Álomutazás

... ami nem máshol esett meg velem, mint ma, itt, Budapesten...
"Nem szeretem" útra készültem, át Budára, az Alkotás útjára, hogy a Sportkórházban bepecsételtessem végre Zita féléves sportorvosi engedélyét (a versenyen csak ideiglenes engedélye volt). Kissé bambán haladtam a nem is túl vészes forgalomban, egy hírrádiót hallgatva félfüllel, ami a BKV és a MÁV helyzetével foglalkozott, "szívderítő" műsor volt, nyilván.... Az Erzsébet-hídon menten át, és már ott elámultan-bámultan egy kicsit. Először is: imádok átmenni a Duna fölött, a víz látványa rám mindig üdítően hat, hát még Budapest képe a folyó felett haladva! De ami ma különlegessé tette az átkelést, az a Gellérthegy behavazott látványa! Fehér volt ez a kissé morózus sziklahalom, és ettől olyan barátságossá vált!

Visszafelé, meglehetősen "nőies" közlekedési és tájékozódási képességeimnek köszönhetően, más útvonalon jöttem. Még a kocsiba beülve beállítottam a plakátokon hirdetett, új, rádióállomást, a Klasszik Rádiót, ami a szlogenje szerint is "nyugalmat sugároz". Varázslatos zene szólt, olyan teljesen élvezhető (kommersz??) komoly: nagyzenekaros, vonósokkal, ütősökkel - a címét viszont nem tudom, sajnos. A Budapestiek számára biztos ismert "Alagúton" haladtam keresztül, ami bennem nosztalgiát ébreszt, akárhányszor arra járok: a kisgyerek Szilvi jut eszembe, aki mindig ujjongott, ha arra vitt utunk: imádtam az alagutakat (naná, itthon alig van!), és valamiért külön klassznak tartottam, hogy ez ki van világítva és "csempézve" (apró, mozaikcsempével).

Az Alagút a Lánchídhoz vezet, amelynek gyönyörűségét nem kell ecsetelnem senkinek, akár fővárosi, akár nem. A Parlament az erős hóesésben és a szürke ég előtt büszkén figyelte a várost, amelyik a zene és a hó hatásásra számomra filmszerűvé vált, de olyanná, ahol még a filmvetítőt is pihe-puha vattaszerű takaróba bugyoláltak. Hirtelen minden tetszett: a hóban gyalogló sapkás emberek, a havas és ezáltal még szebb épületek (a Roosevelt téren és a József Attila utcában ezekből akad bőven), az autóm biztonságot nyújtó böhömsége, a latyak fröccsenése az előttem haladó autó mögött.

Az Andrássy út minden időben a kedvencem a fővárosban, most sem csalódtam benne. Az Operánál egy olyan plakátot vettem észre, amelyik pompás születésnapi ötletet adott nekem Anyukám számára. A Bábszínházat meglátva, eszembe jutott, hogy valamelyik délelőtt kiveszem az Ikreket a "munkahelyükről" és elhozom őket oda egy előadásra. A Hősök terén, a Szépművészeti Múzeumnál, eszembe jutott, hogy végre egy kiállításuk, ahová el is jutottam, nem csak vágyakoztam (Botticellitől Tiziánóig). A Városligetet sem hagytam ki, ha már egyszer... Kissé meglepődtem, amikor láttam, hogy a Műjégpálya nem üzemel. Vajon miért nem? De a Széchenyi fürdő gőzölög megbízhatóan!!!!

Az M3-as kivezető szakaszát még Strauss Cigánybárója sem tudta megszépíteni, de sebaj, addigra már teljesen elteltem a gyönyörűséggel.... Eszembe jutott, hogy hasonló élményben egyszer, tizenvalahány évvel ezelőtt, Melbourne-ben is volt már részem, amikor az ott szerzett kedves görög barátaink kalauzoltak minket az alvó szépséges városukban, és míg szájtátva ittam magamba az előttem pergő képeket, addig az autóban, ott kint, a Radetzky-induló szólt (a Klasszikhoz hasonló rádióadóból).

Hát kell nekem 15 000 km-t utaznom, mikor a csoda egy karnyújtásnyira van tőlem?! No, azért az ausztrál élményeimet semmiért sem adnám oda, de ez a mesebeli utazás megmutatta számomra, hogy az élet (és a város) szépségei mellett nem szabad csak azért unottan elhaladni, mert már megszoktuk. Igenis, újra és újra el kell ámulni-bámulni, mert ha ezt elfelejtjük, akkor hajlamosak leszünk arra, hogy ugyanezen szépségnek csak a hibáit lássuk!

És, ha már a pozitív gondolatok özönlöttek el ettől a ma délelőtti, nyűgnek induló, úttól, akkor itt jegyzem meg, hogy a területi képviselőnk hírlevele szerint, idén tavasszal végre a mi, igen csak randa, hepehupás, kivilágítatlan Sashalmi "sétányunkat" is végre megcsinálják rendes, kultúrált útnak!!!! Így legyen!!! Ígérem, minden nap megcsodálom majd!!!!!