Visszaállt a világ rendje

És kétheti távollét, némi bolyongás és rengeteg kaland után, végre velünk van újra Zitánk. Mintha valaki visszaillesztette volna a fél karomat, ismét "egész" érzésem van...

Az edzőtábort, nos, mondhatjuk, hogy "hősiesen" viselte. De jobban örülnék, ha ezt csak az ügyben kéne megállapítanom, hogy milyen sokat és jól edzett. Ezzel nem is volt baj; a fő problémának mégis csak az éjszakák bizonyultak. Hihetetlenül fel tudja önmagát hergelni, s míg a társai, teljesen kipurcanva a napi három erőnléti edzéstől, már takarodó idő előtt vígan hortyogtak, addig ő ébren kukorékolt. Már volt, hogy megkértem az egyébként teljesen empatikus és kedves edzőjét, hogy nyugtassa le, simogassa meg a buksiját, vagy üsse le, de segítsen neki. De nem használt (bár a kupánvágáshoz nem folyamodott).

Eleinte úgy tűnt, hogy bejön a "jóslatom" és két nehezebb első éjszaka után a harmadikra kidől. Ez így is volt, de a negyediktől újra bírta szuflával. És amikor nem tudott aludni, engem hívogatott. Kemény volt, hogy mindig megtaláljam azokat a szavakat és hangnemeket, amivel lenyugtathattam. Általában ment. De a hetedik éjszakára már mindketten kifulladtunk, így az már hisztibe ment át. Ekkor kérte, hogy az utolsó éjszakát már ne töltse ott. Megígértük neki, hiszen tényleg nem nagy különbség ha vasárnap dél helyett szombat este jön el.

És elmentünk érte. Már nagyon várt minket. Mind a négy szobatársa lekísérte. Mosolygott, nagyon fáradtan mosolygott. Kisétáltunk még a Balaton-partra is, ahol az edzők pecáztak (később megették amit fogtak - állítólag - halászlé formájában), hogy elköszönjünk. Megállapítottuk, hogy nagyon hangulatos, szép helyen töltötte el Zita élete első edzőtáborát! Búcsút intettünk.

Hazafelé, a fáradtságtól néha ugyan "darabosan", de ömlött belőle a szó. Amíg mesélt, Zoli is figyelgette őt a visszapillantó tükörben, majd szinte "elcseppenve" odasúgta nekem: "Látod milyen szép?!?!"

Mielőtt kiszálltunk volna a boglári házunknál az autóból, megkérdezte tőlünk: "Szerintetek örülni fognak nekem a többiek?" "Persze!"- biztattuk. De attól, ahogy Emma a nyakába ugrott "ZITA!!!" kiáltással, még a könnyeim is összeszaladtak egy kicsit a szememben.... Gyorsan előkapta a három Kicsi a Zita számára félretett lufikat (amit egy "élményhajón" szereztek), Imola az üdvözlő rajzát is a kezébe nyomta, és Zitus is hamar kikotorta a csomagjából a színes golyókat, amiket "szuvenírként" hozott nekik.

Farkaséhes volt. Mindent befalt, még egy túrós sütit is, pedig olyat eddig sosem volt hajlandó enni - szerintem nem is tudta, hogy mi az, mert csak beszélt és mesélt.... És majd leragadt a szeme. Közben vagy százszor elismételte, hogy "Jaj, de jó, hogy már itt vagyok!"

Az ágybabújásnál végül így összegzett: "Nagyon tetszett az edzőtábor, de nem biztos, hogy jövőre is megyek!" Egy szempillantás alatt elaludt és fel sem kelt majd' 12 órán át.