A felnőttkor átka

Zita lányom, no meg persze a többi is, folyton nagyobb, nagylányosabb, felnőttesebb szeretne lenni. Mi sem természetes, azt gondolom. De azért, néha megmatekoztatom.... Hogy hány évig gyerek is ő "hivatalosan"....? Aztán megkérdezem, hogy hány évig szeretne élni (szerencsére jó nagy számot mond!)... Aztán kivonatom abból a számból a hivatalos gyerekkor éveit... És rámutatok: olyan kis része az az életének, hogy jobb, ha inkább kiélvezi és nem hajszolja azt a fránya felnőttkort.... Általában úgy tűnik, hogy meggyőzöm... .-)

Ami engem illett, azt hiszem, hogy úgy igazából, talán akkor váltam felnőtté, amikor megismertem Zolit, az igaz szerelmet, és vele együtt egy egészen "érdekes" érzést is: a féltést, az aggodalmat... Hogy nehogy valami baja legyen.... Ez az aggodalom persze tovább hatványozódott Zita születésével. Zoli irányába is, no meg a pici baba irányába is.... Emlékszem, szülésem másnapján elhűlve kérdeztem Anyukámat: "Te hogyan mertél engem elengedni egyedül egy teljes hónapra Ausztráliába?!?! Én ezt a gyereket még a szomszédba sem merem majd elengedni a kséretem nélkül!!!!!!!" A többi gyermek érkezése nem tompított ezen az érzésen, a "megszokás" itt nem működik.... Tehát, éjt nappallá téve aggódhatok és aggódom is....

Ha még mindez nem lenne elég, pár éve egyre súlyosabban társult még egy féltés-fajta... No, nem mintha eddig nem kötődtem volna a szüleimhez, de jó darabig volt bennem egy olyan, hogy ők az én támaszaim, nekik nem lehet bajuk. De lehet... és jaj, csak nehogy legyen!!!! És igen, most már, ha bárhová elindulnak, jön az a fojtogató érzés a torokban és a gyomorban..... Márpedig sűrűn elindulnak.... Főleg Apukám. Ahogy legutóbb is. Már eleve hosszú utat tervezett: Los Angeles, Costa Rica és New York voltak a célállomások. És New Yorkban érte őt a vulkáni hamuprobléma. Szombat este kellett volna megérkeznie.... Közben kiderült, hogy egészségügyi bántalmak is kínozzák. Anyukám is szürkévé aggódta magát itthon. Próbáltunk a neten mindenféle megoldást keresni, informálódni, reptéri jelentéseket követni... Nagy nehezen, elindult New Yorkból. Napokon át utazgatott, állt sorba, szállt meg itt-ott-amott, várt és idegeskedett, szurkolt és tört le.... Elrepült Torontóba (!!!). Onnan Lisszabonba. Onnan Madridba. Onnan Rómába. Onnan végül, kedd éjszaka, haza....... Szinte egy teljes napot végigaludt itthon. Tegnap már mosolyogva fogadott és azt állította: szerencséje van. Szerencséje, hogy hazaért. Szerencséje, hogy itthon várta a család.

És igaza van. Érzem, meg kell szoknom, hogy mostantól még többet kell majd aggódnom. És nem csak a repülőjáratok okozta problémák miatt....

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék még minden együttérzésemről tanúskodni egy anya, egy barátnő irányába, aki három hosszú év küzdelem után, az utolsó útjára is elkísérte az Édesanyját. És három nappal Anyák napja előtt temeti. Részvétem teljesen őszinte.