És akkor pakolászni kezdtem egy kicsit az érkezőasztalon. Ráakadtam egy cédulára. Ez volt ráírva: "Szeretlek Anya, és Apa, és Zita, és Klára, Imola." (Talán nem nehéz kitalálni, hogy ki írta... ) Csak úgy... Totálisan cseppfolyós állapotba kerültem. Úgy éreztem, túlcsordulok. Azt hiszem, ezt nevezik egyszerűen boldogságnak.
2011. január 21., péntek
Ennyi kell, és ennyi pont elég
Hazaértem, ma este, egy hét feszített tempójú, ugyanakkor remek és élvezetes munka után, kicsit korábban, mint a többi napon. Még mindenki ébren és aktívan várt. Klára, ahogy meghallotta a hangomat, egyenesen az ölembe repült. Ki sem szállt onnan, jó sokáig. Zita boldogan mesélt az igazán lenyűgöző bizonyítványáról. Imola fogta a kezemet, és ragaszkodott hozzá, hogy egy percre se hagyjam el a fürdőszobát, amíg ő ott az esti szertartását lebonyolítja. Közben Zoli elment futni egyet, ami most már gyerekjáték, mert gyakorlatilag a kapunk előtt megy el az a rekortán (helyesírás?!) futópálya, ami kerületünk egyik legújabb büszkesége.
4 megjegyzés:
Azt hiszem, erre mondják: EZÉRT érdemes élni. :) És hazamenni. :)
Sok puszi és kellemes hétvégét kívánok Nektek! :)
Vivien
Mindig tudják mikor kell egy kis szeretetet adni,hogy a nagy rohanásba megállj 1 percre és átad magadat a pillanatnak!!!!:)))Pusza
Azt tudod nem bírtam ki könnyek nélkül.Nagyon imádni valóak.A föld összes csemetéjére gondoltam:)))Pusza
Timi és Vivi! Hát igen... :-)
Megjegyzés küldése