Tábor

Teljesen tisztán emlékszem az indulásokra: állunk-ülünk a vonaton, feldobódva attól, hogy egy év elteltével ismét találkozunk, és attól is, hogy két hétre a Balatonra mehetünk! Szüleimnek vidáman integetek, és eszembe sem jut aggódni. Semmin sem. Sem azon, hogy a hétvégi látogatáson kívül nem látom a családomat két hétig, sem azon, hogy miként fogok aludni (ez nem volt kérdés: jól, és pótágyon!). Minden évben, hatéves koromtól, Apukám vállalati üdülőjében nyaraltam két hetet Balatonszéplakon, a többi "vállalati" gyerekkel, szülőktől mentesen. Mindig remekül éreztem magamat, pedig az étel legtöbbször ehetetlen volt, az időjárás pedig sokszor zord. Játszottunk, dumáltunk, fagyiztunk, palacsintáztunk, Balcsiztunk, leveleket írtunk és kaptunk (a Bátyám mindig írt, amikor már nem tartott velem: ő volt az áldozat, aki a - kitűnő-bizonyítványomat átvehette helyettem, és emiatt végighallgathatta igazgatónőnk beszédét - erről mindig beszámolt- én pedig a hasamat fogtam a levelét olvasva), a szúnyogcsípések és a hámló bőrünk miatt a szőnyegpadlón vakaróztunk, és közben életre szóló élményeket gyűjtöttünk.

Később jártam a sulival is egyszer-kétszer táborban, de azok nem maradtak meg ilyen katarktikus momentumonként, sőt... A svájci iskolai éveim hasonló túráiról nem is beszélve, amit kifejezetten utáltam. Legközelebb a kinti kézis táborok tetszettek, egyetemista koromban, a hegyekben, vidámságban és kellemes izomlázban.

Zoli rengeteget táborozott zsenge és kevésbé zsenge ifjúságában, nyaranta, szinte "életmódszerűen". Focista gyerekkorának hála, mind külföldön mind belföldön sok edzőtáborban vett részt, és imádta ezt a létet. Gimnazistaként, a cserediák program keretében, többször is járt Franciaországban és azon belül is Bretagne-ban, ami annyira tetszett neki, hogy a mai napig tartja a kapcsolatot az akkori társával. És a mai napig visszavágyik Bretagne-ba. (Itt üzenem neki: egyszer elmegyünk együtt, Drágám!)

Nos, ami a mi gyerekeinket illeti, eleddig SENKI nem vágyott és nem is ment "ottalvós" táborba. Sőt! Idén, a tábor iránti igény teljesen lelapadt, még a bejárósokra is... Ajánlottam Emmának egy aranyos iskolai-ámde-mégis-családias tábort, de nem is hagyta, hogy végigmondjam. A lovastáborok is elmaradtak idén, mert a megszokott lovardánkban olyan összegekért szerveződtek, hogy még mindig jobban megérte bérletet váltanom és elhordanom gyakran a csajokat. És nem is reklamáltak. A Kicsik végképp' nem vágytak semmi,"anyától-távol" dologra. El is gondolkoztam azon, hogy nem láncolom-e őket túlzottan magamhoz.... De végül is arra jutottam, hogy csak arról van szó, hogy a nagy nyári szabadságban több időnk jut egymásra, és ők most még erre vágynak. Én pedig örülök neki -és annak is, hogy kisebb trükköket alkalmazva, a munkámat is meg tudom még így oldani.

Mindazonáltal, nagyon örültünk, hogy egyetlen egy táborba mégis csak el szeretett volna menni a mi Zitánk. És ez pedig a vívó edzőtábor. Mert számára fontos ez a sport. Ezt a vágyát többször is kifejezte. Mi pedig elképedtünk lelki erején! Pont ő akar egy nyolcéjszakás keszthelyi távollétet bevállalni, aki inkább lemondott az idei iskolai erdei iskoláról, semmint, hogy máshol és nélkülünk kelljen aludnia három éjszakát?! És igen, és kitartott... Egészen a szüleimmel való túra (amire majd visszatérek - valamikor) utolsó estéjéig, azaz e hét csütörtökéig, két nappal a tábor kezdete előttig. Zokogva hívott fel telefonon, hogy ő mégsem menne, mert fél, hogy nem fog tudni aludni (miközben az elmúlt félévben már nem volt ilyen gondja). Időt - és pénzt... - nem kímélve próbáltam belé lelket verni 1300 km távolságból (ekkor már Genfben voltak), és úgy tűnt, sikerült is valamelyest.

