Iskola (vigyázat: hosszú és kusza!)

Je parle de l'escrime, de Zita et de tout ce que j'ai aprris grace á la maternité.

Szombat délután, Zitával kókuszgolyókat gyúrtunk. Ez leginkább abból állt, hogy igyekeztem pár szem befőttmeggyet a kókuszgolyók számára is megmenteni, mert Zitus sűrűn eszegetett belőle. De úgysem ez volt a lényeg. Hanem beszélgettünk. Gyúrtunk a kezünkkel és kicsit "rágyúrtunk" a másnapra. Versenyre készült Zita. Vívóversenyre, amiből a legutóbbi eléggé kudarcosan sikerült számára. Azért is, mert látszott: nem hitt magában, mástól várta a megoldást, a tippeket, az ötleteket. Ez még novemberben történt. Azóta pedig annyi minden. Közhely, szinte demagógia, hogy mások tragédiája, rossz sorsa, vagy bizonyos dolgok többé-kevésbé közeli megtapasztalása elgondolkodtathatja az embert, de azért mégis így tud lenni. Barátaink ősszel átélt drámája hihetetlenül átrendezte a már amúgy is erőteljesen megváltozott gondolkodásmódomat a fontosságokról, a lényegről, az élet mindenek feletti szerethetőségéről.

És, szerintem, ez segített abban, hogy nekilássak lepakolni minden felesleges terhet drága Zita (és a többiek) válláról. Noha eddig is azt mondtuk, mondtam, neki, hogy nem gond, ha nem sikerül valami (verseny, dolgozat, fuvolaszólam, stb.), de a lelkem mélyén azért maradtak aggodalmak: tényleg érdemes-e egy egész család energiáit, idejét és néha költségvetését úgy átrendezni, hogy az új iskola, a BVSC-s edzések és még a fúvós-zenekar is beleférjenek? Ezeket az aggodalmakat szép lassan, komoly munkával, de félresöpörtem. Ahogyan abban is iszonytató nagy utat sikerült megtennem, hogy milyen elvárásaim legyenek - ha legyenek egyáltalán - a gyerekek "teljesítményeivel" szemben. Nehéz azért azt kivakarni a bőrömből, úgy, hogy gyerekkoromban, legalább is még itthon, csak az ötös volt az elfogadható jegy. De ahogy megváltozott szüleim hozzáállása is - legnagyobb meghökkenésemre! - Svájcban, úgy alakítgatom magamban a dolgokat én is. Remélem, hogy még időben. Sok-sok minden terelt engem a teljes elfogadás felé. Félreértés ne essék: nem azt jelenti, hogy nem várom el tőlük, hogy megírják a leckét, felakasszák a kabátjaikat és gyakoroljanak a hangszerükön, vagy igyekezzenek az edzéseken, figyeljenek órán és önmagukat szigorúan ellenőrizve írják meg a dolgozataikat. Csak ha mégsem jön össze valami, bármiféle számonkérés előtt (vagy után), leginkább afelől biztosítom őket, hogy szeretem így is, hibákkal is, vétségekkel is őket. No és persze, ahogy és ahol lehet, nyújtom segítő kezemet (ami megint nem azt jelenti, hogy helyettük teszem a dolgukat).

Úgy látom, hogy Zitánál ez a folyamat már szinte befejezett. Eddig sem ostorral csapkodtam őt, de most már szinte alig kell erre-arra biztatni. Talán még a fuvola... Adva van most egy szinte szárnyaló, jókedélyű, az iskolában egyre jobban és könnyedebben teljesítő, az egészséges önbizalomra nagy nehezen rá-rátaláló gyermek.

Akivel rengeteget beszélgetek. "Rádió Zita" - néha már így hívom. De örülök, hogy mondani akarja és mondja is! A kókuszgolyó-gyúrás közben is csacsogtunk. Na, ezek nem mindig igazán magasröptű témák, megszenvedem én ám azt is, hogy vajon Mága Zoltán celeb-e és ugye veszek majd neki olyan műanyag karkötőszerű izét, meg hát ott van még a farsang részletes eltervezése, az 5.a. lánykáinak kavarásainak elemzése, stb. Most szombaton azért szóba jött a verseny is, hiszen roppant izgatott volt. Úgy volt, hogy már szombat reggel lemegyünk Verusékhoz - mivel a versenyt Balatonfüreden rendezték -, de sajnos Verus legkisebb gyermeke tüdőgyulladást kapott (Emma meg zokogógörcsöt, amikor megtudta, hogy mégsem megyünk a számára szinte a földi paradicsommal egyenlő vászolyi présházba, a keresztanyukájához). 

