Hazaértem, ma este, egy hét feszített tempójú, ugyanakkor remek és élvezetes munka után, kicsit korábban, mint a többi napon. Még mindenki ébren és aktívan várt. Klára, ahogy meghallotta a hangomat, egyenesen az ölembe repült. Ki sem szállt onnan, jó sokáig. Zita boldogan mesélt az igazán lenyűgöző bizonyítványáról. Imola fogta a kezemet, és ragaszkodott hozzá, hogy egy percre se hagyjam el a fürdőszobát, amíg ő ott az esti szertartását lebonyolítja. Közben Zoli elment futni egyet, ami most már gyerekjáték, mert gyakorlatilag a kapunk előtt megy el az a rekortán (helyesírás?!) futópálya, ami kerületünk egyik legújabb büszkesége.
És akkor pakolászni kezdtem egy kicsit az érkezőasztalon. Ráakadtam egy cédulára. Ez volt ráírva: "Szeretlek Anya, és Apa, és Zita, és Klára, Imola." (Talán nem nehéz kitalálni, hogy ki írta... ) Csak úgy... Totálisan cseppfolyós állapotba kerültem. Úgy éreztem, túlcsordulok. Azt hiszem, ezt nevezik egyszerűen boldogságnak.
4 megjegyzés:
Azt hiszem, erre mondják: EZÉRT érdemes élni. :) És hazamenni. :)
Sok puszi és kellemes hétvégét kívánok Nektek! :)
Vivien
Mindig tudják mikor kell egy kis szeretetet adni,hogy a nagy rohanásba megállj 1 percre és átad magadat a pillanatnak!!!!:)))Pusza
Azt tudod nem bírtam ki könnyek nélkül.Nagyon imádni valóak.A föld összes csemetéjére gondoltam:)))Pusza
Timi és Vivi! Hát igen... :-)
Megjegyzés küldése