Péntek reggel landoltak Ferihegyen, és kora délután már indultak is ide, Boglárra, Zolival. Az itt töltött fél napban félóránként egyszer lekonyult a szája: neki ez nem fog menni....Mi pedig biztattuk mindenfélével: úgyis olyan fáradt lesz majd az intenzív edzések után, hogy majd kidől, csak az első éjszakát bírja ki; ha nagy a vész, ott vagyunk egy óra alatt, ha még nagyobb, hát éljen a hihetetlenül kedves Mónika még hihetetlenül kedvesebb ajánlatával és hívja fel, aludjon nála; gondoljon bele, hogy ez milyen jól megalapozza majd a vívószezonját; milyen klassz, hogy a legjobb barátnőjével tölthet egy hetet, stb... Mivel szinte hajnalban kelt, este semmi gondja nem volt az elalvással - pláne nem úgy, hogy kibulizta, hogy velem aludhasson.

Vasárnap délben kellett őt "leadnunk" a Hotel Via-ban, Keszthelyen. Lelkes, izgatott, kissé körömrágós volt. Az edzőnek a lelkére kötöttük, hogy van ez a kis alvás-gond, figyeljen rá oda. Zitus nem hívogatott percenként, és amikor mégis megcsörgetett, vidám volt. Mi közben egy nem egyszerű programot bonyolítottunk a másik három leányzónkkal, és elég későn értünk vissza a bázisunkra (erre is írok majd). Már éppen nyugovóra akartunk térni, amikor örömmel állapítottam meg, hogy Zita fel sem hívott. Ugyanis egyébként biztosítottam őt arról, hogy éjjel-nappal telefonközelben leszek és ha nem tud aludni, engem hívhat.

Hát hívott.... Éjfél jócskán elmúlt már... Mindenfélét csacsogtam neki, legvégén pedig azt a tippet, hogy gondolja végig jó alaposan, hogy merre járt a nyáron és mi mindent csinált- az majd átviszi őt az álmok tengerére. Már nem hívott többet, én viszont hajnali fél négyig hánykolódtam: tényleg jó döntés volt elengedni? Tényleg csak egy éjszaka lesz a nehéz? Tényleg most kell neki elűznie a másodikban átélt trauma szellemét? Nem fog megártani a szervezetének a terhelés, megfelelő mennyiségű alvás nélkül? Bírja majd a kis szíve?

Utána már csak reggel fél nyolckor keltett.... Elmondása szerint kb. 4-5 órát aludt. Korán keltek, reggel 7-kor kezdődött a bemelgítő futás és gimnasztika, és akkor pedig már éppen a reggelihez készülődtek.

A mai napi, kora esti beszámolója alapján, még két, hosszabb és keményebb edzést tartottak. Fájlalta a lábát (izomláz), és meglehetősen ábrándozósan válaszolgatott a kérdésáradatomra.

Elvileg tízkor volt takarodó. Még nem hívott. Ma estére azt a tippet adtam neki, hogy vegye az abc betűit sorba, és minden egyes betűre keressen öt lánynevet. Ha netán végigérne az abc-n még ébren, kezdheti a fiúnevekkel. Remélem, hogy nem is volt erre szüksége. Remélem, hogy már alszik és nem hív fel. Remélem, hogy jó döntés volt elengedni majd kicsit "elküldeni" őt. Móni, még egyszer köszönöm!
(a kép a szálloda parkolójában készült, a búcsú "pillanat" előtt kicsivel- szerintem látszik a Drágámon a bizonytalanság: tényleg örül ő most ennek?!?!)