem sok praktikus lélekkel megáldott, de rém jóindulatú férje, Andrea, először az javasolta, hogy menjek el én is Catherine-ért első körben, de gyorsan felvilágosította a csapat, hogy ha Catherine engem meglát, akkor esetleg felmerül benne, hogy készül valami.... :-) Mindegy, Andrea ejtett más hibákat is, így Catherine már rájött idő előtt az egészre (kivéve az én jövetelemre: az maradt az egyetlen igazi meglepetés), de volt olyan jófej, hogy úgy tett,mintha nem...

Tehát Marianna külön távozott. Andrea kibérelt egy egész éttermet (no persze nem moszkvai méretekkel rendelkezőt), ahol fél órával a célidőpont előtt gyülekeztünk. Így már koccinthattam egyet a többi, rég nem látott ismerőssel. Andrea, egy sms-jelre, beterelt minket egy kis terembe ahonnan dalolva másztunk elő, amikor végre beléptek a lányok.... Catherine örült, bár csak láttamra lepődött meg igazán. Andrea űrhajósnak öltözött (1969, a Holdralépés éve),

a legtöbben hippinek. Mi berángattuk Catherine-t a vécébe, és onnan már négy bandita-daltonnak és Lucky Luke-nak öltözve bújtunk elő. Volt nagy sikerünk! Catherine-nak kifejezetten jól állt a cowboy-szerep, csak Van festett inkább kínai maffiózóként, Joe Dalton helyett - de ez annál viccesebb volt!
Onnantól kezdve beindult a dínom-dánom és a finom ételek és borok mellett úgy szaladt az idő, hogy az este szinte elreppent! (A következő képen Peter barátommal vigyorgunk, aki csak szeretne ennyi hajat...)

Már régen másnap volt, mire útra keltünk.

Vasárnap, a késői kelés után összeszedtük magunkat Mariannáékkal és Patrick szüleihez beugorva, ahol összeszedtük a csemetéket, Catherine és Andrea nemrég vásárolt gyönyörűséges lakhelye felé vettük az irányt. Ezt már régen megbeszélték, mármint Marianna és Catherine, mivel Catherine Marianna egyik lányának keresztanyukája, ezért ez egy elő-karácsonyozós délutánnak (is) indult. No meg, Catherine születésnapja pont aznapra esett.

Persze, nápolyi származású, barátnőmnek egy pillanatig nem okozott gondot, hogy kb. tíz fővel több állított be hozzá (Van a fiával, Catherine szülei, ami kicsit bonyolult, most nem részletezem, és még Eva is készült jönni, csak végül nem tudott).
Ez a délután is olyan pihe-puha kellemes volt, bár ahogy rákezdett a hóesés, elkezdtem egyre inkább aggódni.... Van és fiacskája vitt ki a reptérre, immáron szakadó hóban, aggasztó látási viszonyok közepette, orkán erejű szélben.
A reptéren nagy tömeg volt, én egy automatánál becsekkoltam, majd már a vámkezelésen is átesve, elkezdték bemondani, hogy a repteret átmenetileg bezárták. Kicsit később, egyesével, cseppenként, pár perces szünetekkel, sorolni kezdték az egyre-másra törölt járatokat. Szorulni kezdett a gyomrom, és az a perspektíva sem dobott fel, hogy mégis megfőzhetem Mariannáéknak az ajándékba vitt paprikából a paprikás csirkét, amit annyit emlegettünk.... És egyszer csak a pesti járatot is bemondták: "Annulé, cancelled". Hülyeség biztos, de elsírtam magam. Haza akartam menni! Zitának megígértem, hogy ott leszek a hétfői karácsonyi koncerten, ezért is foglaltuk így a jegyet, erre most tessék.... Rettegek a repüléstől, túl akartam esni rajta. De nem volt mit tenni. Felhívtam az otthoniakat, és felhívtam Mariannáékat. Ezután következett még három és fél óra (!) kálvária, sorbanállás, amíg kiderült, hogy másnap mikor, melyik járatra tudnak felrakni. A végén már Patrick is velem volt, Marianna kiküldte, támaszul, volt is rá szükségem.

Elég késő este volt, amire visszatértem Marainnáék lakásába. Sosem felejtem el barátnőm kedves, vigasztaló mosolyát, ahogy azt mondja: "Mit kérsz, Szilvia? Egy vállat, ahol sírhatsz, egy pohár bort, egy kis vacsorát, vagy csak egy megvetett ágyat?" Ezt így, ebben a sorrendben kértem, és kérem, hogy még sokáig legyen Mariannám.

A másnapi hazautam sem volt viszontagságoktól mentes, de azt most már nem részletezem, mert már így is Háború és béke hosszúságú bejegyzés lett. A lényeg, hogy szerencsésen hazaértem. Utólag csak azt jegyeztem meg Catherine-nak, hogy igazán születhetett volna nyáron.

Ja! És az egész csapat vadul szervez mindenféle közös üdüléseket... ha csak a fele megvalósul, már jó és barátságos évünk lesz....