Zita azt kérte, hogy ha így alakult, akkor Zoli is, én is vigyük le. Anyu nagylelkűen felajánlotta, hogy Emma, Klára és Imó nála is aludhatnak szombat éjjel (így vasárnap relatíve korán kellett útra kelnünk.). Sőt! Anyuék még meghívtak mindnyájunkat a Kis Tirol nevű vendéglőbe szombat estére. Mivel a Kis Tirollal egy utcában van egy játszóház, én pedig megkérdeztem a lányokat, hogy van-e kedvük beugrani oda előtte. Hát volt... :-) Zitának elsőként, amin kissé meglepődtem; azt hittem, hogy ő ezt már babásnak tekintené. De nem... Sőt: megkérdezte, hogy azért találtam-e ki ezt a programot, hogy eltereljem az ő gondolatait a versenyről...

A vacsora - és előtte a játszóházi "őrjöngés" - nagyon vidáman telt. Este, a fürdésnél, odatelepedtem nagylányom kádja mellé. Mondtam neki, hogy nem gond, ha akár utolsó is lesz, mert szerintem már az egy nagy dolog, hogy így, tizenegy évesen, van egy olyan sport, ami ennyire fontos neki. Csak azt kívánom, hogy ez sokáig így legyen, hogy élvezze. És szeretni fogom, attól függetlenül, hogy valaha is lóg-e majd érem a nyakában vagy sem.... A fürdés után simán elaludt, amit már félsikernek értékeltem, és reggel is ébreszteni kellett.

A lefelé utat is végigbeszélgettük. A verseny, amiben egyébként komoly csúszás volt, jó hangulatban zajlott. Zita szemmel láthatóan eljutott oda, hogy ne "csak a szíve vigye előre", ahogy az edzője fogalmazott egy előző versenyen, azt jelezve, hogy még nem mindig a tanultakat alkalmazza, hanem csak "akaratból vív". Szépen csinálta, gondolkodott, jól küzdött, és csak egy igazán nem túl fairplay-díjas megmozdulás akadályozta meg őt abban, hogy bejusson álmai "nyolcas döntőjébe". De nem sírt, amikor kikapott. Sőt, végig mosolygott. Egy másik BVSC-s anyuka (akinek idősebb korcsoportban vív a lánya) mindig azt mondogatja nekem, hogy azért szereti Zitát, mert folyton igyorog és olyan helyes a kis gödröcskéjével a pofiján....

Hazafelé jövet azt kérdeztük tőle, hogy élvezte-e? Azt mondta, hogy igen, és kár, hogy csak másfél hónap múlva jön a következő verseny. És még azt mondta, hogy másnap, a szavalóverseny után (igen, arra is jelentkezett...) mégis menne vívni, akár késve is....

Végül. Ha sikerült volna győzni az utolsó asszóban, akkor legkedvesebb barátnőjével került volna szembe. Kérdeztem őt, hogy milyen lett volna, nem feszélyezte volna, hogy ki áll szemben? Határozottan azt válaszolta, hogy nem (a barátnője nagy tehetség, most is ezüstérmes lett). Mondtam neki, hogy lehet, hogy a barátnő egy kicsit hagyta volna magát, mert annyira szereti őt. "Jaj, - hördült fel Zita - annak nem örültem volna. Én csak olyan tust szeretek adni, amiért megküzdök és amit megérdemlek." Kicsi szívem, a fairplay-díj a tiéd lenne, az biztos...

Iskola. "Iskolát kap" Zita vívásban, amikor ilyen helyzetben van, mint fent, a képeken: egyedül, a "Mesterrel" szemben. Iskola. Én is azt kapok az élettől, amióta - szerencsére nem egyedül - gyermekem született. Decemberben lesz 12 éve. Ennyi idő kell, hogy egy "iskolás" eljusson az érettségiig. Úgy érzem, hogy igyekeztem szorgalommal, odafigyelve tanulni, bár persze messze nem lett csupa ötös a bizonyítványom egyik évben sem. Zitával "iratkoztam be", de aztán emelt szintűre kapcsoltam a következő három csemetével. Remélem, sikerülne a képzeletbeli "anyasági érettségim". És talán, pont decemberre-januárra, éppen ideje lesz elkezdenem valami "felsőoktatási intézményt", azaz fordulópont következik. Addig is szorgalmasan "iskolázok"  a négy "tantárgyból".

Kókuszgolyót pedig a következő versenyre is gyúrunk. Mert "szerencsét" hozott. Mert ízlett mindenkinek. Mert jó feszültség-levezetőnek bizonyult.

képek innen.(a kis vívócsaj persze a lányom, vele szemben imádott edzője)