Pages

2010. március 2., kedd

Kívánságműsor

Gyerekkoromban, minden hétfő délután a Kossuth Rádió Kívánságműsorát hallgattuk, a Nagymamámmal, néha Nagypapámmal is. Nem mondom, hogy imádtam, mert tele volt magyar nótával, ami azóta sem vált a kedvenc műfajommá. Nem úgy, mint Nagymamámnak, aki rajongott ezekért a dalokért. Ezért aztán, amikor közelgett nagyszüleim aranylakodalma, fogtam magam és írtam egy - szerintem - nagyon szép levelet a rádiónak, jó előre, pontosan jelezve a dátumot, és kértem valamelyik kedvencüket (már nem emlékszem a konkrét nóta címére). Természetesen az esemény "rangját" és fontosságát is kihangsúlyoztam. És ott ültem Nagymamám mellett egész délután, azon a bizonyos napon. És nem olvasták be a kérésemet és nem játszották le a dalt. Hihetetlenül csalódott voltam; meg is "haragudtam" a kívánságműsorokra.

Első engesztelődésem akkor történt, amikor, nászútunkról hazérvén, kocsiban ülve, egyszer csak meghallottuk Jutka "mama" (azaz: Zoli anyukája - aki akkor még távol állt a mamaságtól) hangját, ahogy nekünk küld egy dalt... Céline Dion érzelmes, "titanicos" száma volt, amit addig nem szerettem, azután is csak az így született érzelmi kötődés miatt.

Második "közeledésem" vissza, a kívánságműsorhoz akkor esett, amikor, kb. két évvel ezelőtt valahonnan hazafelé tartva, Zita figyelte a kívánságműsort. Megkérdezte, hogy bárki küldhet-e dalt. Mondtuk, hogy igen. Kérdezte, hogy küldhet-e ő is, hiszen aznap volt Dani nevű keresztfiam (Zita unokatestvére) születésnapja. Tárcsáztam tehát a számot, és odanyújtottam Zitának a telefont. Ő megszeppenten ugyan, de szépen végigmondta, hogy mit szeretne és kinek. Majd visszaadta a telefont. "Na?- kérdeztük- mit mondtak?" Zita valami olyasmit mormogott, hogy azt mondta a bácsi, hogy azt a számot már nem tudják leadni, mert nemrég ment le. Vigasztaltuk Zitát, hogy majd legközelebb. De a rádió szólt tovább. És egyszer csak Zitus hangját hallottuk meg! Hát mégis beadták! Igaz, azt a részt "kivágták", ahol a konkrét számot kérte, de az kiderült, hogy az unokabátyjának küldi a nótát. Úgy örült!!!! Amikor elmondtuk az érdekeltnek és a családjának, Évi sógornőm még le is "szidott" minket, hogy miért nem szóltunk, hogy hallgassák. Hát csak azért, mert azt hittük, hogy nem lesz belőle semmmi.

És végül.... Szombat délután, amikor a Tropikáriumba mentünk, ismét a kívánságműsor szólt, bár a rádiót már máshogy hívják... Kérdeztem Zolit, hogy küldjek-e egy dalt Emmának. Megvonta a vállát, aztán valahogy már oda is értünk. Visszafelé még mindig tartott a műsor, már csak alig félóra volt hátra. És pont bemondták a telefonszámokat, amik közül az SMS-számot véletlenül sikerült megjegyeznem. Bepötyögtem, és mondtam Zolinak, csak megpróbálom! Úgy gondoltam, hogy az a jó, hogy ha leadják, biztos meghalljuk, hiszen addig az autóban leszünk, amíg a műsor véget nem ér.

"Már csak egy dal maradt ebben a műsorban - kezdte  műsorvezető....." És bemondott egy szülinapost. Majd... "Emma lányunk 8. születésnapjára kérünk szépen egy vidám dalt. Anya, Apa és a három tesó: Zita, Klára és Imola"
Hatalmas visongás következett. Az érdekelt-ünnepelt pirosló pofival és elkerekedett szemekkel nézett ránk: "Ezt most mindenki hallotta vagy csak a mi kocsinkban szól?" Mondtuk, hogy ezt most mindenki hallotta az országban, aki ezt a rádiót hallgatja. Teljesen odavolt. Vigyorgott, vigyorgott és vigyorgott.

Na. Most már kibékültem a kívánságműsorokkal. És azt nem is gondoltam volna, hogy ekkora örömet lehet vele okozni.

Emma születésnapjával kapcsolatos írásaimat pedig ezzel most lezárnám. No meg pár fotóval. Amolyan "ilyen volt - ilyen lett", vagy "akkor és most" stílusban.
2002-ben:
Zsigereimbe mélyen beleivódott és még ma is élénken él az a hihetetlen boldogság, ami eltöltött, amikor így, a kezemben tarthattam azt az édes kis Csöppséget!
2010-ben:
És most szinte ugyanott fáj, fizikailag kínoz, a tudat és a tény, hogy már ennyire megnőtt, ilyen nagy lett, és nem tarthatom már úgy, a karjaimban, a könyököm belsejére fektetve.

6 megjegyzés:

Anna írta...

Nagyon tetszenek a képek! Isten éltesse a boldog szülinapost!

Timi írta...

Na, megkönnyeztem....
És tudod mit?
Ha a képeket nézem, csak Emmán látszik ez a 8 év. Remélem, nem veszi sértésnek. :)
puszi!

SKY írta...

Igen igen... Szilvi Te nem változol...

Összeszorult a szívem az utolsó mondattól... mert tényleg. El sem tudom képzelni, hogy ekkorák lesznek.
Viszont milyen nagyszerű ilyen csodálatos gyerek(ek) édesanyjának lenni...
Még egyszer Isten éltesse! :)

sedith írta...

Olyan szépen írtál! (De mikor nem?) Szerintem is csak Emma "vénült" a 8 év alatt!!!:D

Nekem is van kívánságműsoros sztorim. Édesanyámnak kértem a születésnapjára, és képzeld, előtte való napon kórházba kerültem. Édesanáymnak a lelkére kötöttem, hoyg rádiót hozzon be nekem, "mert annyira unatkozom"! Sokat sírtam, hoyg valami közbejön, elfelejti elhozni, ott nem fog működni, későn érkezik meg, stb. De végül minden rendben volt. Nem sokkal azután, ahogy megérkezett, már mondták is be a szöveget és szólt az Úgy szeretném meghálálni (csöpögős, tudom, de most is bőgök, a meghallom). Mindenki (a másnyelvűek:P) csak nézett, hogy mi miért sírunk egymásra borulva. :)

Anna írta...

Edith, ezt még én is megkönnyeztem!

Szitya írta...

Edith!
Ez tényleg nagyon kedves történet! Látod, akkor te is tudod, hogy micsoda örömöt tud okozni ez az apró gesztus. én pedig, az első történetemre visszautalva, azt is tudom, hogy mekkora a csalódás, ha nem működik!
Puszi,

Sz.

u.i.: Üdv, Anna!!!!