Pages

2010. szeptember 30., csütörtök

A legjobb barátunk

Egy másik restanciám...
Mert már régen úgy gondolom, hogy megérdemel egy bejegyzést. Nem másról van szó, mint a mi hűséges, imádnivaló, okostekintetű, tündéri ebünkről.

Scottyt közösen hoztuk el, mind a hatan elmentünk érte, immáron négy és fél éve. Édes kis szőrpamacs volt, éppen, hogy hathetes. Sírdogált is egy kicsit az első egy-két éjszaka, úgyhogy komoly csatáim voltak Emmával, aki kint akart vele aludni, hogy megvígasztalja. De hamar lenyugodott. Mielőtt a border collie mellett döntöttünk volna, hosszasan tárgyalt a család. Zoli és Zita újfunlandit szerettek volna. Én pedig azt túl nagynak találtam. Ezzel az erővel lehetne egy borjúnk is, mondtam... Végül, meggyőztem őket, hogy azért egy ekkora kutya sok szempontból macerás.

Akkoriban sokat nézték a lányok a "Babe" című - szerintem nagyon aranyos - filmet, ahol több ilyen kutya is szerepel. Ezért, pl. Emma számára, vonzó volt egy border collie is. A Kicsik még nagyon kicsik voltak, túl sok érvet nem tudtak felhozni - még talán a beszélőkéjük sem alakult ki akkorra. Zoli még egy barna labradorról álmodozott - de azokat "aranyáron" adják; ráadásul én nem vagyok rövidszőrű kutya-párti, mert mivel kint tarjuk, félek, hogy "megfáznak" (szüleimmel volt dalmatánk, és bizony izületi poblémák vitték el szegényt...). Így aztán, maradtunk a border collie-nál.

És milyen jól tettük! Azt mondják, a legintelligensebb kutyafajta. Azt mondják, szemmel is tud "terelni". Nos, egyik állítást sem tudtuk igazán leellenőrizni, de ez egyáltalán nem baj... :-) Amit tudunk: egy nagyon kedves, megértő, okos kutyus, igazi társ!

Amikor reggel kinyitjuk a spalettákat, ott van és "üdvözöl". Szinte mosolyog. Ha Zoli lehozza őt a Balatonra, egész úton nyugton van, nem izeg-mozog, nem ugat, nem ugrál, nem problémázik. Ha olyan étterembe megyünk, ahová kutyát is vihetünk, szépen lefekszik az asztal mellé és liheg. (Nemrégiben Visegrádon jártunk így: egy komplett olasz csoport "vinnyogott" a gyönyörtől, amikor meglátták Scottyt, és a hozzá bújó Emmát....). Ha itthon eszünk a teraszon, nem jön kéregetni, nem zavar.

Ha viszont simogatjuk, és egy kicsit abbahagyjuk, mancsával megböki a combunkat: folytassuk már!!! Ha kimegyünk, boldogságában elrohan a labdájáért, és bármilyen szomjas vagy éhes, amíg mi kint vagyunk, csak mi érdekeljük... Pláne, ha dobáljuk a labdát. Ha viszont nem vagyunk kint és ő szomjas és éhes, na akkor jön a "cirkuszi produkciója": a fémtálára ráüt a mancsával, felpörgeti a tálat, az nagy zajjal leeseik. Vagy ide-oda tologatja, hatalmas ricsajt produkálva. Majd odanéz "felénk" (mert "belát hozzánk"), mintha azt kérdezné: na, kijöttök végre és adzok nekem vizet/kaját és főképpen: játszotok velem?!

Az is szokta érdekelni, hogy mi megy a tévében. Ilyenkor felteszi a mancsát az ablakpárkányra és bekukucskál az ablakon. Nagyon helyes!

A lányok mind nagyon szeretik, de Emma a fő kutyaimádó. Ő mindig kimegy hozzá megsimogatni, labdát dobálni, megetetni-megitatni. És amióta a parkban lett egy jó kis kutyafuttató, agility-elemekkel, nos, azóta nem nagyon hagy nekünk nyugtot Emmus- így Scotty rendszeresen örülhet a társainak....

Scotty nem bántja a kertet. Persze, első évében ő is rágcsált és ásogatott, de nem vészesen. Tehát, nálunk simán lehet kert és kutya. Scotty csak egyet nem visel el: ha sün téved a kertünkbe. Na, akkor kiborul!Nyüszítve ugat és nem hagyja abba. Olyankor ki kell menni és át kell tessékelni a sünit a szomszédba. Amúgy nem egy túl ugatós fajta. Egyszerűen egy áldás. Szerintem nagy öröm a kutyatartás, legalábbis, ha valakinek egy ilyen "szerencsés" példány jut, mint nekünk. Nagyon remélem, hogy még sokáig velünk marad.

3 megjegyzés:

JuditAu írta...

Milyen okos "arca" van Scottynak!

Maculi írta...

Nagyon édes kutyusotok van! Bátorunk sem szereti a süniket, a héten kétszer csapott óriási rumlit miattuk.

Vivien írta...

Én is mindig imádtam. :)